Kultúra

Colin Farrell mintacsaládjának annyi

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2017. 12. 28. 19:42

Az Egy szent szarvas meggyilkolása rejtélyes és brutális film, amelyen lehet szörnyülködve röhögni, esetleg depresszióba is eshetünk tőle, arra viszont biztosan nem alkalmas, hogy visszaadja valakinek az emberiségbe vetett hitét.

Yorgos Lanthimost a 2009-es, briliánsan nyugtalanító Kutyafog óta tartja számon a nemzetközi filmes közösség, idei alkotásával, a cannes-i filmfesztivál forgatókönyvírói díját elhozó Egy szent szarvas meggyilkolásával pedig egyértelműen a kortárs film nagymesterei közé avanzsált. Lanthimos második angol nyelvű, sztárokkal készült alkotása még a két évvel ezelőtti A homárnál is kiforrottabb és földbe döngölőbb alkotás, de a kettő között nemcsak Colin Farrell személye a kapocs, hanem az a kegyetlenség is, amellyel a rendező az emberi kapcsolatokat ábrázolja, illetve az is, hogy ismét egy szimbolikus történeten keresztül, elemelten beszél annak reménytelenségéről, hogy utat találjunk egymáshoz.

Nehéz helyzetben vagyok, mert egyrészt fenomenális élmény úgy megnézni a filmet, hogy az elején az embernek gőze sincs arról, hogy hova fut majd ki, és nem akarok spoilerezni, másrészt, aki nálam jobban emlékszik az iskolában tanult görög mítoszokra, az a film címéből menet közben úgyis rá fog jönni, hogy milyen irányba tart a sztori. Mindenesetre a film második felét érintő konkrétumoktól tartózkodni fogok.

Fotó: Vertigo

Egy ideig csak annyit látunk, hogy az értelmezhetetlenül érzelemmentesen kommunikáló szívsebész, Colin Farrell, oldalán mintafeleségével, a stepfordi feleségeket lepipálóan robotikus Nicole Kidmannel, valamint két gyönyörű gyermekével, Kimmel (Raffey Cassidy) és Bobbal (Sunny Suljic) éli tökéletes otthonában tökéletes életét. Időnként, nem tudni miért, találkozik egy Martin nevű fiúval (Barry Keoghan), akivel ugyanolyan színtelen hangon beszélgetnek egymással, mint az összes többi szereplő, de a találkozásaikat aláfestő kísérteties zene előrevetíti a későbbi megmagyarázhatatlan, félelmetes fordulatot.

Lanthimos a teljes elidegenedettség érzetét a bizarrul robotszerű színészi játék mellett a kórház és a családi otthon szimmetrikus, steril tereivel és a kameramozgással teremti meg: a kamera szinte folyamatosan fahrtol (sínen mozog előre vagy hátra), szenvtelenül, hideg könyörtelenséggel közelítve tárgyához vagy éppen távolodva attól. Iszonyú hatásos képi eszköz ez, ami végképp bebiztosítja, hogy a szereplőket ne tekintsük hús-vér figuráknak, hanem csupán szimbólumoknak: ez itt nyilvánvalóan egy példabeszéd az emberi lét tragikumáról. Arról, hogy csak szeretnénk szeretni egymást, de a felszín mögött csak önzés, hiúság és gyengeség rejlik.

Fotó: Vertigo

Empátiát biztosan nem fogunk érezni egyik figura iránt sem, és amikor kirajzolódik, hogy ki a történet „főgonosza”, őt sem fogjuk sem utálni, sem sajnálni, tárgyilagos, szinte naiv beszédmódja és közönyös cselekedetei jelzik színre lépése egyéni motivációkon túlmutató sorsszerűségét – ha úgy tetszik, isteni akarat beteljesítője ő. Lanthimos ezzel a speciális ábrázolásmódjával nekünk is az isteni perspektívát ajánlja fel, teljesen kívülről, sőt, (néha konkrétan is) felülről figyeljük a tragédia kibontakozását, de amikor ráeszmélünk, hogy a történet általános érvényű és valójában rólunk szól, beleborzongunk.

A rendező főtémája változatlan: a Kutyafog egy család brutális és perverz belső világának bemutatásán keresztül beszélt a társadalom legkisebb egységének álságosságáról, destruktivitásáról és működésképtelenségéről, A homár a párválasztáshoz kapcsolódó, egyént megnyomorító társadalmi szabályokat és rituálékat vizsgálta, az Egy szent szarvas meggyilkolása pedig szintetizálja a kettőt: nagy formátumú társadalmi szatíra, amely az emberi érintkezés minden formáját és szintjét támadja gúnyosan és kiábrándultan. A cannes-i filmfesztiválon, nyilván nem véletlenül, egy napon vetítették a kegyetlenség talán legnagyobb kortárs mesterének, Michael Hanekének Happy End című, az emberi természetről szintén gyilkos iróniával fogalmazó filmjével. Az Egy szent szarvas meggyilkolása ugyanabból a kiüresedett, sötét univerzumból kacag a képünkbe gonoszan, mint Haneke munkái, és semmiben sem marad el azoktól.

Egy szent szarvas meggyilkolása, 121 perc, 2017, 9/10

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.