Van valami tisztaság a szép tárgyakban, amit soha nem találtam az emberekben
– fejti ki filozófiáját a film egyik korai jelenetében J. Paul Getty, a dúsgazdag olajmágnás, majd tettekkel is bizonyítja mizantrópiáját. Mikor ugyanis Rómában elrabolják kedvenc unokáját, a 16 éves Pault, olyan nyilatkozatokkal sokkolja a közvéleményt, hogy nemcsak 17 millió, de egyetlen dollárt sem hajlandó fizetni a bűnözőknek – majd gyorsan bele is merül reggelije és a tőzsdei árfolyamok tanulmányozásába, mintha mi sem történt volna.
A világ összes pénze ezt az elhúzódó túszdrámát mutatja be, amely 1973-ban hónapokig lázban tartotta a világsajtót. Érthetően, hisz minden megvolt benne, ami egy nagy sztorihoz kell: családi botrány, hírnév, bűn, kegyetlenség, felfoghatatlan gazdagság, és még egy levágott fül is. A baj csak az, hogy a film nem képes mit kezdeni a zseniális alapanyaggal. Ráérősen mesél, mégsem árnyalt, képtelen fokozni a feszültséget, ám közben a jellemábrázolás is klisékbe fullad. Így viszont karakterdrámaként és thrillerként is megbukik, hisz előbbinek felszínes, utóbbinak pedig unalmas. A néző végül magára marad a hiányérzetével, hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni ebből a történetből.
És mindezt nem lehet a filmet sújtó forgatási katasztrófára kenni. A világ összes pénze azzal robbant be a köztudatba, hogy a zaklatási botrányokba belebukó Kevin Spaceyt ki kellett vágni a filmből pár héttel a bemutató előtt, és rohamtempóban újraforgatni a jeleneteit. És ezt tényleg szépen megoldották, nem a kapkodás, inkább a koncepció hiánya érződik a filmen. Christopher Plummer meggyőzően fösvénykedik az idős Gettyként, még jobban is passzol hozzá a szerep, mint az ennek kedvéért évtizedekkel öregebbre maszkírozott Spaceyhez. Nem is Plummeren, inkább a szájába adott üres közhelyeken múlik, hogy a figura kétdimenziós marad, és karizmatikus, de hús-vér emberből a lélektelen kapitalista karikatúrájává laposodik.
Ahelyett, hogy tényleg megmutatna valamit a mérhetetlen gazdagság lélektanáról. Vagyis arról, hogy lehet közös nevezőre hozni a luxust és a spártai puritánságot, valamint a művészet iránti rajongást, a jótékonyságot és az empátia teljes hiányát. Van ugyan egy-két frappáns jelenet, ami ezeket a paradoxonokat pedzegeti, ám végül mindegyik a pénzről szóló, olcsó bölcselkedésekbe fullad. A leghiteltelenebb pedig épp Getty váratlan jellemfejlődése, amely nem katartikus, hanem a lusta dramaturgiai fordulat iskolapéldája.
Mintha egy mindent letaposó, egy életen át keményedett zsarnok tényleg megszeppenhetne attól, hogy valaki egyszer az arcába üvölti:
Ezt a nemes feladatot Mark Wahlberg vállalja magára, de ő sem jár sokkal jobban a nyomozást segítő, ex-CIA-s Chase szerepében, aki fokozatos érzelmi bevonódása ellenére is halovány marad. A legnagyobb színészi teret Michelle Williams kapja, és tud is élni vele. Az aggódó anya figurájában tényleg végbemegy valami, miközben a fia megmentéséért újra és újra megalázó vitákba kell bonyolódnia nagyhatalmú ex-apósával. A cselekmény azonban túlzottan széttartó és fókuszvesztett ahhoz, hogy ezt következetesen végigvigye, így Gail drámájára sem jut elég figyelem.
Pedig mindenki jobban járna, ha szűkebb lenne a fókusz. Nemcsak több idő maradna rá, de átélhetőbb is lenne az anyai bizonytalanság, ha nem időznénk hosszan fogságban élő Paul viszontagságainál. Scott elengedhette volna a párhuzamos szálakon futó thriller koncepcióját, a Getty család belső viszályaira koncentrálva. Már csak azért is, mert a legifjabb Paul jelenetei inkább elvesznek, semmint hozzáadnak az otthoni feszültséghez. Különösen hiteltelen az érző szívű maffiózó figurája, aki az életét kockáztatva segíti fiatal foglyát. És ezen nem változtat, hogy Cinquanta tényleg létezett, így is olyan, mintha az összecsapott thrillerek nagy kliségyűjteményből rángatták volna elő.
Nem véletlen, hogy A világ összes pénze kapcsán adott – amúgy veszettül szórakoztató – interjúiban sem a finom megoldásokat emlegette legtöbbet, hanem azzal dicsekedett, hogy amíg mások hetekig pöcsölnek, ő a kijelölt idő fele alatt leforgat bármit. A 80 éves Scott teherbírása és rutinja tényleg elképesztő, csak ez a fél évszázados mesterségbeli tudás nem elég arra, hogy A világ összes pénzét kiemelje a középszerből. A határozott, gyors döntések időt és pénzt spórolhatnak ugyan, de nem feltétlenül vezetnek a legjobb megoldáshoz. Ha ez a film valamivel bevonul majd a filmtörténetbe, az nem az értékei, hanem Spacey botránya és eddig példátlan kiradírozása miatt lesz.
Még szerencse, hogy az alapsztori nem megy veszendőbe. Scott filmjével párhuzamosan ugyanis készült egy sorozat is ugyanerről az esetről, amelyet majd márciusban mutatnak be. A Trustot Danny Boyle rendezte, az öreg Gettyt pedig Donald Sutherland alakítja benne, és a formátum rögtön előny, hisz nyilván több játékidejük lesz kibontani a szövevényes botrány részleteit. A Trust már az előzetes alapján ígéretesebbnek és lendületesebbnek tűnik A világ összes pénzénél, még ha a Pink Floyd Moneyja kissé didaktikus választás is zenei aláfestésnek.
A világ összes pénze (All the Money in the World), 2 óra 12 perc, 2017. 5/10
Borítókép: Freeman Film
