A 2019-es Frankofón Filmnapok nyitófilmjeként vetített, Gilles Lellouche által rendezett Szabadúszók a mostanában sokat emlegetett midlife crisis, vagyis életközepi válság problémáját járja körül. Ez az az időszak az ember életében, amikor tudatosulnak addigi élete történései, számba veszi azokat és a hátralévő időt. Jó esetben. Természetesen, nem mindenki tud vagy akar ezzel szembenézni, így sem időtartama, sem lefolyásának nehézsége nem ugyanolyan mindenkinél.
A hasonló problémákkal küzdő Bertrandnak egyértelműen kicsúszott a talaj a lába alól már egy jó ideje, amiről sokáig nem vesz tudomást. Míg az őt kitartóan támogató neje a munkában robotol, a gyerekek pedig az iskolában vannak, a két éve munkanélküli férfi a kanapén eldőlve Candy Crush Sagát játszik egész nap. Családja szemében kezdi elveszteni a tiszteletet, ő is érzi, hogy valamit tennie kellene, de depressziós. Súlyos depressziós, ahogy ő fogalmaz. Ez az amúgy egyáltalán nem vidám állapot inkább vígjátéki szinten marad az egész történetben, amit jól mutat az is, ahogy gyermekded foglalatosságként ábrázolja a depresszióban szenvedők helyzetét.
A cselekményt és a letargikus állapotban vegetáló férfi életét egy hirdetés katalizálja, melyben amatőr szinkronúszót keresnek. Bertrand belép és gyorsan szembesül azzal, hogy nincs egyedül problémájával, a középkorú férfiakkal teli csapatban mindenki hasonló cipőben jár. Egészségügyi és házaséletbeli problémákkal bajlódnak, mindegyikük élete megrekedt. Találni köztük egyedülálló, a lánya menzáján dolgozó, az apaszerepben nem éppen sikeresen boldoguló férfit, van, akinek a házassága megy tönkre, míg másnak a vállalkozása látszik bedőlni.
Bár a csapat nagy célt tűz ki, jelentkeznek a szinkronúszó vb-re, talán még fontosabb az odavezető út, az edzésen való együttlétek, melyek csoportterápiás találkozókként is funkcionálnak, ahogy Bertrandék a szaunában vitatják meg hétről hétre az élet nagy kérdéseit.
Nem éppen hős-típusokat látunk a vásznon, mondhatni, antihős mindegyik szereplő, valahogy mégis ettől lehet őket igazán közel érezni magunkhoz, sutaságuk és szánalomra méltóságuk miatt lesznek igazán szerethető figurák. A film szkeccszerűen mutatja be az egyes szereplőket és azok problémáit, ez eleinte töredezetté és szétesetté teszi a cselekményt, de később, miután megismertük az összes férfi történetét, helyreáll a ritmus.
A víz általában erősen szimbolizál valamit, a Szabadúszók esetében a megújulást és az új kezdetet a csapat tagjainak. Bár a legtöbben lenézik őket, mivel szerintük nőies sportot, „vízibalettet” űznek, számukra épp ez a rendhagyó sportág adja a kitörést és a béklyókból való szabadulást.
Aki látta a Férfiak fecskében című, 2018-as brit vígjátékot, azt is gondolhatja, hogy a Szabadúszók tulajdonképpen annak a remake-je, hiszen abban is középkorú férfiak próbáltak kilábalni szerencsétlen helyzetükből a szinkronúszás segítségével. Pedig nem, a nagyjából egyszerre elkészült két film egyaránt valós eseményeken alapuló történetet dolgoz fel, a Szabadúszók konkrétan a svéd szinkronúszó válogatott történetét, melynek tagjai szerencsétlen, pocakosodó, középkorú férfiak, akik végül elképesztő sikereket értek el, de ami még fontosabb, a nézők szívébe is belopták magukat.
A Szabadúszók alapvetően humoros, könnyed, az abszurditásban is bővelkedő dramedy, mely nem retten vissza olykor a nem éppen PC gesztusoktól sem. Jól lavíroz a komikus és a drámai jelenetek között is, ami nagy erőssége a filmnek, probléma viszont, hogy legalább húsz perccel hosszabb lett, mint amennyi még jól esne a nézőnek, így sajnos nem kerülhetők el az önismétlő, helyenként unalmas jelenetek. Összességében a Szabadúszók teljesíti a célt, melyet a dramedy hivatott elérni, vidámságot és adrenalin töltetet ad, és ha nem úgy ülünk be a moziba, hogy valami elképesztően fajsúlyos alkotást fogunk látni, akkor teljesíti, amit kell (ellentétben a fájóan humortalan brit párjával). Akár depressziós az ember, akár nem.
Szabadúszók (Le Grand Bain), 122 perc, 2018, 7/10
Kiemelt kép: CHI FOU MI PRODUCTIONS / LES FIL / COLLECTION CHRISTOPHEL
