Kultúra

Doki, úgy érzem, hosszabb lett a mellem

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 10. 20. 15:08

Éneklik a fenti sort a mikrofonba teljes komolysággal a Yes Sir, I Can Boogie dallamára, és ezen a ponton tényleg csak megátalkodott savanyújóskákból nem robban ki a megállíthatatlan röhögés. Menopauza címmel készült a Játékszín új musicalje, és már csak női szolidaritásból – no meg félkészülésképp – is muszáj volt megnéznem.
Korábban a témában:

Ambivalens viszonyunk van nekünk a musicallel: egyszerre rajongok érte és fázok tőle, ám épp e „se veled, se nélküled”-kapcsolat miatt újra és újra közel merészkedem egy-egy darabhoz. A kettős viszony alapja, hogy ezt a műfajt lehet briliánsan, mélységeket és szórakoztatást ötvözve, megrendítő katarzisokkal is művelni, itthon is sikerült már így nem egyszer, a külföldi példákat meg aligha kell emlegetnem – és lehet úgy is, hogy olcsó poénokat ötvözünk kapitális közhelyekkel, hozzá rag- és kínrímekkel telerakott, erőltetett dalszövegekkel gyilkoljuk a jóízlést. Sajnos itthon a külföldi musicalek magyarra fordításából létrejött darabokban ez utóbbi trend uralkodik, főleg a szövegek szoktak fájdalmasak lenni, és még az eredetileg is magyarul született musicalek  is bele-belebuknak ebbe, pedig azért van a magyar színházművészetnek néhány megismételhetetlen, gyönyörű klasszikusa musicalfronton is, mondjuk, egyik sem az utóbbi tíz-tizenöt évben készült.

A Tallós Rita rendezésében a Játékszín színpadán debütáló Menopauzától is, bevallom, intenzív szekunder szégyenre és fülsértő szövegekre számítottam, és bár nem mondhatom, hogy nem fordult elő egy-egy ilyen pillanat, az összehatás mégis meglepő pozitív csalódás volt. Egy ponton a folyamatosan változatlan erővel érkező, túlzó, politikailag inkorrekt, illetlen poénok – tessék már visítva röhögés nélkül kibírni azt, amint az I Need A Hero dallamára azt éneklik: „a neve dildó!” – ledöntötték minden sznob ellenállásomat, így az már végképp fegyvertelenül ért, amikor a szórakoztatás mellé még az emberi-színészi mélység is bekacsintott.

“A neve dildó!” Fotó: Juhász G. Tamás

Pedig a Menopauza nem tartja be a zenés színház egyik alapelvét, miszerint dalra akkor fakadunk, amikor az érzelmek túlcsaptak azon a határon, amit prózában ki lehet fejezni. Ehhez ugyanis történet kellene annak minden elemével, bonyodalommal, csúcsponttal, és így tovább – a Menopauzának viszont olyan jelzésszintű, picinyke története van, hogy azt inkább nevezhetjük váznak, mint valós sztorinak: a mondvacsinált alaphelyzet nem tart A-ból B-be, csak ürügy arra, hogy hősnőink mintegy félpercenként énekelhessenek egyet, ezek a dalok kerettörténet nélkül, változókor-ügyi esztrádműsorként is ugyanezzel a hatásfokkal működtek volna. Akárhogy is, az alaphelyzet szerint négy nő, éspedig négy teljesen különböző karakterű, státuszú nő érkezik a Bloomingdale’s áruházba, némi plázázásra: érdemi vásárolni valójuk nincsen, csak úgy ráérő idejükben andalognak végig bugyibolttól sportosztályig. Hőseink egy vidéki háztartásbeli, aki naiv lelkesedéssel szívja magába nagyvárosi plázalázat, egy spirituális-ezoterikus-bio nagyasszony, egy sikeres topmenedzser, és egy híresség. Egyetlen közös bennük, amint az hamar kiderül, hogy mindannyian ötven pluszos nők a változókor kellős közepén – ami épp elég apropó némi tapasztalatcserére.

Tóth Enikő a hőhullámokról énekel. Fotó: Juhász G. Tamás

Ennek formája pedig, musicalről lévén szó, a zene: miközben hőseink végig járják a pláza különböző osztályait, a menopauza különböző tüneteit éneklik meg, hízástól álmatlanságon át hőhullámokig – ez utóbbi különös hangsúllyal, több dalban is megjelenik, sőt, az unásig ismert, és erős poénfaktort tartalmazó tünetek mellett olyan súlyosabb jelenségek is helyet kapnak, amiről jóval kevesebbet beszélünk, és amiből jó ízléssel nem is csinál viccet a darab. Mert persze, szívás a hőhullám meg a test változása, de ezeken elnevetgélünk, hehe, már megint egy tócsában állok, ugyanakkor az 50+-os generációt sújtó elmagányosodás már jóval kevésbé vicces téma, ahogy a súlyos depresszió sem. Ebben áll épp a Menopauzának azon ereje, amivel atombiztosan megmenti magát a tinglitangliságtól: a bőséges humor, zene, tánc, ezer átöltözés és társaik csak hab a tortán, még ha ezek is dominálnak, ami miatt viszont megbocsátottam minden erőltetett poént és félresikerült rímet, az a mélység, ami néhány jelenetben felragyogott, megemelve ezzel az egész előadást.

Az egyik csúcspillanat. Fotó: Juhász G. Tamás

Félreértés ne essék, Szulák Andrea tényleg megrendítő, drámai színpadokon is helytálló, magányról szóló dala vagy Hernádi Judit torokszorítóan húsbavágó, a fiatalság elszálltán merengő vallomása nélkül – amit a színésznő valódi fiatalkori fotóinak kivetítése csak fokozott – is jópofa kis musical lett volna a Menopauza, klassz dalokkal, vicces jelmezekkel, sok poénnal, és négy remek színésznővel. De ennyi: jópofa kis musical. Ám az a néhány mély pillanat nemcsak kontrasztot, hanem őszinteséget és csaknem hiánypótló jelleget adott a darabnak: csak a heherészésért meg néhány lumbágós poénért hozzányúlni a változókor témájához nem biztos, hogy érdemes, azt ugyanis már megtették sokan. Viszont ha lehet a görbe tükör és a saját magunkon röhögés mellett beszélni néhány fontos, súlyos vetületről, akkor azzal egyrészt súlya, másrészt beltartalma, így pedig létjogosultsága lesz egy ilyen előadásnak: mint a drazsés-szirupos gyógyszer, segít lenyelni a keserű, de hasznos hatóanyagot.

Náray Erika. Fotó: Juhász G. Tamás

És emellett meg persze majdnem végig röhögünk. Nem kuncogunk vagy nevetgélünk, ilyen vaskos nyelvezetet ugyanis nem illedelmes mosolyokkal nyugtázunk. A dalok ugyanis retro világslágerek magyar nyelvű átiratai AC/DC-től ABBA-ig nagyon, nagyon merész hangnemben. Ahogy a témákban, úgy a dalszövegekben sem járkálnak lábujjhegyen, a szex az szex, nem összebújás, és úgy általában, nevükön nevezik a dolgokat, ami üdítő a magamfajta, szókimondást értékelő, alternatív színházon szocializált nézőnek, de el tudom képzelni, hogy néhány karót nyelt, gyöngysoros úrasszony azért el-elszörnyed majd a vaskos, néhol trágár szövegek hallatán. Én inkább azokon a pontokon szisszentem fel, ahol annak ellenére, hogy a szereplőgárda vállaltan saját magát is figurázta ki, be-bekapcsolt a szekunder szégyenérzetem, illetve ahol négy szótag helyére hatot akartak bezsúfolni. Szerencsére azonban ez nem történt meg túl gyakran, amiben az is segített, hogy ezek a színésznők (a már említett Szulák és Hernádi mellett még Náray Erika és Tóth Enikő) nagyon értenek a szakmájukhoz, és sziporkáznak is egészen a tapsrend utáni ráadásig, ahol amúgy rocknagyisan még egy kicsit, ezúttal megbocsáthatóan megtapsoltatják a közönséget, azt firtatva, hogy mindennek ellenére azért, lányok, ugye jó így? Jó hát.

A Menopauza a Játékszín műsorán látható október 12-e óta.

Tallós Rita a Menopauzáról

Visszaszámlálás indulOktóber 12-én Menopauza premier! A próbafolyamatról Rita Tallos mesél nekünk, valamint beleshetünk a kulisszák mögé is.

Közzétette: Játékszín – 2018. október 9., kedd

Eredeti szövegkönyv és dalszövegek: Jeanie Linders
Magyar szöveg: Bach Szilvia és Galambos Attila
Dalszöveg: Bach Szilvia és Lombos Márton

Dramaturg: Lőkös Ildikó
Zenei vezető: Gulyás Levente
Korrepetitor: Axmann Péter, Szegeczky Ágnes
Díszlettervező: Kovács Yvette Alida
Jelmeztervező: Papp Janó
Videógrafika: Csontó András, Csontó Máté
Koreográfus: Tallós Andrea
Ügyelő: Gáncs Nikolasz
Súgó: Sajben Anita
Rendezőasszisztens: Varga Miklós

Rendező: Tallós Rita

Kiemelt kép: Juhász G. Tamás

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2014. március 25.
Turisták bőröndjeikkel egy zebránál állnak Budapesten, a Rákóczi úton 2014. március 25-én.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.