A világ milliónyi pontján, így a magyar fővárosban – melynek mai lakóházai alatt is megbújó, rég felszámolt temetők nyomai fekszenek – évszázadok a családtagokra való emlékezés helyei, és nem valók semmiféle szórakozásra – tartja a közvélekedés.
Az emberek nem mindig viszonyultak azonban így a fákkal teli, csendes sírkertekhez:
Ez alatt természetesen nem csak a család elhunyt tagjainak sírjai felé sétálva, egy padon elköltött szendvicset értették, hanem a jókora piknikkosárral, családilag kitelepülős, hosszan tartó étkezéseket.
A szokás első pillanatban talán furcsán hangozhat, de a XIX. század Amerikájának legtöbb településén ekkor még nem hozták létre a városlakók kikapcsolódását lehetővé tévő parkokat, az azokhoz legközelebb álló, zöld területek pedig a kocsival pillanatok alatt elérhető temetők voltak.
Fotó: Woodland Cemetery
Nem csak ez indokolta azonban a hosszú temetői látogatásokat, hiszen az emberek így hosszabb időre érezhették magukat közel a szörnyű higiéniai viszonyok közt lezajlott szülések, a kolera és a sárgaláz, vagy épp a gyermekeket érintő betegségek által elragadott családtagokhoz.
“Ugyanúgy megtartjuk majd a Hálaadást, mint tavaly ilyenkor, mikor apánk még velünk volt. Viszünk magunkkal ételt, és egy sprituszfőzőt, hogy kávét készíthessünk.”
– fejtette ki egy fiatal férfi 1885-ben a Grand Rapids Morning Telegramnak.
Fotó: Kongresszusi Könyvtár
A változásban szerepe volt a XIX. század során, a városiasodás következményeként átalakuló temetőknek, hiszen a templomok körül húzódó, legtöbbször csak füvesített apró területeken álló sírkősorok helyett megjelentek a népességszám növekedésével a város központjától távolabb költözött, óriási kertek, melyek fái alatt az emlékezők sokkal nyugodtabban, a környezeti zajok, illetve más emberek közvetlen közelsége nélkül fejezhették ki tiszteletüket.
A temetőben evés szokása természetesen nem csak az Egyesült Államokban öltött jókora méreteket, hiszen arra a kutatók Guatemalától egészen Görögországig ismernek példákat.
Fotó: Historic St. Luke’s Church
A legtöbb országban ezek a szokások mára már eltűntek – az Egyesült Államok egyes részein ez egészen a második világháborút követő évekig tartotta magát –, Ázsia számos országában azonban ma is találkozhatunk ennek lenyomatával:
A temetői telkek árai az elmúlt évtizedekben ezért igen magasra szöktek: ma már sokszor csak ezekért nyolcmillió forintnyi pesót kell leszurkolni, az építkezés, valamint a lakások legalább részleges berendezése pedig az utolsó tartalékokat is felemészti.
Ennek fényében nem meglepő, hogy sokan minden évben néhány napra a temetőbe költöznek, vagy épp feladják saját otthonukat, és életük utolsó éveit, vagy évtizedeit az elhunyt közvetlen közelében töltik el. A sírok közt működő vegyesboltokat és éttermeket is felvonultató manilai temetőkultúráról korábban hosszú, képekkel teli cikkben számoltunk be.
Az Atlas Obscura nyomán
