A „budai csikló” felújításáról tudósít a hetilap

Sipos Cili fekete hajú lány létére tökéletesen alakította a buta szőkét. Sőt gyakran szőkébb volt a legszőkébb szőkénél. „Ezt nem értem! Elmagyaráznád?” – nézett nagy barna szemével minden szembejövőre, és a magyarázat alatt összevont szemöldökkel koncentrált. Ha megkérdezték tőle, most már érted? – lelkesen valami olyasmit válaszolt, hogy azt hiszem, vagy remélem, vagy efféle.

Sipos Cili mindig mindenhonnan elkésett, mert rosszul írta fel az időpontot, vagy jól írta fel, de nem tudta, hova, vagy tudta, hova írta, csak azt nem tudta, mindaz mit jelent, amit felírt. Legendásan rosszul tájékozódott, már vagy egy fél éve ott dolgoztunk a rakparton, még mindig lerajzoltatta magának, hogyan juthatna el a Bem térre. Amikor leparkolt kis Corsájával a szerkesztőség előtt, biztosak lehettünk benne, hogy nekikoccan az előtte állónak, vagy nem tud többé elindulni, mert égve hagyta a kocsi lámpáját vagy beleejtette a slusszkulcsot a kanálisba. A „bocsánat” és az „elnézést” afféle kötőszó volt a Cili szótárában, folyton folyvást segítségre szorult, a leghétköznapibb dolgot nem tudta egyedül megoldani. Ha a sarki közértben vett egy fél liter tejet meg két zsömlét, biztosak lehettünk benne, hogy mire beért, a tejeszacskó kiszakadt, a zsömlék elgurultak és a pénztárcáját is elvesztette.

Sipos Cili újságíróként is a csetlés-botlás nagymestere volt, nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ő ne esett volna át a mikrofon zsinórján, nem volt olyan interjú, ahol időben el tudta volna indítani a magnóját, s ha valamit sürgősen fel kellett volna jegyeznie, biztosan nem találta a tollát sem. És ha sikerült valahogy leírnia valamit, hát abban sem volt sok köszönet. Tőle származott a később legendássá lett „értem, hogy gőzgép, de mi hajtja?” mondat, de ő tudósított a budai csikló felújításáról éppúgy, mint az észak-déli metró nyugati szakaszának átadásáról.

Nála háromszázhatvan fokos fordulatot vett egy kalandos történet, és Sampras nyerte a New York-i nyílt opent. Voltak, akik csak legyintettek, ha róla volt szó, voltak, akik a butaságot siposciliben mérték, és voltak, akiket végképp kihozott a sodrukból. „Vigyétek előlem ezt a nőt, mert keresztüllövöm, mint egy kutyát” – ez még egy szelídebb, idézhető mondata volt vele kapcsolatban Barnának, aki minden Sipos Cili-kézirat láttán idegrohamot kapott.

Senki se tudta, hogyan került a Cili a laphoz: Thewrewkre gyanakodtunk, de ő úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Szakmai múltja nem volt a lánynak, annyi bizonyos: ha kérdezték, valami propagandaosztályról beszélt, mint korábbi munkahelyéről. Eredetileg a belpolrovatot boldogította, de amikor Dienes Frici elküldte valamiért a Fehér Házba (a pártközpontot hívta így a szakma, mely épp ekkoriban alakult át képviselői irodaházzá), és ő rögtön benyújtotta vízumkérelmét az USA nagykövetségén, átpasszolták a Zádorhoz, ott kevesebb kárt tehet. Zádor az első cikkei olvastán azt javasolta, küldjük valami bentlakó iskolába, lehetőleg minél hosszabb tanfolyamokra, de aztán (noha előttünk tovább ekézte, ahogy mindenki mást is) az ismert, ám nem nyilvános okokból némileg megenyhült iránta. Ami persze leginkább abban nyilvánult meg, hogy elnézte neki, ha hetekig, néha hónapokig elpiszmogott egy-egy cikken. „El nem készült írásból még soha nem lett baj!” – mosolygott bölcsen, amikor Cili az értekezleten előjött valami egészen új magyarázattal, miért nem írta meg a cikkét.

Én persze már régóta gyanakodtam, hogy a Cili nem is olyan buta, mint mutatja. Megvan a magához való esze, és csak védekezésül játssza el ezt a szőke női szerepet. Persze nem volt valami nagyon művelt és nem volt valami nagyon tehetséges sem, de láttunk már sokakat szerényebb képességekkel is ezen a pályán. Sipos Cili vonzó lány volt, és nagyon, de nagyon újságíró akart lenni. Ezért a célért sok mindenre képes volt: még arra is, hogy butábbnak, elesettebbnek, védtelenebbnek mutassa magát, mint amilyen valójában. És a számítása voltaképpen bevált: egyetlen bokszoló sem üti tovább a padlóra került ellenfelet. Persze az jó kérdés, hogy lehet-e egy egész pályafutást a padlón tölteni.

De erre még ráért megadni a választ önmagának. Történt egyszer, hogy a Cili egy bolondos feltaláló portréjának megrajzolását kapta feladatul. Már az is gyanús volt, hogy időre elkészült vele, hát még maga a dolgozat. Finom kézzel írt, lendületes, szép írás volt, bármelyikünknek becsületére vált volna. „Egész jó! Le lehet adni!” – mondta összeszorított szájjal Zádor, és nem is nézett a további dicséretekre szomjazó Cilire. Dúlt-fúlt aztán egész nap, kiirtott mindent és mindenkit, ami és aki a szeme elé került: biztos volt benne, hogy Cili ezúttal idegen tollakkal ékeskedik – csak azt nem tudta, ki lehet az az idegen, s mit kapott Cilitől cserébe a tollaiért. Litkey nézte egy darabig, mit művel, aztán ebéd után félrevonta. „Ő írta, tényleg. Láttam, ahogy csinálta. Jó, elolvastam a végén, de nem javítottam bele többet, mint a te cikkeidbe szoktam!”

–   Nem versz át? – kérdezte Zádor gyanakodva.

–  Miért tenném?

–   Szerinted van olyan, hogy valaki egyszer csak képes lesz olyasmire, amire korábban nem volt képes?

Litkey nem hagyta ki az adódó lehetőséget.

–  Ha rólad van szó, nincs, ha a Ciliről, van! – és jól hátba verte a kultúra teljhatalmú urát, majd távozott.

A csütörtöki értekezleten Zádor felolvastatta a cikket a fülig piruló Cilivel, majd agyba-főbe dicsérte magát, hogy lám, ide vezet a szűnni nem akaró rovatvezetői türelem, bizalom, a közösség támogatása: itt a bizonyíték, a Ciliből is igazi újságíró lett. Ki hitte volna?

Sipos Cili zavarában előbb elsírta magát, kiborította a retiküljét, végül ezzel a mondattal ajándékozta meg az egybegyűlteket:

– Nem bánom, kerítsetek nekem egy nagyobb feneket!

***

A sportrovat egy hetilapnál olyan, mint a mirelitpult a közértben: frissességet nemigen lehet felfedezni benne. Nincs is értelme loholni az események után: az ember úgyis lemarad.

Ezért a Kövér Gyuri azt találta ki, hogy arról kell írni, ami senki másnak nem jut eszébe: nem létező sportok nyomába eredtek tehát, olyasmiről adtak hírt, mint a kispályás krikett meg a lengőgolf, mit mondjak, nem növelték számottevően a Periszkóp olvasótáborát.

Azt viszont már a Vonyolai találta ki, hogy tudósítsunk akkor alsóbb osztályú futballmérkőzésekről:

olyasmiről úgysem írna más. A Vonyolai gyerekkori barátainak volt egy blaszhármas csapata, a Budai Tahók, először csak az ő meccseikre jártunk ki (külvárosi, földes pályákra, melyek körül már ott köröztek a befektetési keselyűk – meg is szűnt szinte mind, néhány éven belül), de aztán rákaptunk az alsóbb osztályok ízére, és hétről hétre tudósítottunk valamelyik mérkőzésről. Persze nem is tudósítások voltak ezek – az eredmény volt a legkevésbé érdekes az egészben –, hanem afféle hangulatos zsánerriportok: portrék pocakos, kopaszodó irányítókról, akik valaha fényes karrierről álmodtak, most viszont megelégszenek egy meccs utáni pofa sörrel is, s mennek vissza hórukkembernek az áruházláncba, kíméletlen bekkekről, akik egész heti megaláztatásukon itt vesznek revánsot, szélvészgyors (jó, legyen ez inkább szellő azért) szélsőkről, akik most érkeztek Erdélyből, s néhány jól sikerült beadástól remélik sorsuk jobbra fordulását. És portrék a törzsközönség jellegzetes alakjairól, az öreg szakiról, aki még látta az Orth Gyurit, a leszázalékolt metróbányászról, akinek már nincs pénze a Fradi-meccsre, de nem telhet el hétvége nála mérkőzés nélkül, aztán a szertárosról, a büfésről, a center nőjéről meg a gondnok kutyájáról.

„Mezőnjáték” – ezt a sorozatcímet a Pápai találta ki, s hosszú ideig az egyik legnépszerűbb rovata lett a lapnak: mindenki írni akart bele, a legnagyobb sztárok sorba álltak, hogy bejussanak, és az olvasók is (akárhányan legyenek is) kedvelték erősen. Vonyolai természetesen magának vindikálta a szülőatyai dicsőséget, és úgy járt-kelt fel-alá hónapokig, mint a leendő futballrovat leendő vezetője.

Tavasz táján hírt kaptunk egy különös poroszlói rongykereskedőről (akkor jött divatba a second hand ruházat, néhány élelmes fuvarozó bálaszám hordta haza a Nyugaton szemétre dobott cuccokat, és ebből rettenetesen meggazdagodott), aki elhatározta, hogy a vagyonát szűkebb hazája futballjának felvirágoztatására fordítja. Megvett egy harmadosztályú csapatot Tiszaszűkén, vett hozzá egy sokat próbált edzőt meg néhány kiöregedett első osztályú játékost, és nekiállt, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát. Mire a világ felkapta a fejét, a Tiszaszűke FC már a második vonalban menetelt, és nagyon, de nagyon el volt szánva a legmagasabb osztályra is. Ez a figura megér egy misét, döntöttük el, s a Vonyolai meg a Kövér Gyuri, egy fotográfus támogatásával, levonult megnézni egy helyi rangadót Sárosfalvára. Az utolsó pillanatban még a Reményi is bekéredzkedett az autóba, csak, mint mondotta, hogy szívjon egy kis vidéki, friss levegőt.

Az események minden várakozást felülmúltak. Nem elég, hogy a pálya, mely egy domb oldalába épült, mintegy húszfokos szögben lejtett, nem elég, hogy a jobb oldali szögletzászlót nem lehetett kitűzni, mert elmerült volna a mocsárban, nem elég, hogy csak a dombtetőre jutott partjelző, mert a társa defektet kapott Kisvárdáról jövet, és nem volt kivel pótolni, ráadásul – ez igen hamar bebizonyosodott – a pálya nem csak fizikai értelemben lejtett. Mint kiderült, a tiszaszűki csapatnak hét góllal kellett volna győznie, hogy esélye maradjon a feljutásra, ám a gólok csak nem akartak megszületni. Sárosfalva ősi ellensége volt Szűkének, játékosai oroszlánként küzdöttek minden labdáért, mind az ötvenkét néző lelkes biztatása közepette.

A játékvezető, látva az események ilyetén alakulását, a második félidő közepén határozottan a kezébe vette a dolgokat. Hőseink (akiket a helyiek, tiszteletből, a vendégcsapat kispadjára ültettek, hogy testközelből láthassák az eseményeket – rajtuk kívül három cserejátékos, egy edző, egy gyúró és egy műbőrkalapos, köpcös tulajdonos, a Zsupán úr foglalt helyet azon a lócán) elképedve figyelték, ahogy a spori előbb kiállít egy-két sárosfalvi küzdőt, majd egyre-másra ítéli a szabadrúgásokat, tizenegyeseket a tiszaszűkieknek. Null négynél, amikor a vendégek középcsatárát hatméteres előnyről engedte el, Kövér Gyuri nem állta meg, hogy fel ne kiáltson.

–  Les volt, spori, nem lát a szemétől?

A tiszaszűkiek sokat látott mestere végtelen élettapasztalata (és egyéb tények) birtokában csak annyit mondott:

–  A bírónak nincs videója!

Mire Zsupán úr, a tulajdonos, sóhajtott egy nagyot, és hozzátette:

–  De most majd vehet magának!

Jolsvai András: A napok színe

Scolar, 2017