Kultúra

Vámos Miklós: Fiatalnak lenni nem olyan jó dolog

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 04. 30. 12:00

Élőszóban nem mondaná el mindazt, amit új kötetében bevall - mert szégyelli, fáj, személyes. Bocsánatkérésről, idősödésről Vámos Miklóssal beszélgettünk.

A Töredelmes vallomás bevezetője úgy kezdődik: „Történetmesélőnek születtem”. Erre mikor ébredt rá?

Ha újságíró kérdezi, mindig ki szoktam találni egy jól hangzó történetet. De az igazság az, hogy így születtem, két-három éves koromban már kis történeteket fabrikáltam. Nem gondoltam, hogy ilyesmi irodalom, de jól esett. Ezeket aztán elmeséltem boldognak-boldogtalannak, ami még nem lett volna baj, mert először azt mondják, milyen jópofa kisfiú, de amikor másodszor, harmadszor, negyedszer ugyanazt, akkor már idegesítő. De így javítgattam, mert manuálisan nem tudtam még írni. Később, általános iskola elején, úgy is mondhatnám, hogy hazudoztam: amikor hazamentem és anyámnak azt mondtam, hogy azért késtem el, mert Szkander béggel beszélgettem a Köröndön, nem volt nagy sikerem. Annyira nem, hogy orvoshoz vitt vele. A pszichológus meg azt mondta, kedves szülők, a gyereknek élénk a fantáziája, és három eshetőség van: vagy kinövi, vagy író lesz, vagy később orvosi kezelésre szorul. Azt javaslom önöknek: ne verjék bele az orrát minden egyes hazugságába, ha képesek megállni. Nem voltak képesek megállni. Mindegy. Író lettem, ez a jó hír, tehát ez ügyben nem szorultam orvosi kezelésre.

Az, hogy ebből lehet akár írói karrier is, mikor vált nyilvánvalóvá?

Ez sosem vált nyilvánvalóvá, legfeljebb talán az elmúlt tíz évben. Mert az írás olyan tevékenység, hogy sosem lehet tudni, hogy meddig tart ki. Tulajdonképp nem a tehetség, abból kevés kell hozzá. A prózaíráshoz szerkesztőképesség kell, és stiláris képesség, de a legfontosabb a szorgalom. Az ember ír egy könyvet, valamennyire jól sikerül, nem tudhatja, hogy tud-e még egyet. És ugyanezt érzi az első, a harmadik, az ötödik után, sőt, úgy az emberélet útjának felétől – ami manapság már nem harmincöt, mint Dante idején, hanem inkább negyvenöt – egyszer csak furcsa elbizonytalanodás kezdődik, és még erősebb a szorongás, mint a pálya elején, hogy vajon lesz-e következő. Én emiatt egész életemben mindig foglalkoztam mással is. Fiatal koromban például hosszú ideig filmdramaturg voltam, ami a rendező és a forgatókönyvíró közötti összekötő kapocs, ez azért volt jó, mert nem az írói erőmet szívta. Más írott anyagába belejavítgatni, ötleteket adni viszonylag felelőtlen tevékenység ahhoz képest, amikor nekem kell írni. Jó munka volt ez, mert eltartott, de hagyott időt arra, hogy prózát írjak.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Azzal a bizonytalansággal, ami írás közben jelentkezik, mit lehet kezdeni?

Semmit, írni kell. Ősi dolog. Ha valakinek nincs témája, ne írjon, de ha van, akkor írni kell. A témát a prózaírónak nem feltétlenül kitalálnia kell – a magyar próza legnagyobb teljesítményei újsághírekből születtek –, hanem felhasználni és kidolgozni, ezért talán ihlet sem kell hozzá. Én nem vagyok igazi prózaíró alkat, mert túl villódzó a fantáziám, rengeteg az ötletem, napi rendszerességgel eszembe jutnak témák, amiket meg lehetne írni novellának, regénynek, de még felírni se szoktam, annyi van, hogy jut is, marad is, és úgy gondolom, hogy a jókat nem felejtem el. Ezért már olyan is előfordult, hogy kollégának adtam ötletet. Én csak akkor tudok megírni egy ötletet, ha kihozom a raktárból, befogom a gyalupadba, kezdem reszelgetni, és beleszeretek. Ha a témával hirtelen olyan forró, intim kapcsolatba kerülök, amilyen a szerelem – ez az első feltétel. Van egy másik feltétel: úgy kell éreznem, hogy ha meg tudom írni megfelelő színvonalon, akkor az olvasóknak egy kicsit jobb lesz. Hogy mi lesz jobb, hogyan és mennyivel, ne kérdezze, de amikor megjelenik egy könyv, szoktam tudni mérni. Az Anya csak egy van című regényemmel kapcsolatban például rengetegen mondták, hogy egyrészt örülünk, hogy ön se szerette az anyját, másrészt viszont a könyve hatására felhívtuk anyánkat. Vagy az Apák könyve miatt mondták, hogy a regény hatására magnetofonnal, képrögzítővel megkérdezték a nagyapát, hogy miként is volt Isonzónál, meg elkezdték a családfát összegereblyézni. Az én írásaimnak ilyesmi a céljuk. Sokak szerint ez egy elavult szemlélet, mert a XXI. században az irodalomelmélet úgy tartja, hogy nincs szerző, és olvasó sincs, csak a szöveg van, és ha akad benne tizennégy jó mondat, az többet ér, mint az a bizonyos üzenet, amit én próbálok közvetíteni.

A mostani könyv hogy született?

Ez egy novelláskötet, de mégsem az, aki elolvassa, az látni fogja, hogy nagyon ravaszul szerkesztettem. Az egyik történet fogja a kezét a másiknak, összekapcsolódnak, mint egy szőlőfürtben a szemek. Két közös szál van, egy tartalmi és egy formai. A tartalmi az, hogy ezek olyan történetek, amiket én többé-kevésbé szégyellek. Itt ennél az asztalnál nem is mesélném el önnek egyiket sem élőszóban. Mert kicsit vagy nagyon röstellem, és majdnem mindegyikre igaz, hogy valakitől jó volna bocsánatot kérni. Én mindig valami nagyobb munkában vagyok, általában regényt tervezek vagy írok, mellette kalapálgatok kisebbeket, és szoktam csinálni még valamit, aminek az irodalomhoz semmi köze, beszéltünk a filmdramaturgiáról, vagy volt a tévé, ami egy rövid kaland volt az életemben, de valamiért nagyon szerették, és ezért mindenki úgy emlékszik, hogy húsz éven át tévéztem. A Töredelmes vallomás novelláit több regény mellett írtam, úgy nyolc éven át, és azt vettem észre, hogy majdnem mindegyik olyan, mint a gyónás, ha az ember elmondja, kicsit megkönnyebbül.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A formai szál pedig…?

Miközben írtam ezeket a novellákat, időnként kértek szerkesztők novellát. Mert normális író, ha befejezett egy szöveget, akkor elküldi valamelyik lapnak. Én nem, csak úgy írom őket, és várok. Aztán ha telefonál a szerkesztő, elküldök egyet. Néha még várok egy kicsit, hogy az a benyomás kéljen: ezt most gyártottam, csak nekik. Pedig nem így van, soha nem írtam megrendelésre, csak megrendülésre. Az egyik lap szerkesztője azt mondta, szeretne novellákat, tíz-tizenkétezer karakter fér be, és havi egyet kér. Írtam. Legalább egy évig. Aztán egy másik nyolcezer karaktereket akart, szintén havi rendszerességgel. Hát jó. Bár az nekem már egy kicsit szűk terjedelem, de érdekelt, hogy bele fog-e mégis férni egy rendes történet, írtam olyat is, illetve eleinte meghúztam hosszabbakat. Egyszer csak hívtak, hogy megváltozott a lapszerkezet, volna-e arra mód, hogy esetleg hatezer karakterre rövidüljek? Az még érdekesebb volt. Már csak a novella gerincét írtam meg, minden egyebet kihúztam. Aztán elszemtelenedtem. Saját jókedvemből kezdtem írni ötezrest, négyezrest, háromezrest, ezt addig folytattam, míg már egy bekezdéses novellák készültek, majd egysorosok, aztán néhányat a Facebook-profilomon közzé is tettem, és nagyon érdekes volt, hogy az olvasóim is kezdtek ilyeneket fabrikálni és kitenni, jót, rosszat. Akkor láttam, hogy ez talán érdekes, így gyűlt össze a kötet. Az egysorosok után következik néhány egyszavas, félig-meddig viccből – bár én azt gondolom, hogyha azt írjuk, hogy „mégis”, azért az egy novella. Mert minden írásról azt gondolom, hogy amit én leírtam, az a fele. A másik felét az olvasó teszi hozzá, mellérakja a saját élményeit, gondolatait, ilyen alapon ahányan elolvasnak egy könyvet, az annyiféle könyvvé válik.

Tehát ezek a vallomásos novellák egyszerűen csak születtek, és nem azzal a gondolattal írta őket, hogy mielőbb összejöjjön egy könyvre való?

Dehogy. Én nagyon tudatosnak látszom – ennek az az oka, hogy elég precízen fogalmazok szóban is, írásban is –, de az írást nagyon szabad és improvizatív tevékenységnek tartom. Vannak tudatos tevékenységek, és vannak az ösztönösek, és a kettő határvonalán van valami, ilyen az írás, nem tudatos, de nem is ösztönös. Számos esetben megtörténik, hogy kieszelek egy regényt, jegyzetelek, anyagot gyűjtök – aztán elkezdem írni, és egészen más lesz belőle. Hagyom, hogy menjen a tollam, amerre akar. Legfeljebb majd az átírásban lehet szerkesztgetni. Nagyon bízom a saját testem üzeneteiben is, és az írásban nem csak a lélek üzen, hanem az agy, a szív, és a lélek együtt. Ez egy ugyanolyan triptichon, mint az atya, fiú, szentlélek. Szellem, lélek, szív, ez az írás hármas forrása.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És ez a bizonyos „kézfogás” a szövegek között, az miből fakad?

Több oka van, az egyik az, hogy ezek a szövegek többnyire egyes szám első személyben íródtak, amelyek mégsem, azok is nagyon személyesek. Tehát egy Vámos Miklós nevű író mesél magáról olyasmit, amit vonakodva ad elő. Ez remélhetőleg stílus- és tartalmi egység. Másrészt összetartja őket az életem. Nagyon szemérmes alkat vagyok, soha nem írtam önéletrajzi regényt, nem is fogok, ez a kötet áll a legközelebb az önéletrajzhoz, kiderül belőle, hány feleségem volt, hány gyerekem van, s más magánéleti részletek. Mégis talán a bűnbánó és bocsánatkérő jelleg a legfőbb kohézió. Nem sokan tudják, hogy a „töredelmes” szó eredetileg vallási szó, az olyan vallomást jelentette, ami nemcsak megbánást, hanem bocsánatkérést is tartalmaz.

Tehát nincsenek benne például mástól kapott történetek.

Ebben nincsenek. Szívesen írok meg kapott történeteket, de én az a fajta prózaíró vagyok, akinek az a trükkje, hogy mindent úgy ábrázol, hogy aki olvassa, azt hihesse, hogy az az ő (az író) személyes története, másrészt, hogy az ő (az olvasó) személyes története. Van egy íratlan szerződés, amiről soha nem beszélünk, pedig ha volna rendes irodalomelmélet, akkor ezt taglalni kéne: minden könyv elején ott a szerződés, amit az olvasó vagy aláír, vagy nem, és ha nem, akkor fölösleges tovább olvasnia. Az én könyveimnél az a szerződés, hogy

figyelj ide, olvasó, most leülsz, eltöltesz velem, azaz az általam írt történettel egy napot, egy hetet, egy hónapot, addig légy szíves, fogadd el, hogy ez a valóság, az én valóságom, és a te valóságod. Ha tehát egy elvált asszonyról olvasol, az te vagy, akkor is, ha a legboldogabb házasságban élsz, ha egy súlyos betegség sújtotta férfiról olvasol, az is te vagy, amíg be nem csukod a könyvem.

Akinek ez nem smakkol, attól udvariasan el kéne búcsúznom, olvasson bátran más könyveket, annyi van.

Terápiás céllal íródtak ezek a történetek?

Nem terápiás céllal íródtak, de minden írás terápia. Az ember azért arról szokott írni, ami fáj, ez ősi klisé, amit az ember leteszi a papírra, azt addig ő cipelte, mostantól a papír viszi tovább. Sosem olvastam olyan szöveget, amelyiknek ne lett volna terápikus jellege. Ez nem csak az úgynevezett irodalomra vonatkozik. Ha valaki fog egy füzetet, beleírja, hogy mi történt vele, vagy még inkább, hogy mi fáj, akkor az gyógyít. Olcsóbb, mint a pszichológus.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Miért pont most jött el az ideje ennek a számvetésnek – nem korábban vagy később?

Egyszer csak megérett. Amikor már megvolt a háromnegyede, akkor már szándékosan írtam ilyeneket. Gondolkoztam, na, mi van még, amit úgy szégyellek? Van három történet, amit megírtam, de kihagytam, mert túl intimek és személyesek olyan értelemben, hogy a főszereplőjük él, megbántódhat. És az élet fontosabb, mint az irodalom. De megírtam, az a lényeg, átadtam a papírnak, lélekben bocsánatot kértem, noha az érintettektől nem. Ez nagy probléma, nem tudunk bocsánatot kérni manapság. Azt is tudom, miért: mert bizalmi válságban élünk. A férj nem bízik a feleségben, a feleség nem bízik a férjben, anya-apa nem bízik a gyerekében és fordítva, a vezető nem bízik a munkatársakban, munkatársak nem bíznak a vezetőben, a politikusok nem bíznak a népben, a nép nem bízik a politikusokban. Ez a világ baja. A bocsánatkérés nagyon bizalmi dolog, ha bocsánatot kérek, bíznom kell abban, hogy a másik elfogadja, megbocsát, esetleg kiszab penitenciát. Ebben senki nem bízik, bocsánatot kérni pedig nem érdemes úgy, ha nincs remény, hogy megkapjuk. Ráadásul az általam említett esetek többségében a külvilág bocsánata kevés. Nekem kéne megbocsátanom, részben magamnak, részben másoknak, és ugye én se nagyon bízom se magamban, se másokban, pedig higgye el, próbálok.

Ez a fajta leplezetlenség, őszinteség, amivel ezekben a szövegekben mesél magáról, másokról, meddig fér bele?

Ez egész életem problémája. Ha írtam egy regényt, aki szerepelt benne, megsértődött, néha még az is, aki nem, mert ő úgy érezte, hogy szerepel. Pedig ha elkezdek írni bárkiről, mondjuk családtagról vagy egy barátról, abban a pillanatban összegyúrom más alakokkal, az írás közben már el is felejtem, hogy eredetileg kiből indultam ki. A legnehezebb anyámmal volt, a róla írott regényt körülbelül húsz évig tervezgettem, és a megjelenéssel kivártam, amíg ő meghalt. Mindig kellett ezzel foglalkoznom, pedig szerintem egy igazi író nem törődik vele. Valamicske kegyetlenség kell az íráshoz. Azt lehet mondani, bocs, ha regényalany lettél, akkor az már nem te vagy. Móricz Zsigmondot szeretem idézni, mert ő egyszer írt egy regényt, A boldog ember címűt, szerintem a legjobb regényeinek egyike. Egy ismerőse feljött Budapestre alkalmi munkásnak, és a kávéházban odaült Móriczhoz, aki kérte, hogy mesélje el az életét, és amit mondott, azt leírta. Először megjelentette lapban, folytatásokban, aztán könyvben. Az az ember újra fölkereste: Móricz úr, sok pénzt keresett rajtam, kérem a felét. Móricz ránézett, és azt felelte: tudja mit, írjon maga is rólam egy könyvet, és akkor kvittek vagyunk. És én is így gondolom. Egyébként a fiaimról is írtam regényt, A csillagok világa címmel, fölhasználtam az ő gyerek-szlengjüket, amit feljegyeztem és felvettem. Így éppenséggel járhatna nekik szerzői jogdíj, de azt hiszem, sokszorosan lerovom én azt.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Számomra ez a kötet egy felkészítő-könyv az öregedésre: eddig nem tudtam, hogy milyen lehet hatvan éves férfinak lenni, de most már van valami fogalmam.

Ez nem volt célja, de jól látja, a szerkesztéskor én is észrevettem, hogy ez voltaképp egy idősödési kézikönyv is. Nem törekedtem rá, így alakult. De ezen nem csodálkozom, én egy idős férfi vagyok, az korosodás alapélményem, csak éppen, ellentétben sokakkal, számomra ez nem szomorú élmény, nagyon jól el tudom magam helyezni ebben az idősödő testben. Azt is érzékelem, hogy amennyit idősödik a testem, mintha annyit fiatalodna a szellemem. Ebben sok mindennek szerepe lehet, például annak, hogy fiatalnak lenni nem olyan jó dolog. Az a bizonytalanság kora, nem csak anyagilag. Még nem tudom, ki vagyok, jó vagyok-e, elég szép, elég okos vagyok-e, elfogad-e anyám, apám, szerelmem, tanárom, főnököm. Ahogyan az ember idősödik, ezek azért eldőlnek. Némelyikre az a válasz, hogy nem, de még az is jobb, mint a bizonytalanság. Ezért gondolom, hogy amikor valaki a hatvanadik életévét elérte, és ezeket a kérdéseket nem tudta tisztázni, valamit elrontott. A rossz öregségnek talán ez az egyik oka, a másik pedig a szenvedélyek hiánya. Az idős korhoz szenvedélyek kellenek. A szenvedélyek között élen állhat a szerelem, ha van, de ugyanolyan fontos mindaz, amit hobbinak nevezünk. Mert ha valaki úgy esik ki a munka hierarchiájából, hogy nincs valamilyen mániája, amit akár napi nyolc órát tudna csinálni jó kedvvel, akkor nagy bajban lesz. Ez a mánia lehet egy unoka is éppen, de az felnő hamar. Bármilyen mánia jó, az is, ha valaki szalvétákat gyűjt rögeszmésen. Igen jó a zene és a tánc, vagy akár az olvasás. Nekem a zene, a tánc és az olvasás. Fontos a sport is, noha hatvanas éveinkben az nehezebb, de ha az ember benne van a mederben, némely sportok halálig űzhetőek, ilyen például a tenisz. Vagy a biciklizés. Ha más nem megy, a huzamos séta.

Ilyen szempontból is szerencsés, hogy az írásból nem feltétlenül muszáj nyugdíjba menni.

Ebben szerintem téved. Én egész fiatalon lettem író, és az akkor hatalmasnak tekintett magyar írók közül sokan képtelenek voltak visszavonulni. Akármilyen vackot írtak, rögtön publikálták. Déry Tibor például ártott a saját életművének az Egy nap hordaléka című sorozatával, ami a Népszabadságban egy egész oldalt teletöltött, „írom, ami eszembe jut” jelleggel. Írni érdemes, de nem feltétlenül kell publikálni. Magyarországon az öregedő írók, primadonnák, színésznők nem tudnak visszavonulni, aminek anyagi oka is van, akkor tud egy öregedő író visszavonulni, ha fölhalmozott elegendő tartalékot. Dérynek például nem volt pénzügyi gondja. Nekem sincs, de úgy érzem, még van néhány lövésem. Fontos kontrollálni, hogy mit írtunk. Megbízható író kollégának oda kell adni, és bízni benne, hogy szól, ha rossz. Mert egy ilyen tekintélyű írónak, mint amilyen én vagyok, a szerkesztő általában nem mer szólni. Tehát igenis, abba kell hagyni. Magunknak annyit írunk, amennyit akarunk, de a publikus írást érdemes abbahagyni, vagy nagyon megrostálni.

A hátsó borító fotóján selyemingben, de szakácskötényben ül. Mi ez a kép?

A fülszöveg végén írom is, a fotó is olyan, amit kicsit szégyellek. Nem előnyös kép, de úgy éreztem, hogy ehhez a kötethez ez illik. Öt perccel a fotó készülte előtt elegáns öltönyben voltam, selyeminggel, egy rendezvényen. Első dolgom volt, hogy leettem magam, azt a nagyon drága öltönyt. Fölvettem a kötényt és búsan néztem a történtek miatt, hogy milyen hülye vagyok.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A könyvben egyetértően idézi kollégáját, miszerint amint az írónak szabad politizálni, egyszersmind már nem is érdemes.

A kolléga Esterházy Péter, ez pedig egy nagyon fontos gondolat. Szerintem íróként erőteljes hatást gyakorolunk a társadalomra a munkáinkkal, de az, hogy hordószónokok is legyünk, nem szükséges. Hordószónok addig legyen az ember, ameddig az tilos. És látjuk a magyar történelemben, hogy az írók magukra vállalták azt a szerepet, hogy egy szabadságharcban megmondják, mi a teendő, ami inkább a filozófusok szerepe, az írók csak belekeveredtek, mert nem voltak elég jelentős magyar gondolkodók. A szocializmus utolsó éveiig ez így is maradt, az íróktól elvárták, hogy politikai szerepet vállaljanak, egyszersmind azt is hitték, hogy az írók erősen befolyásolják a közvéleményt. Ezt az is okozta, hogy az egész XX. században főleg írók írtak újságokba, újságíró kevesebb volt, és a hatásuk is csekélyebb. Mostanára már rájött a hatalom, hogy nem olyan fontos az, hogy az írók mit beszélnek. Az sem fontos, hogy az újságírók mit beszélnek.

Akkor most szabad vagy érdemes politizálnia az írónak?

Szabad, de nem érdemes. Úgy nem érdemes, hogy tüntetéseken, a színpadon beszédeket mondjon, mert bármilyen sokan elmennek egy tüntetésre, még nem volt olyan tüntetés Magyarországon az elmúlt évtizedben, ahol többen lettek volna, mint ahány emberhez a legsikeresebb könyvem eljutott. Tudok olyan könyvet mondani, ami másfél millió példányban kelt el az egész világon – hol van itt másfél millió tüntető?

Még egy kis politika: édesapja a Rajk-per után átképezte magát jogászból marósnak. Hasonló helyzetben, ha nem lenne érdemes vagy szabad írónak lenni, ön mivé képezné át magát?

Én maradnék író, engem egy dologban lehet korlátozni, ha a munkáim nem jelenhetnek meg. De az irodalom nem olyan, mint a film – ha egy forgatókönyvet nem forgatnak le, akkor az a film nincs –, a szöveg megmarad. Megjelenik később. Az sem olyan nagy tragédia, ha soha. Ezt érdemes a sorsra bízni. Nem az én illetékességembe tartozik. Amíg van kedvem, írhatok, és ez biztató.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Bodnár Judit Lola korábbi cikkei
vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.