Kultúra

Vagyóczky Károly: Mellettem metszették a Ho Si Mint

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2018. 07. 08. 09:00

Ő a legismertebb ismeretlen magyar képzőművész, ő tervezte és rézmetszette a ma forgalomban lévő magyar bankjegyek mindegyikét, köztük a húszezres bankót. Interjú a húszról az Alibi legfrissebb számából. Matiné.
Korábban a témában:

Melyik a kedvenc száma?

Nincs olyan. De azért lottózgatok. Mindig más számokkal. Persze sose nyerek.

A húszasról mit gondol?

Jó szám. De a húszezres még jobb.

Utóbbiból, mármint a húszezer forintosból lapul néhány tízmillió darab magyar tárcákban, és nagyítóval mindegyiken fellelhető az ön neve: Vagyóczky K. Alatta pedig egy varázsszó: del. et sc.

Latin kifejezés, jelentése az, hogy tervezte és metszette. Műalkotásaikat több száz éve így írják alá a grafikusok.

A bankjegy műalkotás?

Az én időmben az volt.

Fotók: Neményi Márton

S most?

Ma nem a vésőt kezelik, hanem az egeret. Ez nem művészet, nem sokszorosító grafika, hanem technológia. Sokáig fájt ez nekem, de ma már viszonylag egykedvűen veszem tudomásul a világ változását.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A ma forgalomban lévő magyar bankjegyeket ön tervezte még 1993 és 2000 között: a kétszázast, az ötszázast, az ezrest, a kétezrest, a millenniumi kétezrest, az ötezrest, a tízezrest és a húszezrest. Szemtelenség azt állítani, hogy ön a legtöbbet nézett, legismertebb ismeretlen magyar grafikus?

Inkább megtiszteltetés, hogy mindenki magával hordja az alkotásaimat. És néha azért felismernek, sok éve egy televíziós szereplésem után a Lehel téri piacon egy kofa felemelt előttem egy kétszázast, és mosolyogva megrángatta, hogy ez aztán jól meg van csinálva. Mondjuk azt a bankjegyet én is különösen szerettem.

A régi papírhúszast is szerette?

Ó, azt ma is imádom! Zseni tervezte: Horváth Endre.

Ismerte?

Egyszer láttam. Édesapám a pénzjegynyomdában dolgozott, gyerekkoromban néhányszor megvárhattam munka után. Egyik alkalommal kilépett a Markó utcai épületből egy úr, elegánsan, öltönyben. Ismétlem, hogy egy úr, pedig az ötvenes évek elején jártunk. Édesapám rámutatott és azt mondta: látod, ő az a bácsi, aki azokat a gyönyörű papírpénzeket csinálja. Akkoriban már rajzolgattam, és csodálattal bámultam.

Lényegében az elődjét. Hiszen Horváth Endre inflálódó 1946-os forintsorozatát jóval a mester halála után ön egészítette ki a bartókos zöld ezressel és széchenyis barna ötezressel. Majd jött az ön kollekciója.

Nagy büszkeség. Jegyezzük meg, az utolsó pengősorozatot is Horváth tervezte, a portrék zömét ő metszette. Már 1932-ben a pénzjegynyomda állományába került, halálig, 1954-ig ott dolgozott. Valóban ő az én szakmai nagypapám.

A papírhúszastól kanyarodtunk el. Annak a bankónak egy kétszeres magyar bajnok öttusázó, Hegedűs István volt a modellje, egy strandon szúrta ki őt Horváth Endre.

Legalábbis a legenda szerint. Szerintem nem az a típus volt, aki a Palatinuson piheni ki a hétköznapok fáradalmait. Mellesleg a húszforintos férfialakja csupán deréktól fölfelé Hegedűs István.

És lefelé?

Hegedűsnek pipaszár lába volt, ezért Horváth Endre az egyik kollégáját kérte lábmodellnek. Ez elég vicces.

Hegedűs halála kevésbé volt az: 1956. október huszonnegyedikén reggel a Sportuszodába indult edzést tartani, és pont akkor ért egy kommunista könyveket égető csoport mellé, amikor teherautón érkező ávósok tüzet nyitottak a fegyvertelen emberekre.

Szörnyű és értelmetlen halál. Csekély vigasz, hogy az alakját, illetve az arcát és a felsőtestét egészen a bankjegy 1992-es visszavonásáig naponta láthattuk.

Hogyan lett önből bankjegytervező grafikus? Erre a szakmára aligha készül az ember.

Ahogy említettem, jól rajzoltam, elsőre bekerültem a képzőművészeti főiskolára. Két évet festőszakon végeztem, aztán apám javaslatára átmentem grafikusnak. Szorgalmas voltam, demonstrátor lettem, semmi különös, én öntöttem a terpentint a többi hallgatónak, hoztam föl a VIM-et, ez egy súrolószer, és a modellekkel is én foglalkoztam. Az utóbbi izgalmas volt, mert főleg Váci utcai prostituáltak álltak modellt, nevettek rám, hogy „gyere fel a műterembe, megnézheted a mellemet”, de egyikkel se kezdtem, tele voltak nyavalyákkal. A modell amúgy a képzőművészet rendkívül fontos szereplője. Az egyik kedvencem Lehet piaci, nagybajszú rakodómunkásból lett számos műben „a magyar”, egyebek mellett Bocskai a Köröndön. Szintén kedves példám, hogy a Honfoglalás című Munkácsy-festményen a háttéralakok némelyikét olyan hírességekről mintázta az alkotó, mint Jókai. Na de oda akartam kilyukadni, hogy a demonstrátorságban számomra az volt a legfontosabb, hogy én kezeltem a műhelyeket: délelőtt hallgatók dolgoztak bent, délután viszont az enyém lett a terep, csinálhattam a dolgaimat. Diploma után, 1970-ben a nyomdász édesapám javaslatára, közbenjárására kerültem a pénzjegynyomdába.

Ezzel művészként nem zárta be magát a páncélajtók mögé?

Nem, még éveken át aktív képzőművész maradtam, a művészeti közéletben is részt vettem. Aztán persze teljesen beszippantott a munka. Eleve az első öt év a mesterfogások, Horváth stílusának, megoldásainak elsajátításával telt. Volt kitől tanulni: négy Munkácsy-díjas művész dolgozott a házban, ráadásul azzal a technikával, mint háromszáz évvel korábban a nagy elődeink. Ott aztán el lehetett lesni a szakmai titkokat. Amikor külföldi vendégek érkeztek, kocsányon lógott a szemük, látva, kézzel mit tudunk. A világ minden tájáról volt tanulóm, még egy koreai meg négy vietnami is, mellettem metszették a Ho Si Mint. Egyébként a bankjegyeken kívül is csomó mindent csináltam. Én terveztem az eggyel ezelőtti útlevelet, számos illetékbélyeget, több száz részvény meg közel száz bélyeget.

A bankjegyek mellett melyik a legkedvesebb munkája?

Az illetékbélyeg.

Miért az?

Magam sem tudom. Valamiért az.

Jól fizetett? Extra pénz?

Semmi extra pénz, rendes állásom volt, abban a kaptam a feladatokat. Kötetlen munkaidőben dolgoztam, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy néha rám szólt a feleségem, hogy vasárnap tán ne menj már be. Persze a bankjegysor készítése idején a hétvégéket is bent töltöttem, de nem bántam. Nyolc év után, 1978-ban művészeti vezetőnek és vezető tervezőnek neveztek ki, egészen a 2004-es nyugdíjazásomig láttam el ezt a munkát.

Hívták külföldre.

Svájcba. Egy munkát meg is csináltam nekik, de amikor azt mondta a főnököm, hogy hamarosan jön az új magyar bankjegysor, amit nekem kéne elkészítenem, maradtam.

Bánja?

A legkevésbé sem.

Svájcban meggazdagodott volna.

Az biztos. Az ottani vezetőtervező a saját kisrepülőgépén közlekedett a világban. De engem határtalanul izgatott a magyar bankjegysor, és már évekkel korábban megkezdtem rá a felkészülést. Igazából már akkor, amikor először beléptem a pénzjegynyomdába, az járt a fejemben, hogy egyszer elkövetkezik a nagy pillanat, csak meg kell dolgozni érte, hogy én kapjam a felkérést. Megdolgoztam érte, megkaptam.

Ez a sorozat az élete fő műve.

Nem vitatkozom.

Szabadon dolgozott? Vagy a politika, a megrendelő, a főnöke fogta a kezét?

Az alkalmazott grafikában kiemelten fontos a megrendelő szerepe, hiszen ő adja a pénzt, így ő diktál, és sajnos sok esetben elrontja az alkotást. Nekem hatalmas szerencsém volt, mindig, minden tervemet elfogadták, illetve egyetlen egyszer javasoltak, mégpedig azt, hogy a húszezres hátoldalán a régi képviselőház legyen látható, ami nekem is tetszett.

Ön döntött arról is, kiknek a portréja kerüljön a bankjegysorozatára?

Egy szakmai bizottság, melynek jómagam is tagja voltam, két névsort terjesztett elő a nemzeti bank elnökének. Az egyikben államférfiak, királyok, fejedelmek szerepeltek, a másikban tudósok, művészek, zeneszerzők, költők. Nekem mindkettő tetszett, az elnök az első verzió mellett tette le a voksát.

Sportolók nem kerültek szóba?

Puskás Öcsi? Papp Laci? Lehetett volna, de nem.

S nők? Az összes bankónkon pasik komolykodnak. Sehol egy Zrínyi Ilona, egy Zalatnay Cini.

Zrínyi Ilonát illetően jogos a kritika, de valahogy így alakult.

Önnek melyek a kedvenc bankjegyei?

Horváth Endrének a harmincas évek végén készült öt-, tíz- és húszpengőse, csodálatos metszetek a mester érett alkotói korszakából. Népviseletbe öltözött nógrádi nők álltak neki modellt. Az egyik karon ülő lánykával találkoztam sok évvel később, amikor már ő maga is anya volt, és büszkén mutatta a modellségért kapott utalvány féltve őrzött cetlijét.

A saját bankjegyei közül melyik áll a legközelebb a szívéhez?

Az ötezres.

A félprofilos Széchenyi.

Ő. Számos portréját tanulmányoztam, aztán összedolgoztam őket. És önnek melyik tetszik a legjobban?

Tetszik a kétszázas a karikás szemű, szomorú Károly Róberttel. És az ötszázas a hetyke Rákóczival. Meg a tízezres a büszke Szent Istvánnal. Ezekről van sztorija?

Mindről. Károly Róbertről nem maradt fenn hiteles ábrázolás, az ő portréját én találtam ki. Épp gondolkodtam a karakteren, amikor a pénzjegynyomdában berendezett műtermembe belépett egy kollégám, barátom, Koltai Ferenc, és rögtön az jutott eszembe, hogy ő lesz Károly Róbert. Megosztottam vele az ideát, ő pedig rábólintott, de tán maga sem volt tisztában azzal, hogy így halhatatlanná teszem.

Rákóczi Ferenccel könnyebb dolga volt.

Igen, ő Mányoki Ádám közismert, tökéletes, részletező festménye nyomán került rézmetszetbe. A felkészülés során a festményt vizsgálva vettem észre, hogy a fejedelem gallérján felfeslik a paszomány, amiből én Mányoki iránti tiszteletből annyit azért átvettem, hogy egy vonallal érzékeltettem az anyaghibát.

És Szent István? Az ő abroncskoronás portréja a tízezresen komoly vihart kavart, hiszen azt tanultuk, hogy első keresztény uralkodónk a pápától egészen más karakterű fejdíszt kapott: a Szent Koronát.

Egyetlen, nehezen értelmezhető ábrázolás maradt fenn róla, mégpedig a királyi paláston: közelről nézve pamutgombolyag, és bizonyos távolságról is csak nehezen vehető ki, hogy az a valami lenne Szent István. Annyi azért látszik, hogy nem a Szent Koronát viseli, hanem egy bizánciasat, de azt nem mertem használni, féltem, megfeszítenek miatta. Aztán ráleltem egy vörös márvány kőfejre, ami III. Béla idejében a kalocsai dóm egyik ívének záróköveként ábrázolt egy Árpád-házi királyt azzal a koronával, ami végül a tízezresen István fejére került.

Van még egy kedves bankjegyem öntől.

Melyik lenne az?

A bronzszínű millenniumi kétezres.

Elegáns választás.

Meddig érdemes tartogatni?

Tartogassa. Száz év múlva sokat fog érni.

Száz?

Nem érdemes kapkodni.

Tényleg aranyfólia benne a biztonsági szál?

Tényleg. De annyira vékony, ha megszorul anyagilag, akkor se fejtse le róla.

Eszembe sincs, csík nélkül hamisnak számítana.

Márpedig a bankjegyhamisítást a törvény bünteti.

Ügyesek a forinthamisítók?

Áh. A magyar a hamisítóipar igencsak primitív, mindig is az volt. Ráadásul védelemben mindig követtük a világtrendet, folyamatosan egyedi azonosítójegyekkel láttuk el a pénzünket. A legújabbak a holografikus fóliákkal már úgy néznek ki, mint egy karácsonyfa, lehetetlen hamisítani őket. Ezzel együtt minden egyes bankjegy rendszeresen bekerül a nemzeti bankba, ahol gépek szűrik ki a gyanús darabokat.

A vízjel, gondolom, őskori módszernek számít.

Őskori, de manapság is használatos.

Hogyan készül?

A papírgyártás egyik lépése a merítés. Ehhez a szitát úgy képezik ki, hogy van rajta egy néhány mikronméter vastagságú kép, mondjuk Szent István portréja, amitől a tónusnál vékonyabb a papír. Szerencsém volt, fantasztikus vízjelkészítő dolgozott mellettem, csodáltam a türelmét. Az övénél fakírabb munka nincs. Készített egy téglaformájú viaszöntvényt, maga elé vette az én tónusos rajzomat, és a portrét több hónap alatt áttette pár mikronos plasztikába. Konkrétan piszkálta a viaszt, és egyszer csak Mátyás király lett. Iszonyú macera.

Önnek mennyi időbe telt elkészíteni egy-egy bankjegy rézmetszetét?

Ha az ember mellett nincsenek technikusok és még egy rézmetsző, aki megoldja a hátoldalt, akkor klasszikus technikával két év. Ha van segítség, akkor egy.

Ez se haladós.

A bankjegytervezés nem éppen avantgárd művészet, hanem a szabályosságról szól. Szabályosságot produkálni pedig idő.

Vannak modern bankjegyek.

Vannak, de nem tetszenek a maguk aszimmetrikus gilisztáival, melyek szerintem ellentmondanak a bankjegy lényegének, a komolyságnak.

Az eurókhoz mit szól? Azokon nincsenek portrék.

Nincsenek, mert az euró több nemzet pénze, és nem lenne szerencsés, ha egy-egy arckép valamelyik tagországhoz kötődne. Amúgy az euró technikailag maga a tökély, jártam egy bécsi nyomdában, ahol két címlet is készül, szemem-szám elállt a profizmus láttán.

Mit gondol a pár éve frissített magyar bankjegyekről?

Szükség volt a modern védettségi elemekre, de a grafika, a szövegelhelyezés, a színezés, hát, nem az igazi. Először is: a kétezrest a mai napig összetévesztik az emberek a húszezressel. Az ezrest meg egészen furán elkékítették. Az ötezres sárgaságát végképp nem értem. A tízezres elején pedig ugye ott az általam metszett abroncskoronás Szent István, a hátoldalán viszont egy vékonydongájú, vízen járó alak látható, és adódik a kérdés, hogy most akkor melyik az igazi.

Tizenöt éve küldték nyugdíjba, de ma sem emésztette meg a dolgot.

Szépen elköszöntek tőlem, kaptam kitüntetést, jutalmat. Nagyobb baj, hogy velem együtt, arra hivatkozva, hogy hamarosan jön az euró és semmi szükség a háttérre, minden más művészt is elküldtek. Amivel a magyar grafikai kultúra jelentős szelete semmisült meg. Tipikus példája ez annak, hogy ami gazdaságilag racionális gondolat, művészileg lehet merénylet.

Kinek jutott boldogabb, sikeresebb karrier: önnek vagy Horváth Endrének?

Neki. Sokkal jobb volt, mint én.

Jobb?

Persze. Ő tényleg zseni, úgy metszett, ahogyan csak a reneszánszban meg a barokkban tudtak. Sokat ügyködtem annak érdekében, hogy Balassagyarmaton, ahol évtizedekig élt, ma múzeuma álljon. Sikerült. Hamarosan nekem is nyílik ott kiállításom.

Nyugtasson meg, hogy nem egy elinflálódott Horváth Endreként tekint önmagára.

Haha. Van az a fizetőeszköz, amin az infláció sem fog. Horváth Endre bankjegysora ötven évig volt érvényben, az enyém még csak húsznál tart, de ha van némi szerencsém, felzárkózhatom a mester mellé. Remélem, az én sorozatomat záró ötvenezrest csak évtizedek múlva tervezi majd meg egy számítástechnikus.

 

 

 

Alibi – hat hónapra

20

Vagyóczky Károly: Mellettem metszették a Ho Si Mint (Nagy József interjúja.)

Hamu és Gyémánt Kft., 2018

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.