Őszintén, nézett ma már kiscicás videót az interneten?
Nem. Nagy ritkán megnézek egy-egy vicces videót, de azért nem ez a jellemző. Viszont minden nap olvasom a híreket svájci, német és angol portálokon. Magyarul sajnos nem tudok.
És mi fenyegeti igazán a sajtót: a cuki kiscicák vagy az újságokat felvásárló, politikailag motivált oligarchák rémuralma?
Ez nagyban függ attól, melyik országról beszélünk. A nyomás mindenhol hatalmas. Sokszor kereskedelmi érdekekből fakad, és persze abból az alapvető tényből, hogy ma már minden ingyen van. Az emberek hozzászoktak, hogy nem kell fizetniük az újságírásért, elfelejtették, hogy egy jó cikkben mennyi munka van, és hogy ezt valakinek végső soron ki kell fizetnie. Svájcban például ez a fő probléma, így a filmemben is ezt járom körbe. De tudom, hogy Törökországban, Lengyelországban vagy akár Magyarországon erre még rárakódik a politikai nyomás, lapok zárnak be, újságírókat rúgnak ki a munkahelyükről.
Svájcban nincs politikai nyomás a médián?
Valamennyi van, a jobboldali párt vezére például elkezdett újságokat vásárolni, és nyomást gyakorolni rájuk. Szerintem mára minden politikus tisztában van a kommunikáció fontosságával, az újságíróknál sem példátlan, hogy szakmát váltanak, és elszegődnek pártok vagy nagy cégek kommunikációs szakértőinek. Ez szintén nem könnyíti meg a helyzetet.
Ma már slágertéma a fake news és az újságírás válsága, de ön négy évvel ezelőtt vágott bele a filmbe, mikor erről még alig beszélt valaki. Mi keltette fel az érdeklődését?
Az első indíttatásom személyes volt, ami a filmben is megjelenik. A szüleim akkoriban döntöttek úgy, hogy idősek otthonába költöznek, én meg egyszer csak álltam ott a bútorok nélküli, üres lakásban, és hirtelen belém nyilallt, hogy mennyi minden változott gyerekkorom óta. Akkor még az egyetlen média a Bund című napilap volt a házunkban. Szüleim minden reggel ezt olvasták, egyfajta biztonságérzetet adott nekik, aztán persze ez is gyújtósként vagy csomagolópapírként végezte. Mint fotós és dokumentumfilmes, tulajdonképpen én is a médiában dolgozom, és mindig is ellentmondásos viszony fűzött ehhez a szakmához. Egyfelől a mai napig lenyűgöz, hogy milyen nagy dolgokra képes, ugyanakkor van bennem egy jó adag bizalmatlanság a manipuláció és a mögötte húzódó gazdasági-politikai érdekek miatt. Ez a kettősség vitt rá, hogy leforgassam a filmet.
És melyik érzés erősödött, miután belelátott a sajtó működésébe?
Az az érdekes, hogy mindkettő. A lenyűgözöttségem és a bizalmatlanságom egyszerre növekedett. Tudatosabb hírolvasóvá is váltam, gyakrabban visszakeresem a hír alapjául szolgáló eredeti forrást. Ha pedig erre nincs lehetőségem, több helyről tájékozódom párhuzamosan, hogy teljesebb képet kapjak.
Jól érzem, hogy a filmet egyfajta nosztalgia hatja át a nyomtatott sajtó fénykora iránt, amikor még nagyobb presztízse volt az újságírásnak és könnyebb volt az igazságban megegyezni.
Van benne egyfajta nosztalgia, ami épp a kerettörténetből fakad. Szüleim egész életükben járatták ugyanazt a lapot, bizonyos cikkeket ki is vágtak, hogy könyvekben őrizzék meg őket. Így azt érezhették, hogy a világból kiragadott hírek összeállnak valami értelmes történetté. Ez persze a legkevésbé sem jelenti azt, hogy az ő verziójuk igaz volt. Én például a hidegháború idején voltam gyerek, amit akkoriban kommunikáltak a svájci bankokról vagy a hadseregről, merő hazugság volt. Hosszú évekre és sok leleplező cikkre volt szükség, hogy az igazság egy része kiderüljön.
Még mindig olvas nyomtatott lapokat?
Igen, a Bundot és a Zeitot olvasom. Nagyon szeretek rádiót hallgatni, mert ez egy eredendően intim műfaj. A bemondó hangját hallgatva nagyon közel érezheted őt magadhoz, szinte vendégül látjuk a nappalinkban. A rádió legnagyobb erősségének épp a fő hiányosságát tartom: hogy nem tartozik kép hozzá. Ma sokszor a vizuális ingerek vonják el a figyelmünket a lényegről, a rádió azonban képtelen erre.
A filmben szerepel a 2016-os amerikai elnökválasztás is, ami mindenkit sokkolt. Donald Trump fontos tényező, mert egyfelől állandóan támadja a médiát, másfelől végeérhetetlen témát is jelent a számára.
Veszélyes jelenség, mert képes elfedni valóban fontos ügyeket. Trump igazán kivételes képességekkel bír a figyelmünk irányításában, bármilyen hamis hírt hajlandó posztolni szemrebbenés nélkül. Teljesen mindegy, hogy igaz, vagy nyilvánvaló hazugság, vállalható, vagy felháborító, a lényeg, hogy minden nap uralja a címlapokat. Ennek következtében viszont az emberek egyre kevésbé tudják eldönteni, mik a tények, illetve létezik-e ilyesmi egyáltalán. Jól mutatta ezt, mikor bevezették az „alternatív tények” kifejezést, ami maga az elmebaj. Az újságírók feladata épp az, hogy próbálják felfedni a tényeket, majd mutassák be a különféle álláspontokat, minden oldal legerősebb érveit felvonultatva. Fel kell kínálni az embereknek a lehetőséget, hogy az információk birtokában ők maguk ítéljék meg a helyzetet, és azt, hogy kinek szavaznak bizalmat.
„A negyedik hatalmi ág” – már a film címe is arra utal, hogy a média válsága nemcsak egy iparágat érint, de kihat az egész társadalomra is.
Egyértelműen. Szerintem az újságírás mélyülő válsága a demokrácia alapjait veszélyezteti. Sokan érzik ezt, nem véletlen, hogy egyre többen építenek politikát a média hiteltelenítésére. Nemcsak Trumpról van szó, Németországban a szélsőséges AfD is gyakori szlogenként használja a „hazug média” kifejezést.
Sokféle szerkesztőségbe belelátott az elmúlt években. Melyik üzleti modellt látja a túlélés és a minőségi újságírás zálogának?
Nem könnyű most túlélni. A legfontosabb tényleg az lenne, ha mi, a fogyasztók belátnánk, hogy fizetnünk kell a tartalomért. Mint mondtam, erre kicsi ma a hajlandóság, így a lapoknak arra kell törekedniük, hogy minél szorosabb kapcsolatot építsenek ki az olvasóikkal. Januárban például indult egy új hírportál Svájcban közösségi finanszírozással, a Republik. Ők ezt nagyon jól csinálják, már több mint 18 ezer előfizetőjük van, és folyamatosan növekednek, mert elhitették az emberekkel, hogy fontos ügyről van szó. Ez tehát sikeres modellnek tűnik, de még egy éve sincs, hogy elindultak – meglátjuk, meddig tart ki a lendület. Ez persze nemcsak a médiáról szól, ugyanez a probléma sújtja a zene- és a filmipart is. Ott a Netlfix, ahol havi 10 euróért végtelen filmet megkapunk. Miért fizetnék egy jegyért ugyanennyit a moziban? Az emberek mindent ingyen akarnak, pedig meg kéne érteni: végül valakinek mindig fizetnie kell. Ha besétálok a H&M-be és veszek három dollárért egy pólót, akkor is megfizeti valaki a valódi árat. Például a bangladeshi munkások, vagy maga a természet, amit agyonszennyezünk. A dolgok nincsenek ingyen, miért épp a minőségi újságírás lenne?
A válság talán ezt apránként tudatosítja az emberekben. Egyre többen próbálkoznak közösségi finanszírozással, a New York Times vagy a Washington Post előfizetőinek száma pedig meredek emelkedésnek indult Trump támadásai után.
Reméljük, ezek nem túl későn jönnek, mert évről-évre hatalmasak a veszteségek. Sok újságíró vesztette el az állását, akár üzleti, akár politikai nyomás miatt. Velük együtt rengeteg tudás is elveszik. Mert a jó újsághoz kellenek a tapasztalt újságírók is, akik ott élnek a helyszínen, Budapesten, Varsóban, vagy bárhol, és van rálátásuk meg kapcsolataik. Különben az újságírás teljesen elmerül az aktualitásokban és a neurotikus szenzációhajhászásban. Ha meg akarjuk érteni, mi zajlik körülöttünk, számot kell vetnünk az előzményekkel és a lehetséges következményekkel is. A megállíthatatlan hírfolyamok és a push-üzenetek világában egyre inkább szem elől tévesztjük ezt a tágabb kontextust.
Hogy vette rá a szerkesztőségeket, hogy beengedjék a kamerával? A problémákat senki sem kommunikálja szívesen.
Engem is meglepett, hogy engedtek minket forgatni, amikor az egyik nagy napilap főszerkesztője bejelentette a leépítéseket. Megrendítő jelenet volt, és tudom, hogy a film premierje után volt is baja ebből a tulajdonosokkal. Nekem megvan az a helyzeti előnyöm, hogy annyi időt szentelhetek egy témának, amennyit csak akarok. Nem egyik napról a másikra kell anyagokat leadnom. Amíg gyűjtöttem a pénzt, hetekig-hónapokig beszélgettem az újságírókkal, így mire megkezdtük a forgatást, már ügyet sem vetettek ránk. Addigra azt is tudtam kit érdemes megszólaltatni, ki viselkedik fesztelenül a kamerák előtt.
Svájcban hogy reagáltak a filmre?
Tavasszal volt a bemutató, és szerencsére komoly párbeszédet indított be. Nemcsak moziban, középiskolákban is voltak vetítések, ahol aztán beszélgettünk a diákokkal. Az utóbbi fél évemet leginkább ezzel töltöttem, nagykövetként kísértem a filmet mindenhová.
Miről forgat legközelebb?
Még elég homályos, de az biztos, hogy ennek a szöges ellentéte lesz. Az eggyel ezelőtti filmem a börtönökről szólt, ez az újságírásról, most pedig a játék szerepe foglalkoztat az életünkben, a homo ludensről szeretnék forgatni. Ma minden tevékenységünk valami célra irányul. Nem egyszerűen eszünk, de mindig egészségesen eszünk. Ha gyerekjátékot készítünk, azzal is ideológiailag nevelni akarjuk a kicsiket. Egyre inkább elveszítjük a puszta létezés nyitott szellemiségét, pedig fontos lenne megőrizni.
Már hogy ne lenne köze a játéknak az újságíráshoz? Mindig ott van a keresztrejtvény az utolsó oldalon!
Ez igaz, a vonaton és metrón osztogatott ingyenes újságokat én is mindig csak emiatt veszem el: egyből lapozok a keresztrejtvényhez vagy a szúdokuhoz.
Kiemelt kép: www.dieviertegewalt.ch
