Kultúra filmkritika

Szex, hazugság, rock and roll – a Rolling Stone 50 éve

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 02. 26. 20:35

Nemcsak a zenéről írtak máshogy, de tőlük ismerte meg Amerika a grupik és a rocksztárok péniszét gipszbe öntő művészek történetét is. Mi lesz a forradalmárokkal, ha megöregszenek és öltönyt húznak? És összerezzen-e még valaki egyáltalán, mikor meghallja az I Can't Get No-t egy mosóporreklámban? Izgalmas dokumentumfilm az ellenkultúra legfontosabb magazinjáról, amely túlélte önmagát.

1980. december 8-án készült el a rocktörténet legmegrendítőbb fotója, amelyen John Lennon meztelenül, magzatpózban fekszik és csókolja arcon a nyakig felöltözött Yoko Onót. Eredetileg mindketten meztelenek lettek volna, de Ono végül mégsem akart vetkőzni, így kezdtek el a saját ágyukban improvizálni a kamera előtt. Annie Leibovitz két órát töltött a sztárpár otthonában, és már ott, a polaroid kép fölött állva érezték mindhárman, hogy különleges pillanatot sikerült elkapni.

Ez az, erről szól, tökéletesen megragadtad a kapcsolatunkat!

– mondta Lennon Leibovitznak. A zenészt pár órával később lőtte agyon New York-i házuk kapujában egy elborult elméjű rajongója, a fotó pedig pár héttel később jelent meg a Rolling Stone következő lapszámának címlapján, amely minden idők leghíresebb magazinborítójaként vonult be a popkultúra történetébe. A különbséget nem nehéz megérteni, ha egymás mellé teszünk két címlapot, amely a tragédiáról tudósít:

Fotó: Getty Images

És nem puszta véletlen, hogy épp Leibovitz és a Rolling Stone volt ott Lennonékkal az utolsó órákban, hiszen a magazin már több mint tíz éve a zenész legfőbb szövetségese volt. Első, 1967-es címlapjukon is Lennon arca virított, majd legfontosabb interjúit is nekik adta. Ők vették először komolyan a Beatles utáni önkeresését és aktivizmusát, mikor a legtöbb riporter csak kinevette, hogy miket hadovál, és miért bomlasztja ilyen hülyeségek miatt a világ legkirályabb zenekarát.

A Rolling Stone azonban odafigyelt, és nemcsak Lennonra, de az egész forrongó ellenkultúrára, ami a rock and rollban talált igazán önmagára. Így vált a magazin az időszak egyik legfontosabb krónikásává. Ne feledjük, 1967 nyarán járunk, amikor Janis Joplin és Jimi Hendrix berobban a köztudatba a Monterey Popfesztiválon, a hippimozgalom csúcsra jár a Summer of Love meghirdetésével, és mindennapossá válnak a háborúellenes diáktüntetések.

A fiatal, ambiciózus újságíró, Jan Wenner és barátnője ekkor alapítják meg San Franciscóban saját magazinjukat, mert úgy érzik, hogy a média nem veszi elég komolyan a rock and rollt és a benne kifejeződő attitűdöt.

Ebből növi ki magát pár év alatt az ellenkultúra legfontosabb lapja, amely később persze maga is az általa lesajnált establishment részévé válik, előbb azonban még kiveszi a részét az újságírás forradalmasításából.

Ezt a fordulatokkal, váratlan sikerekkel, botrányokkal és buktatókkal teli történetet meséli el az HBO négyórás dokumentumfilmje, amelyet Rolling Stone indulásának 50. évfordulójára készített. Az Oscar-díjas Alex Gibney és Blair Foster ugyan kicsit kesztyűs kézzel bánnak a lappal, de a film így is rengeteg izgalmas sztorit tartogat azoknak, akiket érdekel a popkultúra elmúlt fél évszázada. A Rolling Stone: Egy korszak krónikása ugyanis nemcsak a kultikus magazin, de az azt meghatározó zenei és politikai közeg átalakulását is nyomon követi. És bár néha kicsit túlteng az önfényezés, a négy óra alatt csak egy-két pillanatra környékezett meg a kellemetlen érzés, hogy egy monumentális reklámfilmet nézek, amelyben egy lázadóból lett elitista milliárdos magasztosítja fel szellemi elkurvulását (aki egy sokkal kritikusabb olvasatra kíváncsi, annak Joe Hagan tavalyi könyvét, a Sticky Fingerst ajánljuk, amelyben az újság átalakulása mellett Wenner magánrepülőgépei és magánéleti botrányai is terítékre kerülnek).

Jan Wenner és felesége, Jane Schindelheim, Fotó: HBO

De a befutással és nagy pénzzel járó dilemmák csak a film második részben jönnek elő, az első két óra még az ártatlan hőskorszakról szól. Wenner a szüleitől kért kölcsön az induláshoz, és eleinte a puszta lelkesedés hajtotta a lapot: első alkalmazottjuk például csak a főállása mellett tudott nekik írni, mert nappal a helyi állatkert segédtakarítója volt, utána rohangált a koncertekre. A rock and rollra Wennerék egy generáció legfőbb önkifejezési formájaként tekintettek, nem pedig úgy, mint a fiatalok múló, szóra sem érdemes hóbortjára. Sokszor tabudöntögető módon nyúltak a témához.

Nemcsak a lemezekről, zenészekről és koncertekről írtak frissebb hangvételben, de ők mutatták be először a rajongást fékevesztett orgiákban kiélő groupie-k világát, vagy a rock and roll-sztárok farkát gipszben megörökítő művészpáros sztoriját.

A Vice és a Gawker korában ezek már lehet, hogy nem nagy ügyek, de a 60-as években még sokakat sokkolt, hogy egy magazin ilyesmikről ír hosszasan.

Az új, fiatalos szemlélettel hamar magukhoz vonzották az újságírás néhány úttörőjét, akik értékelték a teljes írói szabadságot. Ilyen volt például Tom Wolfe, a New Journalism vezéralakja, vagy a teljes szubjektivitást hirdető gonzó atyja, Hunter S. Thompson, aki nemcsak a 72-es elnökválasztási kampányt fojtotta teljes abszurdba a Rolling Stone lapjain, de haláláig az újság szerzője és szerkesztője maradt (a Félelem és reszketés Las Vegasban is itt jelent meg először cikksorozatként). A lapnál bontogatta szárnyait a 70-es évek elején még csak gimis Cameron Crowe is, akit Wenneréknek kellett kikérnie a suliból, hogy elutazhasson a Led Zeppelinnel, a Jethro Tull-lal vagy a Deep Purple-lel interjúzni. Crowe ezekből az őrült kamaszkori élményeiből írta és rendezte később Majdnem híres című filmjét, amely hamar kultstátuszba emelkedett.

2018-ból visszanézve nehéz felmérni, hogy ez mit jelentett egy akkori fiatalnak. Bruce Springsteen mesél a filmben arról, hogy New Jersey-i tinédzserként mekkora reveláció volt rohanni az újságoshoz, és kézbe fogni a Rolling Stone-t, amely az egyetlen bizonyítéka volt annak, hogy léteznek rajta kívül emberek, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak a zenéről. Pár évvel később épp a magazin egyik kritikusát, Jon Landaut kérte fel, hogy segítsen gatyába rázni új dalait, ebből született meg az áttörést hozó Born To Run, Landau pedig menő zenei producer lett, és évtizedekig dolgozott együtt Springsteennel.

A film a Rolling Stone nagy dobásai mentén halad, alaposan kibontva egy-egy címlapfotó vagy cikksorozat háttértörténetét és kontextusát. Így jutunk el 1977-ig, mikor a nyugati partról átköltöztek New Yorkba, és az ellenkultúrával együtt a magazin is elkezdte újradefiniálni az identitását. Mert a befüvezett hippirock, ami 67-ben még lázadásnak számított, tíz évvel később már csak egy jól bejáratott zeneipari branddé vált. Köze sem volt már a fiatalok dühéhez, sokkal inkább a menet közben felnőtt, és öltönyt húzó generáció nosztalgiáját szolgálta ki a rég letűnt fiatalkor iránt.

A film néhol feszegeti, hogy a Rolling Stone megőrizte-e hitelességét, és hogy csúszott le olyan releváns zenei irányzatokról, mint a punk vagy a hiphop. Illetve, hogy megtagadta-e szellemi örökségét azzal, mikor címlapra tette a 90-es évek fiúbandáit, vagy épp alákérdezett Bill Clintonnak. Válaszokat nem kapunk, de úgyis mindig a kérdések a legizgalmasabbak. Ezek pedig örök érvényűek, és nemcsak egy legendás magazinnal, de egy emberrel, egy zenekarral, vagy egy egész generációval kapcsolatban is felvethetők: mit lehet kezdeni az öregedéssel, és azzal a pillanattal, amikor ráébredünk, hogy apró fogaskerekévé váltunk annak a rendszernek, ami ellen lázadtunk? A rock and roll tényleg a fogyasztói társadalom liftzenéjévé vált?

Összerezzenünk-e még egyáltalán, amikor meghalljuk az I Can’t Get No-t egy mosóporreklámban?

Nyilvánvaló, hogy mára sem a rock and roll, sem a Rolling Stone nem azt jelenti, amit 50 évvel ezelőtt. Wenneréknek azért az utóbbi tíz évben is volt egy-két nagyobb dobása: például az USA afganisztáni háborújáról szóló riport, amiből akkora botrány kerekedett, hogy belebukott a hadsereg legnagyobb tekintélyű tábornoka, amiért beszólt Obamának és alelnökének (a riportból később David Simon, a Drót alkotója készített zseniális minisorozatot Gyilkos megszállás címen).

De belefutottak egy-két óriási pofonba is, ami nagyon megtépázta a lap renoméját. Hatalmasat robbant, mikor lehoztak egy tényfeltáró cikket egy egyetemi csoportos erőszakról, ám hamarosan kiderült, hogy kamu az egész, az áldozatként tálalt névtelen forrás csúnyán átverte e riportert.

Az egy dolog, hogy több millió dolláros kártérítést kellett fizetniük, a presztízsveszteség még ennél is rosszabb volt. Ráadásul jogvédők azzal vádolták a magazint, hogy az áldozatok ezek után még kevésbé mernek előállni a történetükkel. Méltányolandó, hogy a nagy önfényezés közepette sem söprik szőnyeg alá ezt a fatális baklövést, még ha kicsit igyekeznek is hárítani a felelősséget. A jövő nem fest túl biztatóan: a Trump-győzelem utolsó tőrdöfés volt a 68-as szellemiségnek, amelyre a Rolling Stone-t is építették annak idején, tavaly pedig Wenner eladta többségi tulajdonrészét egy globális médiavállalatnak, szimbolikusan is beverve az utolsó szöget az underground-imidzsbe.

Merthogy a forradalmi hevület helyét réges-rég átvették az üzleti szempontok. Wenner nem is titkolja, milyen prózai okok állnak a szerkesztői döntések mögött:

Egyszerű ez: az kerül címlapra, amit az emberek megvesznek.

Lázadásra, ellenállásra és új hangvételre persze mindig szükség van, de ezt már nem ők, hanem a mai fiatalok fogják kijárni.

Borítókép: Rolling Stone

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Architect working in office.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.