Kultúra

Izgatóan savanykás az illata, mint egy hervadófélben lévő, szép hölgy tarkójáé

24.hu
24.hu

2016. 08. 07. 09:00

Na, vajon mi az? Nem, nem egy hervadófélben lévő, szép hölgy tarkója. Korosabb. Alibiből, minapi interjúalanyunkkal matinézunk.
Korábban a témában:

Magyar László András: Égőáldozat

 

Nagyjából százezren élünk itt a hűvös félhomályban, egymáshoz húzódva, egymást melengetve. Rendben és csendben, ünnepélyes izgalommal várakozunk a látogatókra: ez a dolgunk, erre születtünk. Sokfélék vagyunk, kicsik, nagyok, szépek, hitványak, színesek, színtelenek. Tudunk mindenféle nyelven, héberül, ógörögül, kínaiul, sőt még szanszkritül is – a látogató kedvére választhat közülünk. Más a külsőnk, más a belsőnk, egyvalamiben azonban hasonlítunk, boldogan tárjuk titkainkat bárki elé, aki hajlandó figyelmet fordítani ránk. Merthogy mindannyiunknak – legalábbis hitünk szerint – van valami szép, fontos vagy érdekes mondanivalója. Kinek egyszerűbb, kinek bonyolultabb, kinek szórakoztatóbb, kinek pedig unalmasabb, ám higgyék el, egyikünk sem teljesen érdektelen.

Érdemes velünk megismerkedni, érdemes odafigyelni ránk.

Régebben folyton gyarapodtunk, egyre nőtt a számunk, mostanában kevesebb az új jövevény. Kevesebben is vigyáznak ránk és járnak hozzánk. Akik pedig vigyáznak ránk és hozzánk járnak, azok is egyre öregebbek.  Ha valaki közülük nyugdíjba megy vagy meghal, a helyét nem tölti be senki.

Persze, mondják, nincs már ránk szükség, elavultunk. Végetek van – hajtogatják.  Manapság mindenki netezik, minden elérhető a neten, akinek pedig nem sikerül felkerülnie a világhálóra, nem is létezik többé.

Pedig mi az a net? Pótlékvilág. Ott semmi sem valódi, és minden olyan zűrzavaros, rendetlen, mulandó és bizonytalan. Az ottaniaknak nincs testük, valóságuk, sőt szerintem lelkük sincsen. Puszta információk.

Az igazán nagy baj azonban – szerintem – nem a net, hanem az, hogy a régi dolgok az embereket nem érdeklik többé. Az emberek már nem tisztelik a múltat, nem akarnak emlékezni rá, mert a világuk olyan sebesen változik, hogy ami már tegnapi vagy tegnapelőtti, teljesen haszontalanná és érdektelenné válik számukra. A múlt ma már nem az ismeretek forrása, a történelem már nem tanítómester-asszony, ahogy a rómaiak mondták, magistra vitae, hanem csak teher, ószeresbatyu, amelytől jobb sürgősen megszabadulni. A múlt kultusza, amely Európában nagyjából öt-hatszáz esztendeje kezdődött, lassan elenyészik, és, mint az emlékezet képviselői és hordozói, vele enyészünk mi is. Fölöslegessé válunk, avítt, haszontalan titkainkra nem kíváncsi többé senki.

Képeket nézegetnek, dallamokat hallgatnak, saját tükörképeikben, agyrémeikben gyönyörködnek. Ezzel sajnos szembe kell néznünk, ezt el kell fogadnunk.Nincs, akinek átadhatnánk a tudásunkat, igaz, nincs is szükség már erre a tudásra.  Nem az tehát a baj, hogy ezentúl a neten  olvasnak majd az emberek, hanem, hogy  nem olvasnak majd semmit, ami hosszabb  tíz sornál.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

Szépek is ezek a latin bölcsességek! Kár, hogy ma már nem érti őket senki.

Mi a fontosabb, az orgazmus vagy a táplálék?

Interjúztuk a szerzőt. Itt.

Bevallom, abban is bizonyos vagyok, hogy egyre többen vannak és egyre nagyobb hatalomhoz jutnak azok is, akik egyenest gyűlölnek minket. Ők ugyanis, akik sose olvastak életükben semmit, dühösek ránk, legszívesebben széttaposnának bennünket. Hogy miért? Hát azért, mert ameddig mi létezünk, addig ők senkik maradnak. Hiszen a mi időnkben az olyan embert, aki nem ismert bennünket, lenézték, megvetették. Néha az az érzésem, hogy emiatt sokan és egyre többen eddig még szemétre nem hajított közösségeinket a legszívesebben porrá égetnék, az összeset, egytől egyig.

Csakhogy egyelőre túlságosan sokat érünk. Hiába csökken ugyanis folyamatosan az árunk, értékünk még mindig hatalmas, elszállításunk, vagy akár puszta megsemmisítésünk pedig kész vagyonba kerülne. Egyelőre tehát nem nyúlnak hozzánk.  Nyilvánvalóan púp vagyunk a társadalom hátán, de tehetetlenségből vagy megszokásból, illetve talán bizonyos, nehezen múló gátlások következtében, most még nem bántanak bennünket – a kellő alkalomra várnak.

Pedig, ha egyszer megismerkednének velünk, bizonyára más lenne a véleményük.

Itt vagyok például én Plinius: Historia naturalisának velencei, 1532-es, fólió méretű kiadása, gyönyörű fatáblás, hengernyomású pergamenkötésben.

Igaz, képek nincsenek bennem, meg hát latinul írtak – tudom, latinul ma már nem olvas senki –, ám szinte mindenről lehet bennem adatokat találni, ami csak elképzelhető: állatokról, növényekről, ásványokról, tájakról, emberekről, mítoszokról, halálról, életről, gyógyításról, varázslásról és egyéb furcsaságokról. Elismerem, a bennem fellelhető tudás meglehetősen elavult, és avval is tisztában vagyok, hogy Pliniusnak ezt a munkáját nem én tartalmazom egyedül, de akkor is, gondoljanak csak bele, majdnem fél évezrede készítettek hozzáértő tudósok, nyomdászok és könyvkötők, mégpedig nagy szeretettel és gondos munkával.

Old books on wooden background
Fotó: Thinkstock

Akkoriban igazán kincset értem, többe kerültem, mint egy eleven borjú!

Mutatóim is vannak ám, abc-rendbe szedve, sőt díszes iniciáléim is, rézkapcsaim meg kolofonom!

Nagy tudású emberek sora olvasott engem az idők során!

Először egy padovai természettan-professzor vett meg, aki alaposan végig is böngészett, és több helyen széljegyzetelt, sőt alá is huzigált (magunk közt szólva, ezt eléggé barbár szokásnak tartom).  Padovából utóbb Velencébe, innét meg Innsbruckba vándoroltam. Később aztán egy bizonyos Doktor Mühlhauser nevezetű, jómódú ulmi orvos vásárolt meg. Sajnos az ő családjában sokáig a kutya se nyúlt hozzám, de aztán egy derék prépost tizenkét rajnai forintot fizetett értem, amire máig büszke vagyok.

A rendházban elég sokat forgattak: 1748-ban még a bort is rám döntötték.

1805-ben szállítottak ökrös szekéren Magyarországra, Vácra, ahol nagy becsben tartottak. 1950-ben aztán, mikor a rendet feloszlatták, némi hányattatás után ide kerültem, elég jó társaságba, egy 18. századi, intarziás szekrény mélyére, Carolus Clusius  és Henricus Cornelius Agrippa közé.

Azt is kevesen sejtik, milyen finom az illatom: egyszer egy ősz professzor azt mondta rólam, olyan „előkelően és izgatóan savanykás az illata, mint egy hervadófélben lévő, szép hölgy tarkójáé”. No, ezt szépen mondta, az isten áldja érte!

Egyszóval, kár értünk. Higgyék el: szépek, érdekesek vagyunk, régebben – még abban az egykori, olvasó világban – emberek tízezreit nyűgöztük le, tanítottuk, szórakoztattuk, neveltük. Mikor pedig jött a sötétség korszaka, a hatodik és a tizenegyedik század közt, mi tartottuk fönn az emlékezetet.

Nélkülünk nem lenne itt semmi. Ezt sokan elfelejtik!

De hát, mit ér nyavalyogni, ha egyszer lejárt az időnk, úgyse hallgat meg a kutya se! Remélem azonban, nem végérvényesen járt le.

Egyelőre még sokan vagyunk, könnyű és érdemes velünk kapcsolatba lépni. Mindegyikünk egyéniség, mindegyikünk másról beszél, mást oktat, hirdet, magyaráz, mindegyikünkben másvalaki szelleme, lelke, vágyakozása, hiúsága él vagy próbál életre kelni. Ha egyszer megsemmisülünk majd, számtalan kiváló, furcsa és szeretetre méltó ember hangja, személyisége, üzenete pusztul velünk. De hát, azt mondják, túl sokan vagyunk.

Túl sok helyet foglalunk, túl sok pénzbe kerülünk, miközben semmi hasznot nem hajtunk. Digitalizálni kell bennünket, és kész!

És bizony egyre kevesebben maradnak azok is, akiknek még jelentettünk valamit, akik még ismertek, szerettek, lakásukban őrizgettek, vagy egyenest gyűjtöttek minket. Emiatt a piaci értékünk is csökken. És ez ma a fő szempont. Értéktelen, fölösleges kacatok, eltiprandó férgek lettünk.

Néha reménykedem benne, hogy egyszerűen elfelejtenek. Nem is gondolnak ránk. Őreink lassan kihalnak, de mi meghúzódhatunk a hűvös homályban, csöndesen és békésen, ahogy az már szokásunk, és kivárhatjuk, amíg megint szükség lesz szavunkra.  Egyszer azonban, és titkon ebben reménykedem, elérkezik a felszabadulás napja, amikor újra megkeresnek bennünket, amikor ismét rábukkannak titkainkra és meséinkre, amikor az emberekben újra felébred a múlt, a valóság és a folytonosság iránti vágy, amikor az emberek újra felnőttekké válnak, és nem akarnak állandógyönyörben élő gyermekek maradni többé. Ki kell tartanunk addig. Lassan, szívósan, türelmesen ki kell tartanunk. Én, személy szerint ugyan már feladtam, de talán, sőt biztosan marad néhány társam, aki elfeledett raktárak, rejtekek mélyén kitart, és  megéri a nagy napot.

Jól tudom, előbb-utóbb mindenképpen eljönnek értünk, lajstromoznak, digitalizálnak, végül pedig teherautókra raknak bennünket. Gyűjtőhelyre visznek, ahol szelekció vár ránk. Egyesek közülünk – a szerencsésebbek – a papírgyárba kerülnek, ahol, üzenetüktől megszabadulva, ismét hasznos tárgyakká – szalvétává, zsebkendővé, nyomtatópapírrá, göngyöleggé vagy WC-papírrá – lényegülhetnek.

A kevésbé szerencséseket azonban (köztük nyilván engem is, hiszen Pliniusnak semmiképpen nem lesz kegyelem) bevagonírozzák, azután elszállítják az ítélet helyére. Ott már várnak ránk a hatalmas, izzó krematóriumok.  A kemencék energiát termelnek belőlünk, így végre megint örömöt: meleget adhatunk az embereknek.

Nem ez lesz az első eset, hogy füstté kell válnunk: Kínában, Krisztus előtt 213-ban Csin Si Huang császár égettette el a konfuciánus könyveket, Krisztus előtt 48-ban az alexandriai könyvtár lett a lángok martaléka, 1248-ban Párizsban a zsidó szent könyveket hamvasztatták el a hóhérral, 1562-ben Diego de Landa püspök az azték és maja könyveket vettette máglyára, a nácik pedig, 1933-ban, Nürnbergben, az  úgynevezett elfajzott irodalmat perzselték föl ünnepélyesen. Ariánus, kopt, síita, református, felvilágosult vagy pornográfnak bélyegzett társaink füstje a történelem során számtalanszor gomolygott már az égre.

A könyvek füstje azonban mindig fölfelé száll: az Úr talán ezúttal is kegyesen tekint égőáldozatunkra. Hiszen Ő a füstöt is olvasni képes.

Alibi hat hónapra – Füst

Magyar László András írása

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.