„Nőnek lenni jó üzlet, ha értesz hozzá.” Ezt a Mad Men egyik részében jegyzi meg valaki, de a Nyughatatlan özvegyek egyik szereplője is mondhatná, amikor rájön, hogy női mivoltát kihasználva kell érvényesülnie. Az érvényesülés ebben a filmben azt jelenti, hogy a hősnőknek el kell rabolniuk egy csomó pénzt, és meg kell védeniük magukat egy csapatnyi marcona bűnözőtől.
Sajnos a chicagói alvilágban annál is nehezebb nőként érvényesülni, mint az átlagemberek között. A film hősnői gengszterfeleségek, akik tudják vagy minimum sejtik, miből él a férjük, mégis kitartanak mellettük. Hogy szerelemből-e vagy kényelemből, esetleg kényszerből, arra vonatkozóan kevés információt kapunk, de nem is ez a fontos kérdés, a férjek ugyanis, egy rablóbanda tagjai, a történet elején odavesznek egy rosszul elsült balhéban. A lenyúlt pénz velük együtt robban fel, a bandavezér feleségét, Veronicát (Viola Davis) pedig kisvártatva halálosan megfenyegeti az utoljára kirabolt bűnöző: ha egy hónapon belül nem kapja vissza a kétmillió dollárját, a közösen megváltott családi sírhely másik rekeszébe is odakerülnek a hamvak.
Veronica két másik özveggyel és a negyedikként a csapatba hívott, csóró fodrásszal együtt tervezgeti a bűntényt, amin az életük múlik, miközben próbál időt nyerni az egyre agresszívebben követelőző bűnözőkkel szemben. A központi rablás köré épülő, heistfilmes történetet átszövi egy politikai szál, amelyben a Veronicáékat fenyegető gengszterfőnök, Jamal (az Atlantából ismerős Brian Tyree Henry) és a családja révén kerületi kiskirálynak számító, pedigrés politikus (Colin Farrell) vetélkednek a helyi képviselői hivatalért. Senkit nem ér meglepetésként, hogy Veronica megboldogult férjéhez, Harryhez (Liam Neeson) mindkét képviselőjelöltnek volt némi köze.
Talán a történet összefoglalása alapján is látszik, hogy a Nyughatatlan özvegyek olyan film, amelyen kicsit szűknek bizonyul a felöltött gengszterfilmes gúnya. Ha csak a bűnügyi sztorit figyeljük, a gengszterműfaj annak is inkább csak a végpontja: a hősnőket a thrillerek bajba jutott nőalakjaiként ismerjük meg, és beletelik a játékidő nagyobbik részébe, mire összegyűjtik a bátorságukat, és lopni mennek.
Ahogy Veronica fogalmaz, „pont azért sikerülhet nekünk a rablás, mert senki nem hiszi el rólunk, hogy elég tökösek vagyunk hozzá.” Amíg férjnél vannak, a film hősnői elkerülhetetlenül másodhegedűsök: szándékosan ostobábbnak kell mutatniuk magukat annál, mint amilyenek, de olyan is akad közöttük, akit erőszakos férje és zsarnoki anyja felváltva terrorizál.
Eddigi munkáihoz hasonlóan a forgatókönyvet jegyző Gillian Flynn ezúttal is feminista szellemiségű bűnügyi történetet írt. Alapanyagként az 1983 és 1985 között futott, azonos című angol sorozatot használta, elhagyva abból a hősnők után nyomozó rendőr történetszálát. Flynn változata összetéveszthetetlen darabja lett az Éles tárgyakkal megkezdett, a Sötét helyekkel és a Holtodiglannal folytatott életművének, amelyben saját démonaikkal és külső fenyegetésekkel egyaránt birkózó női hősöket helyez áldozati és elnyomó pozíciókba – olykor egyetlen történeten belül ugyanazt. A címbeli özvegyeknek közvetlen hozzátartozóik viselt dolgaival kell elszámolniuk, ahogy a Sötét helyek Libbyjének, és a megtévesztések, átverések kibogozhatatlan hálójába gabalyodnak, hasonlóan a Holtodiglan pszichopata Amyjéhez. A chicagói helyszín vagy a történet alakulásában kulcsszerepet játszó napló motívuma ugyancsak Flynn dédelgetett szerzői kézjegyeinek számítanak.
Az Oscar-díjas Steve McQueen neve meglepő lehet a Nyughatatlan özvegyek stáblistájának élén, tekintve, hogy az erősen érzékivé és zsigerivé formált férfimelodrámákkal (Éhség, Shame – A szégyentelen, 12 év rabszolgaság) befutott rendező mostanáig csekély érdeklődést tanúsított a bűnügyi filmek és a női hősök iránt. McQueennek ezúttal kevesebb alkalma van kedves témái, a magányos szenvedés és önmarcangolás bemutatására, mert a Nyughatatlan özvegyek csapatjáték, mind a forgatókönyv megírása, mind a történet tétje szempontjából.
Művészi elkötelezettségét azonban neki sem kellett otthon hagynia a forgatás előtt. Ami Flynn esetében a feminista hangoltság, az McQueen pályáján a fekete büszkeség kifejezése. Nem elég, hogy Veronicának nőként, de ráadásul fekete nőként kell túlélnie egy ellenséges közegben. Harrytől született fiát fehér rendőrök lőtték le, mert telefon volt a kezében egy közúti ellenőrzés során – a mindennapi, gyilkos rasszizmus ehhez hasonló, sokkoló történetei táplálták az utóbbi években az afroamerikai aktivizmus tüzét. Persze a képlet nem írható le kizsákmányoló fehérek és elnyomott feketék ellentéteként: a képviselői kampányban egymással rivalizáló Jamal és Jack Mulligan egyaránt cégéres gazemberek, hiába különbözteti meg őket a bőrszínük.
A Nyughatatlan özvegyek legnagyobb erénye, hogy McQueen és Flynn sikeresen közös nevezőre tudták hozni szerzői monomániáikat úgy, hogy a végeredmény működőképes, izgalmas gengszterthriller maradt. Ugyanakkor látványos, hogy a bűnügyi szál bonyolítása és az ideológiai képviselet miatt hol esett csorba a filmen: Mulligan és rasszista apja (Robert Duvall) vitái papírízű mondatokban vázolnak egy sablonos és valójában szükségtelen apa-fiú ellentétet, a mellékalakok, például a sofőrként a nagy melóba hívott egyedülálló anya (Cynthia Erivo) motivációi pedig gyakran kidolgozatlanok. Az eredeti brit sorozatból adaptált zárófordulat is óhatatlanul olcsónak hat egy olyan filmben, amely egyébként sokkal okosabb és komplexebb egy átlagos, B-szériás heistfilmnél.
Nemi, etnikai és műfaji szempontból is úgy lenne igazságos, ha a Nyughatatlan özvegyekből készülne egy alternatív változat is, amelynek Steve McQueen írná a forgatókönyvét, és Gillian Flynn rendezné. De erre várhatunk. Annyira még nem változott meg a világ, hogy Hollywoodban két egyéni hangú szerző közül ne a férfi kapja meg a nagyobb lehetőséget.
Nyughatatlan özvegyek (Widows), 2018, 129 perc. 7,5/10
