Kultúra sorozatkritika

Ha tényleg itt tartanak a britek, akkor nagyobb a baj, mint hitték

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 03. 09. 18:55

Felkerült a Netflixre a BBC-vel közös minisorozat, a Collateral, melyről ünnepelt alkotója azt ígérte, az izgalmas sztori mellett igazi társadalmi tabló lesz Nagy-Britanniáról. Még szerencse, hogy a valósághoz semmi köze nincs.

Egyre többen feszegetik, hogy ugyan sokak szerint a tévézés aranykorát éljük, ebből az angol tévénézők mostanság nem sokat érzékelnek. Míg nem is olyan régen olyan brit produkciók diktálták a tempót, mint a Sherlock és a Downton Abbey, vagy éppen a Broadchurch és a Happy Valley, addig az utóbbi évek saját sorozatai már jóval kevésbé tudtak labdába rúgni a külföldi piacon. Az idei eresztésből a McMafia vegyes fogadtatásáról már írtunk (bár nekünk inkább tetszett), de nem aratott nagy sikert a Hard Sun, a Trauma, a Requiem vagy a Next of Kin sem, mint ahogy a Britanniából sem lett az új Trónok harca, a Troy: Fall of a City pedig tényleg csak azzal volt képes érdeklődést kiváltani, hogy fekete színészek alakították Zeuszt és Akhilleuszt. Bármivel is áll elő a BBC vagy az ITV újabban, elmarad a siker, a sajtó pedig már ott tart, hogy megfejtené, mi is lehet a baj a brit drámasorozatokkal.

A szintén idén indult Collateral volt az egyik legjobban várt az idén indult brit sorozatok közül: nemcsak azért, mert Sir David Hare első saját tévésorozata (ő elsősorban drámaíróként és az Órák és A felolvasó című filmek forgatókönyvírójaként ismert), hanem mert olyan színészek szerepelnek benne, mint Carey Mulligan és John Simm. Maga Hare egy bűnügyi drámába ágyazott látleletet ígért arról, hol tart Nagy-Britannia 2018-ban, érintve néhány húsbavágóan aktuális kérdést, a menekültügytől kezdve a szervezett bűnözésig.

John Simm. © Des Willie/Netflix

A négyrészes minisorozat nem is indul rosszul: az első epizód rögtön egy gyilkossággal, feszes tempóval és izgalmakkal kezdődik, majd fokozatosan megismerjük a főbb szereplőket, és lassacskán kiderül, hogy az alapsztorin kívül még akad jó pár egyéb cselekményszál is. Meggyilkolnak egy pizzafutárt, akiről valószínűsíthető, hogy szíriai menekült, de a gyilkosság körülményei nem egyértelműek: akkor és ott valaki másnak kellett volna kiszállítania a pizzát, melynek a megrendelője egészen véletlenül a kerület munkáspárti parlamenti képviselőjének a volt élettársa. A gyilkosság egyetlen szemtanúja egy bedrogozott vietnami nő, aki illegálisan tartózkodik az országban, és mellesleg szerelmi kapcsolatban áll egy anglikán lelkésszel, aki szintén nő. És aki jóban van a már említett parlamenti képviselővel, David Marsszal (John Simm), és ez még csak az egész sztorinak egy kicsi, egyáltalán nem is olyan fontos szelete. Hare ugyanis láthatóan egy nagyszabású tablót akart csinálni a Collateralból, de talán már ezekből is látszik, hogy mi is vele többek között a baj: túlságosan sokat markol, és több szálról a végén kiderül, hogy valójában egyáltalán nem fontosak a történet szempontjából, cserébe csak szükségtelenül elnyújtják az egyre inkább unalomba fulladó sorozatot.

David Hare-nek valamiért senki sem merte megmondani, hogy egy tévésorozat vagy akár egy film rendesen megírt karakterek nélkül semmit nem ér. A Collateral szereplői nagyjából annyira tűnnek valóságosnak, mint bármely szappanoperában, ennek megfelelően egy idő után egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik velük, és csak kapkodjuk a fejünket az ügyetlen és életszerűtlen párbeszédek hallatán. Helyenként tényleg csak olyan, mint egy rossz tévéfilm, lapos dialógusokkal és patetikus zongorakísérettel, vagy éppen kénytelenek vagyunk elgondolkodni olyasmiken, hogy a Carey Mulligan által alakított terhes nyomozónő mégis hogy volt képes harmincegy-két évbe belezsúfolni egy profi, országosan ismert élsportolói és egy tanári karriert is, miközben a rendőrségi ranglétrán is szépen lépdel felfelé.

Kae Alexander és Nicola Walker. @Netflix

Rengeteg kritikát kapott aztán a Collateral amiatt is, amiért Hare gyakorlatilag megafonnak használja a szereplőit, akik csupa politikailag korrekt üzenetet közvetítenek, mintha a sorozat valamiféle PC-bingó lenne: a hajánál fogva előrángatott leszbikus lelkész (akinek amúgy a püspöke is meleg) és a menekült szeretője mellett ilyen az emberséges politikus, aki a menekültek érdekében még a karrierjét is kész feláldozni, és talán azzal sem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a rosszfiúk kizárólag fehér, magas társadalmi státusú, angol férfiak. A jobboldali angol lapok le is csaptak ezekre, a Telegraph pedig egyenesen felszólította a BBC-t, hogy többet ne finanszírozza Hare fikciónak álcázott politikai kiáltványait. Tévedés azonban azt gondolni, hogy csak a politikai korrektség miatt rossz a Collateral, hiszen bőven van példa kisebbségi hősökről, melegekről vagy elnyomott nőkről szóló sorozatokra, amik működnek, mert hitelesek a szereplők és a sztorik, miközben Hare olyan, mint aki örökre a kilencvenes években ragadt, amikor még merésznek számított volna egy leszbikus lelkész.

Ráadásul a sorozatot a másik oldalról is támadták: a második részben látható ugyanis az, hogy egy nőt brutálisan összevernek, majd kidobnak egy furgonból, mielőtt egy másikat megerőszakol a felettese. A nemi erőszak egyáltalán nem volt központi szál a sorozatban, viszont épp elég nézőt háborított fel ahhoz, hogy újra téma legyen, hogyan silányult unalmas sokkoló elemmé a nők elleni erőszak a filmekben és a sorozatokban. A nálunk is ismert írónő, Jojo Moyes nyilvánosan ki is fakadt: „Annyira unom már, ahogy a dráma nevében nőket bántalmaznak fizikailag és szexuálisan” – írta a Twitteren, míg mások azon akadtak ki, hogy nem sokkal korábban a később megerőszakolt katonanőt (Jeany Spark játszotta) hosszan mutatta a kamera, ahogy meztelenül zuhanyzik, mintha ez bármit is adott volna a sztorihoz. Az epizód hatására újra fellángolt a nemi erőszak-jelenetek túlhasználásáról és hatásvadász alkalmazásáról szóló, az ilyesmiben élen járó Trónok harcok hatására kialakult vita: most a Times újságírója fejtett ki, hogy a filmbeli nemi erőszak már olyan megszokott klisé lett, hogy már rég nem sokkolja a nézőket, éppen ezért minek így használni folyton? Különösen azért lehetett ez kellemetlen Hare számára, hiszen pont a politikai korrektség nevében, a nők elleni erőszakra próbálta felhívni a figyelmet, erre maguk a nők jelezték, hogy nem kérnek a törődéséből.

Billie Piper. © Robert Viglasky/Netflix

A Collateral tehát nemcsak a kéretlenül sulykolt ideológia miatt bukás, hanem mert egyszerűen sehogyan sem működik: kriminek lassú és unalmas, társadalmi látleletnek hiteltelen, drámának érdektelen. A színészek helyenként még így is jók, így a korábban tinipop-énekesnőként ismert Billie Piper a szétesett Karen Mars szerepében, vagy az Én, Daniel Blake-ben látott Hayley Squires alakította üzletvezetőről is elhihetjük, hogy tényleg létezik. Kár, hogy a többieket viszont csak fásult közönnyel lehet nézni a végére. Ha valóban a Collateral volt a BBC egyik idei nagy reménysége, akkor tényleg baj van a brit sorozatiparral.

Collateral, 2018, 4 rész, Magyarországon a Netflixen látható. Értékelés: 4/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Genova, 2018. augusztus 14.
Az A10-es autópálya leszakadt hídja Genova közelében 2018. augusztus 14-én. A balesetnek több tucat halottja van. (MTI/EPALuca Zennaro)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.