Kultúra filmkritika
JM4_4362.NEF

Liam Neeson felhagy az akcióval, de előtte azért még összetör pár csontot

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 01. 12. 09:18

Ezúttal a vonaton kénytelen rendet vágni a rosszfiúk között. A The Commuter – Nincs kiszállás egyszer nézhető, tisztességes iparosmunka, megfáradt akcióhőssel és nevetséges fordulatokkal.
Korábban a témában:

Kevesen hajtottak végre olyan bravúros karrierfordulatot, mint Liam Neeson, aki 60 felé közeledve lett egy csapásra a hollywoodi B-filmek ügyeletes akcióhőse. A gátat az épp tíz éve készült Elrabolva hozta el számára, amiben a párizsi albán maffián verekedte magát végig puszta kézzel, hogy kiszabadítsa elrabolt lányát. Azóta futószalagon érkeznek az olyan filmek, amelyekben

  • tetszőleges családtagját túszul ejtik,
  • ő először fojtott, mély hangon mondja bele a fele a rosszfiúnak, hogy megöli,
  • aztán ezt tényleg meg is teszi (bocs a spoilerért!).

És messze nemcsak az Elrabolva egyre parodisztikusabb folytatásairól van szó, mert az akciósztárként újjászülető Neesont több rendező is felkapta. Ott van például Jaume Collet-Serra, aki hogy már a negyedik filmjét készítette vele közösen ugyanarra a kaptafára. Az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után tehát itt a The Commuter – Nincs kiszállás, amely egyben a színész egyik utolsó akciófilmje is lehet. Már ha hihetünk annak a szeptemberi nyilatkozatának, miszerint nem vállal több ilyen szerepet, mert hát basszus, mégiscsak 65 éves, és egy idő után ez a nézőknek is elkezd majd felűnni (A jó tíz évvel idősebb Harrison Ford erre nyilván csak legyintene, aztán nyúlna az Indiana Jones-kalap után). Igaz, pár héttel később már Neeson is azon viccelődött, hogy csak akkor nyugdíjazza magát az akciófilmekből, ha eltemetik.

Lássuk be, bármennyire is üdítő volt az első Elrabolva, nem érné túl nagy veszteség a filmrajongókat, ha Neeson mostantól inkább a drámai szerepekre koncentrálna a tucat-akciófilmek helyett. Erre példa a The Commuter is, bár messze nem a legrosszabb darabja ennek a termékeny, tízéves ciklusnak: a sztori ugyan bugyuta és sablonos, de a kreatív vizualitás és feszesen snittelt suspense-jelenetek bőven megteremtik a szükséges alapfeszültséget, ami csak a fináléra fullad ki teljesen.

OLI_8896.NEF
Fotó: Big Bang Media

Igen, Neeson ezúttal is kiégett ex-zsarut játszik, aki biztosítási ügynökként próbálja anyagilag egyenesbe hozni a családját, ám egy reggel váratlanul kirúgják az állásából.

Összetörten indul el hazafelé az ingázókat szállító New York-i vonaton, és itt keveredik bele egy különös konspirációba. Collet-Serra már cápás-szörfös thrillerében, A zátonyban bizonyította, hogy jól bánik a kötött helyszínű filmekkel, itt is ezt a vonalat viszi tovább. Kreatívan használja ki a szerelvény jelentette korlátokat, maximális feszültséget teremtve a térbeli megkötésekből. Néhány formai megoldása láttán talán még a nagy példakép, Hitchcock sem biggyesztené olyan lesújtóan alsó ajkát, merthogy őt is rettentően foglalkoztatta a kérdés, hogy mennyi suspense préselhető ki a szűk filmes terekből (nem véletlenül, hogy Hitchcock ötletén alapult a minimalista thrillerek egyik iskolapéldája, a végül Joel Schumacher által megrendezett A fülke, amely érezhetően hatott a The Commuterre is).

A film eleinte úgy tesz, mintha lélektani kérdéseket is próbálna feszegetni: a főhős ugyanis nem teljesen akarata ellenére, hanem saját döntéséből csöppen bele a zűrös bűnügybe, mivel nem bír ellenállni a vonat vécéjében elrejtett, 20 ezer dolláros ingyenjutalomnak. Ehhez csak egy táskát és az ahhoz tartozó utast kell megtalálnia, ám hamar kiderül, hogy jóval kegyetlenebb játékról van szó, ahogy azt ex-rendőrünk elképzelte.

JM4_4263.NEF
Fotó: Big Bang Media

A The Commuter ügyesen építi a paranoid hangulatot, azonban csak addig tartogat valódi izgalmakat, amíg semmit sem tudunk, és a rohangáló Neesonnel együtt próbáljuk kitalálni, ki a leggyanúsabb a szerelvényen (naná, hogy mindenki). A cselekmény felpörgésével azonban rohamosan ellaposodik a pszichologizáló szál, hogy átadja a helyét a nevetséges fordulatoknak, logikai hézagoknak, és a rosszfiúkkal való leszámolás elcsépelt koreográfiájának. A laposabbnál laposabb mellékszerepekre igazán kár volt olyan színészeket elvesztegetni, mint Sam Neill, Vera Farmiga, vagy Breaking Bad Mike-jaként megismert Jonathan Banks.

Paradox a helyzet, mert ahogy fogy az idő, a szereplők egyre idegesebbé, a néző pedig egyre unottabbá válik.

A finálé CGI-jal megtoldott, nagy akciójelenete már a paródia határát súrolja, a verekedések viszont végig kemények, naturalisták és feszesek maradnak. 

Az ütéseknek van súlya, halljuk a bőr hasadását és a csontok roppanását, az pedig még nézőként is kifejezetten fájdalmas, mikor lendületből arcba vágnak valakit egy elektromos gitárral – és nem csak azért, mert aggódunk azért a gyönyörű telecasterért.

JM4_2445.NEF
Fotó: Big Bang Media

Kifejezetten jó, hogy nem próbálják letagadni Neeson korát, inkább beépítik a karakterébe. Ezúttal nem sebezhetetlen szuperhőst játszik, aki fél kézzel leveri a teljes alvilágot, bőven kap a pofonokból, és a mozgásán érezhető, hogy ő is inkább otthon nézné a baseball-közvetítést, sörrel a kezében, minthogy itt ugrabugráljon egy száguldó vonaton, ahol agresszív idegenek törnek az életére.

A fáradtságot és kiégettséget tehát nemcsak a karakteren érezni, hanem magán a színészen is.

Mindenkinek jobb lenne, ha Neeson tartaná magát ígéretéhez, és – a már leforgatott Hard Powder után – tényleg nem vállalna több akciószerepet, hiszen szúrósan nézni és a telefonba rekedtes hangon fenyegetőzni drámákban is lehet.

The Commuter – Nincs kiszállás (The Commuter), 2018, 104 perc, 6/10

Borítókép: Big Bang Media

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Vadnai Szabolcs/24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.