Kultúra

Nem történt meg, mégis igaz

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 02. 03. 20:00

A múlt héten rendezett Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) vetítették az HBO-n is látható Houston, van egy kis gondunk című szlovén áldokumentumfilmet, mely elhiteti velünk, hogy létezett jugoszláv űrprogram, és a múlt század történelmének egy fontos időszakát rosszul ismertük.

Egy Herman Potočnik nevű autodidakta szlovén rakétatudós az 1920-as években már kidolgozta az űrutazás alapjait. Jugoszláviában a hatvanas években – többek között a hathatós amerikai támogatásnak is köszönhetően –majdhogynem nyugati életszínvonalon éltek az emberek. Joszip Broz Tito volt az utolsó külföldi politikus, akit John F. Kennedy vendégül látott a halála előtt. A nyolcvanas években érthetetlenül sok Yugo márkájú kocsit exportáltak Amerikába, pedig finoman szólva sem volt közkedvelt típus. A kilencvenes évek elején Jugoszlávia hónapok leforgása alatt szétesett.

Ezek mind megtörtént események, valós történetek, de hogy bárminemű összefüggés lenne köztük, az a közelmúltig nem sok mindenkinek jutott eszébe. A szlovén rendezőnek, Žiga Vircnek viszont igen, és hozzáköltött még pár fiktív sztorit, ebből pedig csinált egy áldokumentumfilmet, amely azonban több volt egy sima mockumentarynál, tekinthetjük akár egy komolyabb projektnek is, amely most, amikor az álhírek, összeesküvés-elméletek állandó témát jelentenek, különösen aktuális lehet. Pedig ez nem szándékos, hiszen a projekt már évekkel ezelőtt elindult, hiszen először 2012 elején került a YouTube-ra a Houston, van egy kis gondunk (Houston We Have a Problem!) előzetese.

A videó komoly figyelmet keltett, elsősorban a volt jugoszláv tagállamokban, de még külföldön sem maradt észrevétlen, hiszen nem kevesebbet állított, mint hogy

az ötvenes-hatvanas években létezett egy titkos jugoszláv űrprogram, melyet aztán Tito eladott az amerikaiaknak, és amely aztán hozzájárult az ország teljes eladósodásához, végül széteséséhez.

Virc témaválasztása azért különösen érdekes, mert ügyelt rá, hogy a sztoriban bőségesen szerepeljenek valós tények is, melyekhez kis képzelőerővel már hozzá lehet tenni a fikciót. Ne feledjük ezt, amikor olyan képtelen baromságoknak is sok tízezres tábora van, mint a laposföldelmélet vagy a chemtrail, de még azoknak is van kapcsolódási pontjuk a valósághoz, ez az ötlet pedig tényleg alkalmas volt arra, hogy legalábbis elgondolkoztasson mindenkit. Sőt, egy közvélemény-kutatás szerint a válaszolók 40 százaléka csak a trailert látva simán elhitte, hogy létezett jugoszláv űrprogram.

Igaz, maga a film aztán csak jóval később készült el: több mint négy évvel az első trailer után mutatták be (a magyarázat szerint ennyire időigényes volt átfésülni az archívumokban tárolt felvételeket), szép sikerrel turnézta végig a dokumentumfilm-fesztiválokat, majd levetítették az idei BIDF-en is, a szlovénok pedig tavaly ezt a filmet indították az Oscarért, de végül nem jutott a jelöltek közé. Maga az áldokumentumfilm egyébként érdekes formátum, hiszen nemcsak hogy tartalmaz játékfilmes elemeket, de az alkotók az archív anyagokat is alárendelik a fikciónak, ezért nehéz egyértelműen dokumentumfilmekhez sorolni, míg ha formailag meg is felel a kritériumoknak. A műfaj számos klasszikussal szolgált már korábban, a mockumentary kifejezést meghonosító, fiktív rockzenekarról szóló This Is Spinal Taptől kezdve a Borat-filmen át az olyan teljes abszurditásokig, mint a Hétköznapi vámpírok. Ezek azonban ténylegesen közelebb állnak a játékfilmhez, míg a Houston… inkább az olyan, történelmi áldokumentumfilmekhez áll közelebb, mint a magyar Az igazi Mao volt: az is történelmi tényeket manipulál szórakoztatóan, mint Virc filmje (jelesül azt, hogy Mao Ce-Tung valójában meghalt, és a gonosz bátyja vette át a helyét).

Amit itt fel lehet esetleg róni a készítőknek, az maximum az, hogy a fikciós jelenetek nem lettek feltétlenül viccesek, viszont nem is feltétlenül ez volt a céljuk. Az már inkább, hogy néha láthatóan beleszerettek az archív anyagokba, és a szükségesnél hosszabb ideig mutatják mondjuk Tito temetését, melyek már inkább azt mutatják, a film gyakorlatilag a titói Jugoszlávia történetét meséli el nagy vonalakban. Viszont számos olyan archív anyag tűnik fel a filmben, ami tényleg unikum, a fürdőgatyás Titóról, vagy arról, ahogy ő – például Kádár Jánossal ellentétben – viszonylag elfogadhatóan beszélt angolul, vagy legalábbis próbálkozik vele. És láthatunk olyanokat is, melyek pontosan illeszkednek a film narratívájába: a tényleg létező, föld alatti légibázisban, a bosnyák-horvát határon lévő 505-ös objektumban készült felvételek (ahol a valóságban nem folytak rakétakísérletek); a Belgrádba látogató amerikai űrhajósok fogadtatása; Tito és Kennedy találkozója 1963-ban, vagy a Yugo gépkocsi amerikai reklámjai.

A magyar nézők számára nyilván máshogy csapódik le a film, mint a délszlávok esetében, hiszen ott sokáig tartotta magát az az elmélet, hogy tényleg a CIA állt Jugoszlávia szétesése mögött, és jó pár olyan esemény is szerepel a filmben, amely az ottaniaknak ismerős lehet, nekünk viszont többnyire újdonságként hat.

Az viszont még sok magyarban élénken élhet, hogy a Kádár-rendszer idején Jugoszláviát irigyelhettük a „Coca-Cola-szocializmus” miatt: lehetett nyugati ruhákat, csokit, lemezeket kapni, pedig elvileg ott is egypártrendszer és szocializmus volt. A két hatalmi pólus között ingadozó Jugoszlávia valóban furcsa képződmény volt, és a filmnek meg is van a magyarázata: a jólétet abból a pénzből finanszírozták, amit Tito az amerikaiaknak eladott űrprogramért kapott.

Számos részlet stimmel is, melyekhez Virc hozzátett néhány színészt, akik a műfajban elengedhetetlen beszélő fejeket alakítják: egy volt jugoszláv katonatiszt, egy amerikai történész, egy egykori NASA-alkalmazott és a kulcsszereplő, a fiktív Ivan Pavic, aki mérnökként dolgozott a programon, majd az egyezség értelmében Houstonba kellett költöznie, csakhogy a szupertitkos projekt miatt még a családja se tud erről, hanem azt hiszik, meghalt. Pavic most ötven év után hazatér, és találkozik a lányával, aki a távozásakor még meg sem született.

Az ő kamera előtti találkozásuk és egymásra találásuk gondoskodik a filmben a drámáról, miközben bejárjuk az állítólagos sztori összes főbb helyszínét, kezdve az 505-ös objektumtól Amerikán át Casablancáig, ahol az űrprogram részeit átadták a jugoszlávok az amerikaiaknak. Közben pedig kibontakozik előttünk egy nyilvánvalóan hamis történet, de mégis hihetőnek tűnik, ahogy Tito a húszas évek zsenije, Potočnik tervei alapján beindítja az űrprogramot, melyre lecsapnak az amerikaiak, akik épp attól félnek, hogy behozhatatlan hátrányba kerülnek a szovjetekkel szemben az űrversenyben. Mire pedig észbe kapnak, hogy a jugoszláv űrprogram teljesen használhatatlan, már nem tudják visszaszerezni a három milliárd dollárt, amit fizettek érte, úgyhogy alkudozás és taktikázás kezdődik Kennedy és Tito között. A film finoman utal rá, hogy a Kennedy-gyilkossághoz is volt köze a jugoszlávoknak, majd egy dühös Nixon-kirohanást is manipulálnak úgy, hogy simán elhisszük, az elnök Titóékat akarja letörölni a Föld színéről (a valóságban Nixon Vietnamról beszélt). Tito azonban kitart, haláláig bújócskázik az USA-val, még a Yugo autókat is bedobja az üzletbe, utána azonban jön a feketeleves, ahogy az egyébként jött a valóságban is.

Az ilyen áldokumentumfilmek gyakran élnek azért olyan eszközökkel, amelyekkel a figyelmes nézőben gyanút keltenek. Itt például rögtön az elején megjelenik az egyik legismertebb élő szlovén, a filozófus Slavoj Žižek, és arról beszél a lila zoknijában, hogy se a szülők, se a gyerekek nem hisznek a Mikulásban, mégis mindketten úgy tesznek, mintha hinnének, a szülők a gyerekek kedvéért, a gyerekek pedig az ajándékok miatt. Hát a film is ilyen: tudjuk ugyan, hogy nem létezett jugoszláv űrprogram, mégis engedjük a filmnek, hogy elhitesse velünk. Utána pedig kicsit még bánjuk is, hogy nem így történt, ahogy a Houston, van egy kis gondunkban láttuk, mert olyan jó a sztori a nagyravágyó diktátorról, a rászedett amerikaiakról és a végén a bosszújukról. Kár, hogy a valóságban sokkal bonyolultabb minden, arról viszont nem lehet ilyen jó filmet csinálni. Éppen ezért lehet egy olyan érzésünk is, hogy hiába játszott látszólag az alkotók kezére az, hogy mire elkészült a film, igazi slágertémává vált a médiamanipuláció és az álhírgyártás – mára simán elértünk arra a szintre, hogy a film alapossága és a történelmi hűséghez való ragaszkodása felesleges óvatosságnak tűnik. Mindenki azt hiszi el, amit hinni szeretne, akkor is, ha az még a jugoszláv űrprogramnál is nagyobb képtelenség. Ahogy Žižek mondja a film végén: „Ha nem történt meg, akkor is igaz.” Jobb, ha ezentúl ehhez tartjuk magunkat mi is.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.