Filippov Gábor: Előfordulhat, hogy egyszer a fideszes lesz az új Soros György

Ha egy rendszer arra épül, hogy a normális, konszolidált demokrácia díszletét felhasználva épít ki autokratikus hatalomgyakorlást, akkor hasznos idiotizmus úgy tenni, mintha normális, konszolidált demokráciában élnénk – mondta lapunknak Filippov Gábor. A politológus szerkesztette Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötetét, amely nemrég jelent meg idehaza. A meggyilkolt orosz újságíró könyve számos olyan jellegzetességet mutat be, amit idehaza látunk. Filippov Gáborral beszélgettünk a magyar rendszer jellegéről, a hatalomváltás módozatairól és a kamikaze-személyiségről.

A jelenlegi tüntetések okai és formái megérthetők az Orosz naplóból?

Ez az első kérdés?

Igen.

Nem hiszem, hogy ez jó kérdés, egy 2018-as magyar tüntetéssorozatot nyilván a 2018-as magyarországi állapotokból lehet megérteni. De az biztos, hogy a tüntetések hátterét adó, egyre inkább szabadsághiányos közélet nagyon emlékeztet a tizenöt évvel ezelőtti oroszországira. Mindenesetre az már önmagában eredmény, hogy ha már a parlamentarizmust és az alkotmányosságot kiüresítették, vannak tüntetések egy-egy üggyel kapcsolatban – Magyarországon kicsit elszoktunk ettől.

Anna Politkovszkaja naplójából mintha hiányoznának az ilyen típusú ellenállási akciók. Ez azt jelenti, hogy az orosz modell mögött jár a magyar rendszer fejlődése?

Az orosz fejlődés, ha ezt annak lehet nevezni, tizenegynéhány évvel megelőzi a magyart. Éppen azért izgalmas a könyv, mert számos tekintetben elég pontosan felismerhető benne a mi országunk és a mi jelenünk. Egyébként Oroszországban is szoktak tartani nagy tüntetéseket, emlékezetesek például a 2011 után több évig tartó megmozdulások, amikor Putyin Egységes Oroszország pártja alig szerzett abszolút többséget a választáson, így kicsit hozzá kellett tenni a szavazatokhoz; így alakultak ki egyes körzetekben 140 százalékos részvételi adatok. Az igazán érdekes az, hogy ilyen rendszerekben mikor jön el az a pont, amikor a szereplők úgy ítélik meg: a parlamenten belüli konvencionális politizálásnak már nincs értelme, mert a hatalom olyannyira megszállta az intézményrendszert, olyannyira csak díszlet a demokrácia, hogy nem konvencionális eszközöket kell keresni. Ilyen eszköz lehet a parlamenti pulpitus elfoglalása vagy az utcai nyomásgyakorlás is.

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora
Elemzés Orbán Viktor politikai építményéről, arról, hogyan írható le és érthető meg a rendszer, mik az ellenzék lehetőségei egy ilyen konstrukcióban.

Ezek szerint a most idehaza látott ellenzéki akciók igazodnak az ilyen rendszerekben máshol látott megoldásokhoz?

Ha a hatalom egyre kevésbé imitálja, hogy ez normális parlamenti demokrácia, akkor egy idő után az ellenzéknek sem érdemes.

A mai orosz rendszer azonban alapvetően különbözik a magyartól abban, hogy ott már több mint egy évtizede világos, választáson nem lehet legyőzni a hatalmat, mert ha úgy alakul, legfeljebb bedobálnak pár tízezer szavazatot az urnákba. Ezzel szemben Magyarországon van tétjük a választásoknak, idén még le lehetett volna győzni a Fideszt.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Legközelebb már nem lehet?

Az látszik, hogy a hatalom ebben a ciklusban tovább szűkíti a bizonytalansági tényezők körét, folyamatosan zárja le a még létező szelepeket. A túlórák szabályainak módosítása, a fideszes médiabirodalom terjeszkedése és központosítása, a parlamenti ellenzéki politizálás ellehetetlenítése mind erről szól: a hatalom rosszabb időkre készül. Az Európai Unióban 2020-tól új költségvetési ciklus következik, amelyben biztosan kevesebb lesz a kívülről hazánkba áramló tőke, amely eddig jelentősen hozzájárult a rendszer legitimitásához. Ráadásul a Fidesz berkein belül is sokan beszélnek arról, hogy új gazdasági válság közeleg – erre az időszakra készülhet most a hatalom. Éppen ezért senki nem tudja megmondani, 2022-re menyire lesz represszív a rendszer. Azt már ma láthattuk, hogy demokratikusabb nemigen lesz.

Politkovszkaja könyvéből az derül ki, mély ellenszenvet érzett az ellenzéki politikusokkal szemben. Magyarországon ott tartunk, hogy hasonló mértékben hiteltelen az ellenzék. Fordíthat-e megítélésén az olyan nem konvencionális eszköz, mint a pulpitus elzárása?

A könyvnek az ellenzékről szóló értekezéseiben olykor csak a neveket kell behelyettesíteni: a mai magyar politikai publicisztikákban szinte szó szerint ismétlődnek az ellenzék impotenciájáról vagy akár kivásárlásáról szóló állítások. Nem véletlenül, hiszen

nagyon hasonló a helyzet, mint 2003 és 2005 között volt Oroszországban, ahol akkor még a mostani magyarhoz nagyon hasonló, versengő autoriter rendszer működött. A hatalom pont úgy szorította bele az örök lúzer szerepébe az ellenzéket, ahogyan eddig Magyarországon.

A most látott parlamenti „blokádpolitika” és a köztévés akció önmagában nem elégséges ahhoz, hogy az ellenzék betömje a hitelességét sújtó legitimációs rést, de legalább azt jelzi, hogy van próbálkozás a hatalom által szabott keretek közül való kitörésre. Ha ez egy általánosabb, hosszabb távú stratégia első eleme, amely aztán kiegészül például a pártszervezet- és médiaépítéssel, hogy a szereplők képesek legyenek megkerülni a rendszer szabta kereteket, akkor ez lehet erős indítása egy irányváltásnak. Az intézményes ellenzék egy hét alatt láthatóvá vált, sok választó érzi úgy, hogy az ország fele most kapott végre tényleges képviseletet. A hatalom meg is próbálja emelni az ilyen fajta ellenzéki politizálás költségeit: bírságol, büntetőjogi következményekkel fenyeget, karhatalmat vet be, hogy az ellenzék végül mégse merjen erre az útra lépni. Most kizárólag az ellenzéki pártokon múlik, hogy felismerik-e, a lehetőségeik közül az az út a legkisebb rossz, amelyen most elindulni látszanak.

Ugyanakkor az Orosz naplóból az is kiderül, nem hétköznapi magatartásforma a kockázatvállalás: nem sokan vannak, akik vállalják a rizikót. Igaz, ott a lehetséges veszteség a lehető legnagyobb, hiszen Politkovszkaja az életével fizetett. 

Igen, az nagyon fontos különbség, hogy már az akkori Oroszországban is sokkal kiterjedtebb volt az állami erőszak, mint ma idehaza. Ott már akkor magasabb volt az ellenzékiség ára: a politikai véleményük miatt valóban meghaltak, megnyomorodtak, börtönbe kerültek emberek. Azóta az orosz rendszer tovább radikalizálódott, miközben, bár vannak aggasztó jelek, Magyarországon ma sem tudunk olyasmiről, hogy egy újságírót elraboltak volna a magyar hatóságok, és eljátszották volna a kivégzését, vagy megpróbálták volna megmérgezni – mindez Politkovszkajával megtörtént. Ám az nyilvánvaló, hogy mindkét rendszer azon alapul, hogy miközben a nyílt, vállaltan állami elnyomást igyekeznek kerülni, és nincs például hivatalos hatósági terrorgépezet, amely elhallgattatná az ellenzéki hangokat, olyan határértékig növelik az ellenzéki tevékenység költségeit, hogy egy idő után már csak „magányos őrülteknek” érje meg vállalni azokat.

Az Orosz napló civil szervezetekről szóló részei például éppen erről szólnak. Politkovszkajánál a magyar olvasó 2018-ban végigkövetheti, hogy a magyar kormányt tíz évvel megelőzve hogyan csináltak Oroszországban közellenséget, hazaárulót a civil szervezetekből, ugyanazokkal a nyelvi és jogalkotási eszközökkel. A logika ugyanaz: minél kevesebbeknek érje meg vállalni az ellenzéki tevékenységgel kapcsolatos hátrányokat, miközben el lehessen mondani, hogy kérem, itt szólásszabadság van.

Ha az ellenzékieskedésnek nagyok a kockázatai, abból az következik, hogy a hatalomnak is mind nagyobbak a kockázatai, hiszen mind többet fizet ki azért, hogy uralmon maradjon, a bukás ugyanis egyre több rizikót jelent.  

Egy ideje nagyon óvatos vagyok azzal a mondattal, hogy ezt vagy azt már nem lehet elképzelni Magyarországon, hiszen az elmúlt nyolc évben hétről hétre dőlt meg ez a bölcsesség  – legutóbb épp ma, a köztévé épületében. Ráadásul válságban mutatkozik meg igazán, hogy egy hatalom meddig képes elmenni. Abban biztos vagyok, hogy még nagyon messze vagyunk attól a határtól, amelyet már nem lépnének át. Sőt, ha ezt a nyolcéves eszkalációs folyamatot nézem, szerintem ma a rendszer működtetői sem tudnák megmondani, holnapután mit lennének hajlandók megtenni a hatalom megtartásáért. Még mindig nem hiszem, hogy a politikai erőszak belátható időn belül olyan szintre jutna nálunk, mint Oroszországban, ám az már látszik, hogy az erőszakra vonatkozó társadalmi igények mindkét oldalon egyre mélyülnek – ez pedig senkinek sem jó. Oroszországban is úgy működött a dolog, hogy például a csecsenföldi hatósági erőszak mellett a hátországban megjelentek nem állami szereplők, például ifjúsági szervezetek, szurkolói csoportok, magányos elkövetők, akik az államtól látszólag vagy ténylegesen függetlenül hajtottak végre erőszakos cselekményeket. Önszorgalomból vertek össze újságírókat, szorították le ellenzékiek autóját az útról, sőt 2007-ben, egy diplomáciai válság idején szabályosan ostrom alá vették az észt nagykövetséget. Magyarországon sem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb fentről érkező utasítás nélkül is megtörténhetnek olyan cselekmények, amelyek miatt a hátunk mögé kell majd néznünk, amikor sorban állunk a közértben.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Kiknek kell majd a hátuk mögé nézniük?

Hallottam már ismert női civil aktivistától, hogy felismerik, és az utcán kurváznak utána. Innen már csak egy lépés, hogy tettlegességig fajuljon az ügy. És tévedés azt hinni, hogy ez csak az újságírókat, civileket, CEU-sokat érinti:

bárki kerülhet holnapra ilyen helyzetbe, aki éppen a rendszer aktuális ellenségévé válik. Pár éve még azt az összehangolt inkvizíciós hadjáratot is elképzelhetetlennek minősítettük volna, amit ma az ELTE oktatói ellen folytatnak a kormány sajtójában.

Amikor Szél Bernadettet és Hadházy Ákost kidobják az MTVA-ból akkor azt látjuk, hogy gyorsul a folyamat vagy ez megfelel a rendszer jelenlegi hétköznapjainak?

Ez azt jelzi, hogy

az ellenzék is, a kormányoldal is ezekben a napokban tanulja, mi történik akkor, ha szakítunk azzal a hazugsággal, hogy konszolidált demokráciában élünk.

A rendszer elmúlt nyolc évben létrehozott egyensúlyi állapotához szükséges kellék a passzív, impotens ellenzék, amely a kormány ügyeire reagál, méghozzá a rendszer szabta kereteken belül. Ezt a hallgatólagos alkut az MSZP-től a Jobbikon és a DK-n át az LMP-ig most mind felmondták, és megpróbálnak ellenzékként viselkedni.

Úgy tűnik, meghozták a döntést: nem asszisztálnak tovább ahhoz, hogy a rendszer jogállamnak hazudja magát. Most kezdeményeznek, nyomást gyakorolnak a kormányra: mutassa meg az igazi arcát. A hatalom erre kétféleképpen reagálhat: vagy lazít a szorításon, vagy növeli a repressziót. A kezdeti kapkodásban eddig látványosan az utóbbit választotta: nagyon elfogultnak vagy tudatlannak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, belefér a demokráciába, hogy mentelmi joggal bíró parlamenti képviselőket erőszakkal vonszoljanak ki a köztévéből, miközben pár lépéssel arrébb, a stúdióban a nemzeti konzultáció sikerét éltetik.

Tíz évvel előttünk jár az orosz rendszer fejlődése, ám ott nem látszik arra utaló jel, hogy Putyin bukna vagy demokratizálna. 

A Putyin-rendszer 2000-től a gazdasági világválságig a folyamatos stabilizálódásról, a rendszer erősödéséről szólt. 2005-2007-re lényegében felszámolták a politikai ellenzéket, a teljes alkotmányos intézményrendszer és a pártverseny a hatalom irányítása alá került. Olyannyira, hogy a hatalom elkezdett saját „ellenzéket” létrehozni, sőt névleg ellenzéki képviselők szükség esetén akár át is ültek a kormánypárt soraiba. A kommunisták nincsenek kontroll alatt, ők viszont bármikor felmutatható, de veszélytelen démonként külön jól jönnek a hatalomnak.

Ha valaki kicsit is kellemetlen induló lenne, mint Alekszej Navalnij, egyszerűen nem engedik részt venni a választáson: a hatóságok már hat éve nem hagyják, hogy a minimális támogatottságú mozgalmát pártként regisztrálhassa, választások idejére pedig bebörtönzik, pedig nem lenne esélye a győzelemre. Csak a hatalom nem szeretné, hogy kampány alatt kellemetlen dolgokról, például korrupciós ügyekről beszéljen a nyilvánosság előtt.

A pártverseny szempontjából tehát Putyinnak nincs ellenfele, a pozíciója mégsem annyira rendíthetetlen, mint gondolnánk. A gazdaság 2010-ig elképesztő növekedést produkált: államcsőd széléről indultak, és egy évtized alatt több mint 80 százalékkal nőtt a GDP. Ugyanakkor ebben az időszakban nem sikerült modernizálni a gazdaság szerkezetét, a jólét szintje továbbra is az energiaárak mozgásától függ. A gazdasági válság egyik legnagyobb vesztese nem véletlenül Oroszország volt, és ma már távolról sem olyan stabil az orosz költségvetés, mint Putyin első két ciklusában. Most kifejezetten rossz állapotban van a gazdaság, és ha valóban újabb világválság közeleg, az alapvetően fenyegetheti Putyin hatalmát. Az Ukrajnában zajló külpolitikai hazardírozás már ennek a tünete: ideológiai, hazafias érzelmekre épített ügyekkel igyekeznek pótolni a gazdasági teljesítményt. Ha viszont a gazdasági teljesítmény tartósan hiányozni fog, hamar kiderülhet, hogy sokkal kevésbé stabil a rendszer, mint amilyennek látszik, ám akkor az nagy eséllyel nem választásokon fog kiderülni. Putyin számára ez jelenti az igazi kockázatot, mert ma már valószínűleg nem tudna úgy visszavonulni, hogy nyugodtan, biztonságban tengethesse a nyugdíjas éveit.

A rendszer stabilitásáról mondottakat egy az egyben fordíthatjuk magyarra vagy ennél bonyolultabb a képlet?

Ha elfogadjuk, hogy a magyar politikai rendszer nem az egész világon egyedülálló, kizárólag itt érvényes törvényszerűségek szerint működő jelenség, hanem egy versengő autoriter rendszer a sok közül, akkor ugyanazok a szabályszerűségek érvényesek rá, mint a többire. Például hogy a rendszer legitimációjához éppen a választások bizonytalansági tényezője miatt szükséges gazdasági, jóléti teljesítményt felmutatni.

Kell a rezsicsökkentés, a nyugdíjemelés, a reálbér-növekedés, nem beszélve az uniós pénzből történő beruházásokról. Ha ezek elmaradnak, előbb-utóbb kifárad a rendszer, mert Orbán Viktor sem varázsló.

Ez biztos? 

Biztos.

Ismerünk ellenvéleményeket. 

Ismerünk nála jóval tehetségesebb és tapasztaltabb politikusokat ilyen típusú rezsimekben, akik egészen váratlanul szembesültek azzal, hogy a hatalmuk egyik napról a másikra meg tud rendülni, pedig azt hitték, szépen, pontosan összerakták a rendszer egyensúlyi szerkezetét. A megbillenést sokszor a külső környezet rapid változása hozza, ezt a kormányt pedig még nem láttuk igazi krízisben teljesíteni. Akkor került hatalomra, amikor pénzbőség volt, megkezdődött a válság utáni kilábalás, így nem tapasztalhattuk, milyen, amikor nem magának teremt leküzdhető válságokat, hanem valódi válsághelyzettel szembesül.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Ha lesz valódi válság, fogunk vele találkozni vagy csak a teremtett válságot látjuk majd?

Ez lesz az újdonság: előállhat egy objektív válság, amelyet megpróbálnak majd kitakarni mesterségesen gerjesztett, ezért kezelhető válságokkal. A hasonló rendszerek története azt bizonyítja, hogy ez egy ponton túl lehetetlen, mert az emberek nem képzelt világban léteznek: nem csak a köztévéből értesülnek a valóságról, van érdemi érintkezésük a saját mindennapjaikkal. Amikor elkezd nyílni az olló a konstruált és a tapasztalati valóság között, akkor tényleg varázsló kell ahhoz, hogy elfedje a problémát.

Ha ennyire hasonlítanak a rendszerek egymáshoz, akkor a tapasztalatok alapján megéri Anna Politkovszkajáknak lenni bennük? Igazságot tesz hosszú távon az élet?

A probléma éppen az, hogy legfeljebb „az élet” tesz igazságot, ráadásul tényleg csak hosszú távon. Politkovszkaja esetében például biztosan jóval azután, hogy a saját élete már véget ért. Individuális szinten nem is lenne merszem arra biztatni bárkit, hogy Politkovszkaja legyen. Az egy másik kérdés, hogy itt olyan kamikaze-személyiségtípusról van szó, amelynek idehaza is van jó néhány képviselője: az ilyen embert nem kell biztatni, sőt lebeszélni sem lehetne arról, hogy akár saját sorsát feláldozza egy olyan ügyért, amelyben hisz. Voltak ilyenek a Szovjetunióban, idehaza a rendszerváltás előtt, és akadnak ilyenek a mai Magyarországon is. És akkor is lesznek, ha Magyarországon is sokkal nagyobbak, akár szó szerint egzisztenciálisak lesznek az ellenzéki tevékenység költségei.

Ön mit tanult ebből a könyvből?  

Először évekkel ezelőtt olvastam angolul, amikor még sokkal kevesebbet foglalkoztam a magyar rendszerhez hasonló nemzetközi példákkal, ezért nekem akkor reveláció volt. Megdöbbentő volt, hogy ugyanazokat a folyamatokat, struktúrákat látom kibontakozni egy tíz évvel korábbi orosz történetben, amelyeket magam körül látok, és hogy az ezeket leíró mondatok is mennyire ismerősek. Megrázó élmény látni, hogy a korlátozatlan hatalom logikáját követve egy ilyen rendszer hová tud fejlődni egy ahhoz nagyon hasonló jelenből, amelybe mi is be vagyunk zárva. A magyaroknak ajándék, hogy létezik ez a könyv, amely hosszabb távon mutatja be az utat, amelyen Magyarország elindult, annak lehetséges következményeivel együtt. A rendszerszintű állami erőszakot kivéve és persze „kicsiben”, de eddig elég fegyelmezetten követjük a mintát.

A könyvben is felbukkan az a dilemma, amely idehaza is mind többször jelent kihívást: a politikus, az aktivista és az újságíró szerep közötti határokat sokan igyekeznek védeni, ám a hatalom célja, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amelyekben nehezen védhetők és láthatók ezek a határvonalak. 

Politkovszkajáról el kell mondani, hogy egész életében az aktivista újságírásban hitt, sohasem volt az a „BBC-standardos”, értékmentes újságíró. Ettől függetlenül Oroszországban a rendszer dinamikája sokakban átalakította az egyéni szerepfelfogásokat, ha úgy tetszik, a valóság felzárkózott Politkovszkajához.

Ha egy rendszer arra épül, hogy a normális, konszolidált demokrácia díszletét felhasználva épít ki autokratikus hatalomgyakorlást, akkor hasznos idiotizmus úgy tenni, mintha normális, konszolidált demokráciában élnénk. Ez érvényes újságíróra, ellenzéki politikusra, politikai elemzőre egyaránt.

Mi annak idején úgy tanultuk az egyetemen, hogy a politikatudomány a demokrácia tudománya, létfeltétele a szabad, demokratikus politikai környezet. Ha olyan, hatalmilag szélsőségesen aszimmetrikus rendszer alakul ki, amelynek alapját összeesküvés-elméletek és uszítás, mindenekelőtt pedig hazugságok alkotják, ott az a fajta tudósítás vagy elemzés, hogy X ezt mondta, mire Y azt reagálta, és akkor ki kit akar megszólítani, mi a pozíciója, tényleg a legjobb indulattal is hasznos idiotizmus. A magam részéről ezért is hagytam fel az „elemzői vitákkal”. Udvariasan úgy teszünk, mintha kollégák ütköztetnének eltérő véleményeket, politikai értékeléseket a tévéstúdiókban, miközben valójában a hatalom képviselői a rendszer szabta médiastruktúrában próbálják szakértői véleménynek álcázott kormányzati kommunikációs panelekkel lenyomni a szétaprózott független véleményeket. Egy központilag vezérelt párthadsereg áll szemben olyan don Quijotékkal, akik még hisznek benne, hogy van tér a pártfüggetlen, autonóm vitákra, hogy nem kizárólag pártpolitikai logika létezik, és ezzel a legjobb szándék mellett is, akaratlanul hozzájárulnak ennek a hazugságnak a fenntartásához.

Mélységesen tisztelem azokat, akik kitartanak, de ennek semmi értelmét nem látom. Félreértés ne essék: ennek a belátásnak nem örülök, szerintem ez nagyon káros fejlemény. Hosszú távon szörnyen káros tendencia, hogy újságíróknak, elemzőknek el kell hagyniuk az értéksemlegesség bástyáit, ám ha elhaladt mellettük a rendszer, és nem teszi lehetővé, hogy felelősséggel lehessen viselni a távolságtartó pozíciót, akkor nincs más választásuk – illetve legfeljebb a kivonulás, a hallgatás.

Akad még különleges szerep az ilyen rendszerekben: az oligarcháké. Az oligarchák nevét is szinte csak kicserélni kell, ha a Politkovszkaja-könyvet olvassuk.  

Nem véletlenül. Oroszország és Magyarország hasonlít abban is, hogy a rendszerváltás anarchiát hozott a politikai és gazdasági szürke zónában. Teljesen autonómmá vált gazdasági szereplők befolyásolták a politikai döntéshozatalt, és aláásták a demokrácia legitimitását. Putyinnál és Orbánnál is azt látjuk, felismerték: szilárd politikai hatalomhoz szilárd gazdasági hatalom kell. A politika totális autonómiájához szükséges, hogy ne a politika működjön a gazdaság gyámkodása alatt, hanem fordítva. És ugyanaz történt: Putyin a zászlaja alá gyűjtötte a készséges oligarchákat, akik hajlandóak voltak belesimulni a rendszerbe, azokat pedig, akik túl sok forrást akartak kivonni az állam ellenőrzése alól, vagy esetleg támogatták az ellenzéket, egyszerűen szétzúzták – gondoljunk Hodorkovszkijra. Aki maradt, az elfogadta a szabályokat: Putyin udvartartásában ma mindenkinek megvannak a maga gazdasági pozíciói. Ez Tajvantól Mexikóig nagyon hasonlóan működött az autokratikus rendszerekben. Ehhez képest érdekes, hogy ha a rendszer válságba jut, és csökken az elosztható források mennyisége, az milyen hatással van az elitkohézióra. Magyarország kapcsán ez ma nyilván komikus spekuláció, de nagyon sok olyan rendszert ismerünk, ilyen volt például Malajzia, Tajvan vagy Mexikó, amelyben a korábbi hatalmi elitből elkezdtek kiválni az elégedetlenek, és a rendszerváltó ellenzéki politizálás gazdasági, stratégiai, politikai bázisává váltak.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Az elégedetlenség miatt a NER-elitből kiváló Mészáros Lőrinc nincs előttem.  

De az elégedetlen Simicska Lajost már láttuk, ami szintén azt igazolta, hogy a politikában bármi megtörténhet.

A kedvenc példám Malajzia, ahol, miután kiszorult a hatalomból, az ottani „Orbán Viktor” vált ki a rendszerelitből, és idén májusban ő váltotta le azt a rezsimet, amelynek huszonkét éven át volt a miniszterelnöke.

És ezt azzal az ellenzéki politikussal szövetségben hajtotta végre, akit húsz évvel korábban ő maga börtönöztetett be szodómia és korrupció vádjával. Ez mennyire elképzelhető? Ezért nem szabad bezárva lenni a ma perspektívájába: sok olyan tényező tud egyik napról a másikra változni, amely elképzelhetetlen irányba mozdíthat el egy nagyon stabilnak hitt rendszert.

Azért ahhoz nagyon tágra kell nyitni a holnapot, hogy elképzeljük: a Gyurcsány-Orbán koalíció váltja le a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. 

Beszéljen erről a malajziaiakkal. Alighanem ők sem tudták volna tizenöt éve elképzelni, ami idén megtörtént a hazájukban. Persze Magyarországon ma én sem ezt tartom a legéletszerűbb forgatókönyvnek.

Nem az zárja be a képzeletünket, hogy úgy hisszük, olyan mértékű erőforrás-átrendeződés történt, hogy azt csak újabb radikális átrendeződés követheti, hiszen másként nem működtethető az új rendszer? Mi lesz például Mészáros Lőrinc vagyonával?

A nemzetközi színtéren sok példát ismerünk súlyos elitkonfliktusra. Azaz nem csak úgy lehet elképzelni a dolgot, hogy az ellenzék megalkuszik a komplett hatalmi elittel, és semmilyen elszámoltatás nem történik, mint a magyar rendszerváltáskor, vagy pedig elsöpörnek mindent, és jogállamellenes eszközökkel veszik vissza a nemzeti vagyont. Létezik köztes megoldás is. Ilyenkor a hatalmi elitből a válságos pillanatban kritikus tömeg tartja jobbnak a saját jövője szempontjából átpártolni az ellenzék oldalára. Akár a politikában, akár a gazdasági hátországban, akár mindkettőben.

Azaz létezik olyan, hogy a tegnap és a holnap elitje együttműködve, egy elitpaktum keretében optimális kompromisszumot ér el abban a tekintetben, ki mennyit őrizhet meg az összeharácsolt vagyonból, pozícióból vagy a személyes szabadságból, cserébe azért, hogy a rendszer fő támaszait jogállami úton félre lehessen állítani. Léteznek olyan forgatókönyvek, amelyekről idehaza nem beszélünk, pedig az ellenzéknek fontos feladata lenne, hogy ezeket a történeteket szisztematikusan vizsgálja, és abban a távoli jövőben a lehető legtöbb morális és politikai buktatót elkerülhesse. Hogy tudja, hányféleképpen történhet ilyen rendszerváltás azon a két szélsőségen kívül, amelyről itthon beszélni szoktak.

Többször szóba kerültek pillanatok, amelyekből elsőre nem érthető, miért váltottak ki politikai fordulatokat. Ezek véletlenek, amelyek azért válnak pillanatokká, mert a rendszer már szétesett, vagy van közös jellemzőjük? 

Sokféleképpen keletkezhetnek. A tapasztalatok alapján a nagyon egy személyre épített rendszerekben lehet vezetőváltási válság az ok, máskor a gazdasági teljesítmény tartós romlása váltja ki ezeket. Ilyenkor a választók úgy érzik, a hatalom felrúgja azt a hallgatólagos alkut, amely szerint a választók elfogadják a szabadsághiányos állapotot és a rendszer hazugságait, de cserébe növekszik vagy legalább nem romlik az életszínvonal. Ettől kezdve a jóléti követelések, a korrupcióval kapcsolatos elégedetlenségek, a jogállami hiányosságok közös jelszavakban tudnak összegződni. Ezekben az esetekben szokott ráomlani a rendszerekre az a bűnlajstrom is, amelyet például Politkovszkaja és mások a putyini rezsimről összeállítottak. Oroszország ma még nem tart itt, de a Szovjetunió jó példa erre: Salamov, Szolzsenyicin és számos további, szamizdatban terjedő életmű már évtizedekkel a rendszerváltás előtt rögzítette a szovjet tömeggyilkosságok történetét, az eltitkolt bűnöket. Munkájuknak – akárcsak majd Politkovszkaja tevékenységének – hosszú távon lett eredménye, hozzájárultak, nevezzük így, a rendszer negatív erkölcsi tőkéjéhez. Amikor a rendszer fenntarthatatlanná válik, válságba jut, akkor ezek a bűnök is fókuszba kerülnek.

Magyarországon is látjuk, ahogyan a rezsim halmozza a negatív erkölcsi tőkét?

Érdemes tisztában lenni vele, hogy nincs olyan rendszer, amely örökké tartana. Ez persze ma még beláthatatlanul távoli jövőnek tűnik, de ha egyszer megrendül a NER legitimitása, és lesz hiteles ellenzék, a mai jogsértések is más fényben tűnnek majd fel a választók szélesebb közönsége számára. Ugyanakkor a nemzetközi esetek alapján sajnos az is reális lehetőség, hogy az új elit, amely éppen ezekre a visszaélésekre építi a legitimitását, csupán beleül a struktúrába, és nem hajt végre demokratikus restaurációt – sőt, ugyanazokat az eszközöket használja a hatalomgyakorláshoz, mint az elődje. Akkor pedig

könnyen előfordulhat, hogy egyszer majd a fideszes lesz az új Soros György, akire hivatkozva bármit meg lehet tenni. Jó lenne tanulni a saját múltunkból és más országokéból, hogy el tudjuk kerülni ezt a csapdát.

Kiemelt kép: Marijai János / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.