Ha a bruttó nemzeti boldogság nevű mutatószám kerül szóba, többnyire nyeretlen kétévesek is kívülről fújják, hogy Bhután szokta vezetni a nemzetek rangsorát, amit könnyedén úgy fordíthatunk, hogy tehát ez a piciny, erősen elzárt kis állam a legboldogabb ország a világon. Arról is cikkek, könyvek egész sora szól, hogy ez mit is jelent és miért lehet, kocsmapszichológusok és konyhaspiritiszták okoskodnak a témáról, de megfejteni aligha sikerült a kérdést. Nos, A monostor gyermekei című magyar-bhutáni koprodukciós doksi sem erre vállalkozott, mégis, ha figyelünk, valamiféle választ kapunk a kérdésre, valahol a föld és a földöntúli tengelye felől.
Pedig a filmnek ez aztán abszolút nem volt célja, sőt, mélyen személyes történet ez, intim, közeli és ítéletmentes. Egy testvérpárt követünk egy a bhutáni buddhizmus holdudvarában, akiknek apja a helyi monostor őrzője, e címet a család hosszú-hosszú ideje, generációkra visszamenőleg birtokolja, mondanám, hogy büszkén, ha a büszkeség beleférne a buddhizmus tanításaiba. Az apa innen, a mi még talán szekularizált nyugati világunkból nézve szinte felfoghatatlan figura: pajzán fallosz-szoborral gesztikulálva magyaráz a hagyományokról, maszkos táncbemutatót tart, és közben olyan alapvetésként kezeli a lélekvándorlás tényét, mint mi a levegőt, amit belélegzünk. A két gyerek azonban inkább hasonlít hozzánk, nézőkhöz: az elsőszülött Gyembo és húga, Tashi ugyanis már épp úgy az okostelefonjukhoz tapadt kézzel-szemmel élik mindennapjaikat, mint bármelyikünk.
Mindketten imádják a focit, ha épp nem a focival vannak elfoglalva akár YouTube-videókat nézve, akár a szabadban dekázgatva, akkor tipikus tiniügyekről tárgyalnak egymással, különös tekintettel Gyembo nőnemű Facebook-ismerőseire. A kamasz fiú természetesen flörtölget és csajozik, már amennyire, húga meg mindenben mellette áll, már csak azért is, mert őt magát nem igazán érdeklik a fiúk. Tashit csak a foci érdekli, végig is nézzük, amint edzőtáborozik, melynek tétje, hogy játszhasson a nemzeti utánpótláscsapatban. Alighanem ez az élmény is segít neki rájönni, hogy ő sokkal inkább fiú, mint lány, ám még mielőtt az olvasóközönség kiakadva buzilobbit kiáltana, jelzem, hogy Bhután talán azért is boldogabb ország, mint, mondjuk, Magyarország, mert az efféle kérdéseket sokkal inkább a lélek, mintsem az anyag oldaláról közelítenénk meg. Senki nem kiált semmilyen szexualitást, gendert, miegyebet, egyszerűen megállapítják a tényeket, azt mondják, gyerekem, ez van, érthető, ha emiatt szomorú vagy. Ennek a tragédiáján nem lamentál a film, nem fejtegeti, milyen jövője lehet így Tashinak, ez a nézőkre marad.
Közben Gyembónak is megvan a maga dilemmája, hiszen apja természetesen azt várja tőle, hogy átvegye tőle majd a monostor felvigyázását, tanítgatja a szertartásokra, a tradicionális táncokra, és így tovább, és semmi nem tudná jobban megmutatni ezt a generációs és értékrendbeli különbséget, mint Gyembo arca, amint épphogy egy leheletnyivel kevésbé ütközik csak meg mindazon, amit apja mond neki, mit a néző. Apja persze látja, hogy a fiúnak nem fűlik a foga szerzetességhez sem, monostorőrzéshez sem, de a gazdasági kényszer – ha nincs, aki a családból megörökölje a címet, a monostort, és a család házát az állam elveszi – és a meggyőződés mégis azt diktálja, próbálja meg jó szóval meggyőzni a gyereket. Kizökkentő élmény azt hallgatni, amint az apa teljesen reális alternatívaként vázolja fel Gyembo előtt, hogy hogyan jut a lelke romlásba, ha kortársaihoz hasonlóan ő is a világi oktatást és életmódot választja. Nemigen szoktunk tinédzserkorunkban a lelki üdvünkön gondolkodni, ugye, még azon túl se nagyon. Azt látni, hogy egy susogós melegítős, csontos kamasznak, aki tíz perce még alighanem kétértelmű megjegyzést fűzött egy nyakigláb tinilány profilképe alá, hirtelen cölibátus és család, gimi és szerzetesiskola, végső soron pedig öröklét és földi világ között kell döntést hozni, durvább élmény, mint egy erősebb science fiction.
A rendező Zurbó Dorottya az utóbbi hetekben a Könnyű leckék című csodálatos doksijával került a közérdeklődés homlokterébe. Az volt az első önálló filmje, ez pedig az első úgy egyáltalán, rendezőtársával, Arun Bhattarai egy bhutáni dokumentumfilmessel együtt tanult, így jött a közös munka ötlete, és a ritka, szinte egyedülálló lehetőség, hogy ebben a zárt mikrovilágban, és úgy eleve, ebben az országban forgathassanak. A szótlan, lassú, puritán film tehát egyszerre mutat egy egészen személyes, szűk történetet, olyan csendes tragédiákkal, hogy igen vájt füllel hallható csupán, és vezet olyan ismeretlen világba, ahol még biztosan nem jártunk, de még ahhoz hasonlóban sem – ha másért nem, ezért a tudattágító élményért megéri megnézni a filmet. Mert hát ki látott már buddhista szerzetestanoncokat – hashtag monklife – arról lamentálni, hogy mikor lehet internetezni és mikor nem.
A monostor gyermekei (The Next Guardian) a Puskinban és kisebb egyéb vetítéseken nézhető. 75 perc. Értékelés: 7/10
Kiemelt kép: Soldivision
