A Belgrádban született Marina Abramović a hetvenes években kezdte a performanszművészkedést, saját testének fizikai és lelki határait feszegetve vonult be a kortárs művészet nagyágyúi közé az elmúlt évtizedekben. A Takarító című kiállításán több mint 100 fotó, videó, tárgy, installáció látható a firenzei Palazzo Strozziban, ahol olyan művészek állítottak ki korábban, mint Ai Wei Wei, Bill Viola vagy Carsten Höller.
A kiállítás megnyitó sajtótájékoztatójára több száz újságíró gyűlt össze a palazzo melletti Odeon moziban, és meglepő módon az esemény percre pontosan kezdődik. A színpadon heten ülnek, egyik sem Abramović, hanem szponzorok, támogatók, a Strozzi igazgatója, ő pedig oldalról vonul be, talpig feketében, haja összefogva, és nem megy fel a színpadra, hanem inkább leül az első sorba, kísérője a nála 21 évvel fiatalabb Todd Eckert, amerikai üzletember, akivel 2 éve alkotnak egy párt. Varázsütésre rohamozza meg őt a tömeg, és mivel nem látom mi történik pontosan, először azt hiszem, hogy stílszerűen valami perfomance-szal nyit. De igazából csak annyi történik, hogy az összes ember a teremben akar róla egy fotót. Vagy többet.
Nincs mit csodálkozni, Abramović eléggé divatos. Szó szerint is. A Gucci tűzfalakra festi fel arcmását világszerte, a Burberry öltözteti, az olasz Vogue tavaly beválogatta a 60 feletti nők kiadványába, szerepelt az ukrán Vogue és a szerb Elle címlapján, dolgozott Lady Gagával és Jay-Z-vel, jövőre pedig Cate Blanchett fogja őt játszani egy dokumentumfilmben. 2014-ben pedig felkerült a Time 100 legbefolyásosabb emberének listájára.
A performansz művészet a hetvenes évek elején kezdett teret nyerni magának, pontosan amikor Abramović is elkezdte. Sajátossága, hogy a performer saját testét használja kifejezési eszközként, egyfajta médiumként. A performanszok legtöbb esetben előre megtervezett, gondosan kitalált események, melyeket élőben mutatnak be, ugyanis közönség nélkül semmit nem ér az ilyen előadás. Amikor már kezd kellemetlenül hosszú lenni a fotózás, a Palazzo Strozzi igazgatója helyreutasítja a lelkes újságírókat és megkezdődhetnek a maratoni beszédek. 45 perc múlva Abramović is felfárad a színpadra, leültetik középre, de ő inkább feláll elmondani köszöntőjét:
„Olaszország mindig nagyon fontos volt számomra, mondja, már a gyerekkoromtól kezdve, emlékszem felültünk a vonatra a szüleimmel és jöttünk Triesztbe farmert venni a kommunista Belgrádból. Aztán az olasz kultúra gazdagsága és az, hogy ti, olaszok olyan érzelmesek és drámaiak vagytok, mint én. 50 év, azaz fél évszázad munkái láthatóak itt a Palazzo Strozziban, amiből tizenkettőt Ulay-jal dolgoztam.” Itt felszólítja Ulayt, hogy álljon fel, aki ott ül az első sorban, egykori szerelme és alkotótársa (egy napon is születtek 3 év különbséggel), Abramović életének és művészetének meghatározó alakja, akivel számos hajmeresztő és veszélyes perfomanszot adtak elő közösen.
Amit el kell itt még mondanom, hogy az elmúlt 650 évben nő még soha nem állított ki ebben az épületben, én vagyok az első, de remélem, hogy nem az utolsó és utánam majd sok-sok olasz és nemzetközi női művész fog jönni.
Abramović perfomansz munkássága vitathatatlan, látszik is rajta, egyáltalán nem izgul a színpadon, magabiztosan beszél és válaszol, ahogy mondja, neki már nem kell bizonyítania, ő már letette az asztalra, amit le kellett. Játszott orosz rulettet megtöltött pisztollyal, rajzolt pengével a hasára kommunista csillagot, korbácsolta magát, feküdt jégtömbön órákon keresztül, engedte, hogy a közönsége azt tegyen vele, amit akar, akár meg is ölhették volna, evett hagymát nyersen, cserélt helyet prostituálttal, tisztított csontokat órákon keresztül. És persze, ennél sokat többet. Művészetében a kitartás és a türelem, ugyanolyan fontos, mint a közönséggel való kapcsolódás, innen nyerem az energiát, mondja.
Nincs olyan, hogy férfi vagy női művészet, mondja, jó vagy rossz művészet van. És szögezzük le, az Instagram nem művészet – így Abramović. Nem véletlen amúgy, hogy éppen itt van ez a kiállítás, Abramović ugyanis több szálon is kötődik Toszkánához és Olaszországhoz is. 1977-ben Bolognában mutatta be Imponderabilia (Dolgok, melyeket nem lehet pontosan meghatározni) című perfomanszát Ulay-jal, amikor is a múzeum bejáratánál álltak meztelenül egymással szemben és nagyon közel, így annak, aki be akart menni, köztük kellett átpréselne magát. Az eredetileg 6 órán át tartó performanszot a rendőrség idő előtt feloszlatta.
Szintén Toszkánában találkozott a Dalai Lámával, a pisai dombok között megbújó kis faluban, Pomaiában, ahol Európa egyik legfontosabb buddhista központja, a The Istituto Lama Tzong Khapa fekszik. (Aki erre jár, annak érdemes benézni, szívesen látnak mindenkit, akár csak egy sétára a parkban. Állítólag Richard Gere is visszatérő vendég itt. A falubeli bárban pedig nyári esteken nagy élet van, buddhista szerzetesek is ott üldögélnek.) A sajtótájékoztató után átözönlünk megnézni a kiállítást, kicsit olyan, mint amikor a fapados gépre igyekszik az ember, hiába van helyjegy, mindenki első akar lenni. A kiállítás szellős, átlátható és jó sok információval ellátott.
Az alagsorban korai munkáival találkozhatunk videó installáció formában, ilyen például a Tamás ajkai, melyet 1975-ben mutatott be. A performansz során először elfogyasztott egy kiló mézet, aztán egy liter vörösbort, majd borotvával ötágú csillag alakú sebet vágott a hasára, és véresre korbácsolta magát. Aztán egy kereszt alakú jégtömbre feküdt, ami felett egy infravörös lámpa égett. Ezek hatására a sebből ömleni kezdett a vér. A közönség 13 percig volt képes nézni, majd leszedték őt a színpadról.
Egy másik teremben egy rekonstruált perfomanszot láthatunk a Freeing sorozatból, amikor is a meztelen Abramović a kimerülésig táncolt dobzenére. Itt szembesülök először azzal, hogy bár ez egy rekontstrukció, ennek a nőnek ez itt a saját performansza, itt fog táncolni több órán keresztül, vajon mi mehet végbe benne?
Az emeleti bejáratnál a már fent említett Imponderabilia fogad minket, és ahogy figyelem az érkező emberek, és köztük magamat is, érdekes, hogy mekkora bátorságot igényel az, hogy két meztelen ember között átpréseljem magamat. De meg kell tennem, mondom magamnak, kihagyhatatlan alkalom, szerencsére nincsenek sokan, ha mégis hülyét csinálnék magamból. Mielőtt elindulok, eldöntöm, hogy a nő felé fogok majd fordulni, ahogy közeledem nem várt idegesség tölt el, gyorsan átpréselem magam, próbálok nem hozzájuk érni, de nem értem, miért is aggódom igazából, majd hirtelen nagyon büszke leszek magamra, hogy megcsináltam, és büszkén nézek körül, lehet még ki is húztam magam. Talán ilyesmi reakciókra számít Abramović, amikor azt mondja, hogy a közönség nélkül nincs performansz, kell a visszacsatolás, a rá irányuló energia, amiből táplálkozhat.
A kiállítás legzavarbaejtőbb rekonstruált performansza Luminosity névre hallgat, egy függönnyel lezárt, sötét, kis teremben zajlik. A falra rögzített bicikliülésen egy nő ül meztelenül, kellemetlenül erősen megvilágítva, szépen lassan fel- és le mozgatja a karjait. Legszívesebben azonnal leszedném őt a falról, annyira nehéz nézni, annyira kényelmetlen lehet, kiszolgáltatottság és fájdalom, ezt érzem, nem tudok sokáig maradni. A Private Acheology azaz Személyes régészet három szekrényt foglal magában, ahol a fiókok húzogatásával bepillantást nyerhetünk Abramović jegyzeteibe, kicsit olyan mintha egy naplóba lapoznánk bele.
Természetesen, nem hagyták ki Abramović egyik legnépszerűbb performanszát, melynek címe az Artist is Present, azaz A művész jelen van, amely 2010-ben a New York-i Museum of Modern Artban került megrendezésre, megdöntve minden addigi látogatói rekordot. Abramović minden nap nyitástól zárásig a múzeum átriumában elhelyezett asztalnál ült, mozdulatlanul, nem pislogott, összesen 716 órán és 30 percen át. A közönségből bárki leülhetett vele szemben az asztalhoz és azt csinálhatott, amit akart, tetszőleges ideig. A firenzei Palazzo Strozziban ezt is el lehet most játszani.
Marina Abramović univerzuma persze ennél sokkal több, mint amit itt leírtam, ha Firenzében járunk január 20-ig, érdemes pár órára elveszni benne, garantáltan élvezni fogjuk. (Művészete más művészt sem hagy ért intetlenül, könyve dedikálása során ugyanis egy férfi fejbe vágta őt egy festménnyel, amely őt ábrázolta. Abramović sértetlenül megúszta az esetet (a képen amúgy nem volt üveg), és mindenképpen beszélni akart támadójával, akiről kiderült, hogy nem ez volt az első ilyen jellegű megmozdulása. Az 51 éves, Firenzében élő cseh férfi, annyit mondott, hogy a művészetéért kellett megtenni.)
Kiemelt kép: George Hochmut/APA/ AFP
