Jó és rossz kormányzás Westeroson
„Milyen a jó király?”, teszi fel a politikai gondolkodás egyik legalapvetőbb kérdését Tywin Lannister unokájának, az ifjú Tommen Baratheonnak. A kérdés egyáltalán nem költői; nem véletlen, hogy Tywin a korábbi király, a kegyetlen és erőszakos Joffrey halálos ágya mellett szembesíti a hamarosan trónra kerülő Tomment az előtte álló feladat természetével.
A Trónok Harca világánál alaposabban kidolgozott, jobban felépített és főként politikailag realistább fantasztikus univerzumot keveset ismerünk. Sőt: a realista jelleget sokan a széria egyik legfontosabb erényének tekintik. A Trónok Harca nem idealizálja sem világát, sem pedig a szereplőit: ellentétben sok klasszikus science fiction vagy fantasztikus világgal, a jók itt gyakran nem nyerik el méltó jutalmukat, a gonoszok pedig nem feltétlenül bűnhődnek meg. A filmsorozat első évada még véget sem ér, amikor az addig főszereplőnek tűnő Eddard Starkot kegyetlenül kivégzik, de ezt követően is szinte minden évadban újabb és újabb pozitív hősök halnak meg, gyakran brutális körülmények között.
A „Vörös Nász” során a morális értékeiben legszimpatikusabbnak tűnő Stark-dinasztia vezetőjét, a csatatéren legyőzhetetlen Robb Starkot tőrbe csalják, majd legyilkolják feleségével, meg nem születetett gyermekével és édesanyjával együtt. Eközben sok, tagadhatatlanul „gonosz” karakter e sorok írásakor nemcsak életben van, de komoly hatalmat is gyakorol. Cersei Lannister, aki fiának, a fent említett Tommennek a feleségét teljes háztartásával és több száz emberrel együtt felrobbantatta, még a hetedik évad végén is Westeros névleges uralkodója.
Ezzel együtt a sorozat nem valamiféle fordított mese, ahol mindig a gonoszok győznek, és a jók vesznek el: a legsikeresebb, azaz leghosszabb életű szereplők – például Stark-házban nevelkedett Havas Jon vagy a női főhős, Danerys Targaryen – között több a klasszikus hős, míg sok erőszakos, kegyetlen vagy egyenesen szadista karaktert ér el gyorsan a végzet. A sorozat realista jellege pontosan ebben rejlik: akárcsak a való világban vagy éppen a sorozatnak mintául szolgáló európai középkorban, „Sikeres” uralkodó éppen úgy válhatott a személyes moralitásban példát mutató Marcus Aurelius római költő-császárból mint a tömeggyilkos mongol Dzsingisz Kánból – miközben a nála is kegyetlenebb Caligula uralkodása gyorsan véget ért.
A Trónok Harca azért tud realista sorozat lenni, mert az uralkodás kérdéseit nem próbálja a vezető személyes értékeinek problémájára leegyszerűsíteni. Éppen ezért tanulhatunk mi is e sorozatból arról, ki lehet eredményes és ki kudarcos uralkodó; hogy min múlik a sikeres kormányzás, és főleg, hogy melyek a „jó” vezetés legfontosabb jellemzői – ezekről lesz szó az alábbiakban.
(…)
Óvakodj a messiásoktól!
Cerseivel ellentétben Havas Jont mindig is érdekelte a rá bízott emberek sorsa – ám ennek dacára képtelen volt jól kormányozni őket. Míg Cerseinél a nemtörődömség és a stratégiai helyzet rossz felmérése, Jonnál a saját igazába vetett messianisztikus hit vezetett a rossz kormányzáshoz. Jonnak szerencséje volt: rossz kormányzása miatt ugyan saját népe gyilkolta meg, ám kapott még egy esélyt azáltal, hogy feltámasztották. Az újjáéledés lehetőségére azonban mégsem lehet kormányzást alapozni.
Havas Jon életútja és kormányzásának jellege több ponton is eltér a korábban tárgyalt uralkodókétól: nem Királyvárban, hanem az Éjjeli Őrségben került vezető pozícióba; uralkodását pedig nem dinasztikus elvnek hanem, Westeroson egyedülálló módon, választásnak köszönhette.
Jon fattyúként nőtt fel a Stark-családban; ennek megfelelően a Starkok nemes szelleme és a rájuk bízott emberekért viselt felelősségérzet is mélyen beléivódott. Édesapja a távoli Falra küldte, ahol Jon csatlakozott az Éjjeli Őrséghez. Az Éjjeli Őrség tagjai családi kötelékeikről megszabadulva Westeros védelmének szentelik az életüket; bajtársiasság és a kontinens politikai konfliktusaitól való távolságtartás jellemzi őket. A csak férfiakból álló rend létrehozásának célja eredetileg az volt, hogy első vonalat képezzenek az észak felől fenyegető Másokkal szemben.
A sorozat idejére azonban a Másokat Westeros elfelejtette, és már pusztán legendának tekinti; a presztízsében meggyengült, főként korábbi bűnözőkből álló Őrség a gyakorlatban legfeljebb a Falon túli egalitárius nomádokkal, a Hét Királyság államrendjét elutasító, barbárnak tekintett vadakkal szemben lép fel. Jon maga is több expedíción vesz részt a vadak ellen, ám kalandozásai során árnyaltabban kezdi látni őket. Beleszeret egy vad lányba és tisztelni kezdi a vadak királyát, miközben találkozik és harcol a Mások egyik képviselőjével. Bár Jon részt vesz a vadak elleni harcban – amelyben saját szerelme is elesik – egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy Westeros valódi ellenségei a Mások; a Mások elleni küzdelemben pedig mindenkire, így a vadakra is szükség van. Az Éjjeli Őrség Westeros egyik legdemokratikusabban működő testülete: vezetőjüket – a „kapitányt” – az Őrség tagjai maguk közül választják. Jon erényei, nemes szelleme, katonai képességei, halálmegvető bátorsága oda vezetnek, hogy az Őrök őt választják kapitánynak.
Jon kapitányi programja azonban semmilyen módon nem találkozik „választói” elvárásával. Jon szerint az Őrség csak akkor tudja ellátni eredeti feladatát, Westeros védelmét, ha radikálisan szakít korábbi normáival, és a vadakat ellenségből baráttá fogadja. A kapitány meggyőződése, hogy a vadakkal kötött szövetség és a vadak betelepítése az első és legfontosabb lépés a Mások elleni küzdelemben.
Mi, a nézők tudjuk, hogy Jonnak vélhetően igaza van: a „Mások” tényleg léteznek, és a vadakkal kötött szövetség előnyei hosszú távon felülmúlnák a hátrányokat. Ám Jon láthatóan képtelen meggyőzni politikája helyességéről az Éjjeli Őrség tagjainak jelentős részét, akik egész életükben ellenségnek tekintették a vadakat. Az Őrség tagjai között sokak családját a vadak ölték meg, és bár az őrök őszintén törekszenek rá, hogy harcoljanak saját előítéleteikkel, ez nem mindig könnyű. Jon ugyanis semmilyen erőfeszítést nem tesz arra, hogy módosítsa a politikáját, lassítsa a vadak beáramlását, vagy hogy bármilyen módon azt üzenje, figyelembe veszi az Őrök szempontjait. Ehelyett folyamatosan politikájának absztrakt helyességét ismételgeti, miközben mintha nem venné észre, hogy megválasztásának idejéhez képest csökkenni kezdett a támogatottsága. Az Őrség tagjai végül meggyilkolják az új kapitányt, ráadásul a gyilkosság során az Őrség jövőjéért viselt felelősségre hivatkoznak – saját értelmezésükben ők mentik rendjüket, sőt egész Westerost Jontól.
Jon érzéketlen volt arra, hogy a más kultúrából érkező, nehezen integrálható, az emberek körében félelmet keltő, idegen csoportok betelepítése elidegeníti „választóit” – még akkor is, ha az integráció hosszú távon akár pozitív is lehetne. Ha Jon nem Westeroson, hanem napjainkban él, vélhetően nem megölik, hanem egyszerűen leváltják olyan politikusokra, akik az emberek vadakkal szembeni ellenérzését használva vagy felhasználva egy zártabb, a vadakkal szemben ellenségesebb Őrséget építenének. E populistább politika hosszú távon ártott volna Westerosnak – de jobban tetszett volna az Őrség tagjainak. Jon példája azt tanítja, hogy a jó kormányzáshoz nem elég, ha a közösség érdekében zajlik – erről meg is kell győzni a közösséget.
Daenerys és az uralkodás tanulása
Havas Jonnal szemben a sorozat másik népszerű főszereplője, Daenerys Targaryen már közelebb kerül a jó kormányzás ideáljához – olyannyira, hogy a hetedik évad végén egyértelműen ő jelenti a legnagyobb reményt Westeros számára. Daenerys útja a hatalomig sokkal kanyargósabb volt, mint a Királyvárban székelő ellenfeleié: míg Királyvár általunk látott uralkodói csak rövid ideig tudtak hatalomban maradni, Daenerys a sorozat legelejét leszámítva végig valamilyen hatalmi pozícióban van. Ez több lehetőséget, de több hibát is jelent számára, amely hibák azonban tovább fejlesztik kormányzási képességeit.
Daenerys Targaryen a Robert által megdöntött Targaryen-dinasztia örököse, aki Essos kontinensén, Westerostól keletre él; története így sokáig párhuzamosan fut a westerosi cselekménnyel. A sorozat első évadában úgy tűnik, szerepe mindössze annyi lesz, hogy bátyjának segít hadserget szerezni azáltal, hogy hozzámegy a nomád dothrakik egyik vezetőjéhez. Miután bátyja önteltsége, férje pedig ostoba hibái okán elhalálozik, Daenerys először átveszi az egyre apadó dothraki horda irányítását, majd egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Ebben segítségére van három sárkánya is, amelyek egyszerre képviselnek hatalmas pénzügyi értéket és pusztító fegyverzetet.
Ezek segítségével meghódít három várost: Astaport, Yunkait és Mereent. Mindhárom városban felszabadítja a rabszolgákat, különböző intenzitással leszámol a korábbi rabszolgatartó elittel és felvilágosult kormányzást igyekszik megvalósítani. Ám ellenségei nem maradnak tétlenek: amint elhagy egy-egy várost, rögtön elveszíti a hatalmát, később pedig bázisán, Mereenben a korábbi elitek által szervezett földalatti terrorista mozgalommal is meg kell küzdenie. Pacifikálási kísérletei – egy korábbi rabszolgatartó házastársnak választása és a rabszolgatartó hagyományoknak tett engedmények – alapvetően sikertelenek maradnak. Számos kormányzati kudarc okán azonban új szövetségesekre tesz szert: csatlakozik hozzá a Westerosról érkező Tyrion Lannister és több, ugyancsak westerosi ház is. Sárkányai és különleges képességei révén úrrá lesz a belső zavargásokon, megszilárdítja hatalmát a három elfoglalt városállam fölött, és áthajózik Westerosra, ahol Havas Jon is a szövetségesévé válik.
Daenerys kormányzását elsősorban a városállamokban folytatott tevékenysége alapján ítélhetjük meg, és ez alapján nem is kell hosszan érvelni amellett, miért kormányzott jól a Targaryen-örökös. Első lépése mindenütt a rabszolgák felszabadítása és egy igazságosabb kormányzati rendszer megteremtése volt. Bár reformjaival a rabszolgatartók rosszul jártak – és sokakat közülük ki is végeztetett –, a felszabadított városok lakóinak többségét nem érintette hátrányosan a rabszolga-felszabadítás. Daenerys rendszeresen tartott meghallgatásokat, ahol az emberek közvetlenül elmondhatták a problémáikat, a királynő pedig ezekre többnyire pozitívan reagált; a meghallgatásokon elé járulók többé-kevésbé fair eljárásra számíthattak. A Trónok Harca világában szokatlan önkorlátozást jelentett, amikor „állampolgári panaszra” Daenerys leláncolta saját sárkányait, nehogy azok fenyegessék a városok lakóit. Ám mint minden – jó és rossz – uralkodó, Daenerys is gyakran hibázott.
Alkalmanként rosszul egyensúlyozott a korábbi rabszolgatartók és a rabszolgák között, a stabilitás és biztonság megteremtése pedig gyakran okozott problémát a számára. Ráadásul sárkányokkal és hatalmas hadseregével felfegyverkezve talán a feladata is könnyebb volt, mint uralkodótársaié. Ellentétben a legtöbb királyvári uralkodóval, Daenerysnek a jó kormányzáshoz szükséges szempontok közül nem annyira a nép érdeklében történő hatalomgyakorlás, hanem a hatékony végrehajtás okozott problémát. Ám a fiatal királynő tanult a hibáiból, és a kezdeti kudarcok után képes volt menedzselni majd megoldani az újabb és újabb kríziseket. Mindebben fontos szerepe volt annak, hogy egyre nagyobb mértékben tudott támaszkodni Westeros leghatékonyabb tanácsadói csapatára; egyre lojálisabb és kompetensebb személyekkel vette körül magát.
Az elképzelést megalkotó John Rawls szerint ez annyit jelent, hogy egy politikai rendszert úgy kell igazságosnak tekintenünk, hogy nem tudjuk, mi magunk kik lennénk egy ilyen rendszerben, és milyen előnyöket vagy hátrányokat élveznénk benne. Ha bármilyen szerepben, nemcsak vezetőként vagy középosztálybeliként, de nélkülözőként, szegényként is inkább ilyen rendszerben élnénk, akkor azt igazságosabb rendszernek tekinthetjük, mint bármely alternatíváját. Ezt az elméletet Westerosra vetítve nem nehéz belátnunk Daenerys kormányzásának erényeit: a „tudatlanság fátyla” mögött döntve, nem ismervén saját majdani szerepünket, legtöbbünk alighanem Targaryen-fennhatóság alatt élne – sokkal inkább, mint hogy akár a kegyetlen Cerseit, akár az állandó háborúkat szimbolizáló Havas Jont fogadja el vezetőnek.
Párhuzamos univerzumok
Athenaeum, 2019
