Kultúra

Szkafandercipzár szakította fel a magyar űrhajós mellkasát

Neve Filótás Pál. És az asszony tehet mindenről. Meg a rák. Jolsvai András a mai Matiné.

Nehéz egy olyan kisvárosban, mint a miénk, bármit is titokban tartani.

Azt pedig, hogy a Filótás rákos, mégis muszáj volt: a felesége miatt.

Egy reggel, amikor a verhetetlen Szeredás-Filótás tandem, ahogy szokott, kicsepeleződött az Iskolabútorgyárból, és Elek le akart ugrani a kocsiról a Víztoronynál, Filótás megfogta a karját.

– Beszélnünk kell!

Odakormányozta az autót a Povázsai utca sarkára, és leállította a motort.

– Tüdőrákom van, nemcsokára meghalok.

Filótás úgy mondta ezt, olyan hangon, mintha arról beszélne, ideje kicserélni a fékbetéteket. Még csak szomorúság sem érződött a mondaton. Igaz, nem nézett Elekre, szemét most is, mintha vezetne, az úttestre függesztette mereven.

Elek több dolgot akart kérdezni egyszerre, végül ez lett belőle:

– Mióta tudja?

– Két hete.

Aranyozott kis kereszt lógott le a visszapillantó tükörről, Elek, idegességében, azt kezdte pöckölni.

– Mennyi… mennyi időnk van még együtt?

– Pár hónap, talán. Azért ics mondtam el, mert szeretnék addig megtanítani neked mindent, amit lehet. A helyeket, az embereket, a trükköket.

Elek csak hallgatott, leszegett fejjel.

– A fenébe ics, mocst halok meg, amikor már mindent tudok erről a világról. – Filótás az alkarjával végigsimította gyöngyöző homlokát. – Mi lesz így veletek, nélkülem?

– Hány éves, Filótás úr?

– Negyvenhét leszek. Nem leszek.

Azt a csöndet, ami akkor jött, Elek másfélórásnak érezte.

– Azt mondják, az áttét miatt már nem érdemes megoperálni se.

Elek azért csak ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az orvossal. Filótás nagy nehezen elárulta a nevét – a Kékgolyó utcában volt professzor –, de megeskette Eleket, hogy senkinek nem szól a dologról.

Másnap aztán elkezdődött az oktatás. Az első lecke a helyes telefonkezelés volt. Filótás egész nap az irodájában ült, és telefonált. Szerzett egy hallgatót Eleknek is, és a jövendő nagy anyagbeszerzőjének minden beszélgetést végig kellett hallgatnia. Hogy cselezett, kért, fenyegetett, ravaszkodott, érvelt Filótás, míg meg nem kapta, amit akart.

– Én ezt sose fogom tudni megcsinálni – csóválta a fejét Elek.

– Nem szabad rögtön feladni!

Másnap vidéki kirándulásra indultak. Filótás szaporán forgatta a kis noteszt, és szisztematikusan végiglátogatott minden címet. Téeszeket, vaskereskedéseket, melléküzemágakat, maszekokat, ószereseket és vásározókat.

– Az utódom – mutatta be Eleket. – Megbízhatsz benne, mint énbennem.

– Hát veled mi lesz, pajtás? Felfelé buktattak?

Filótás komoly arccal bólintott, érzékeltetve, hogy egészen fel.

A következő héten Eleknek végre sikerült beszélnie Baranyai doktorral. Azt állította magáról, hogy ő a Filótás kései öccse, de most véletlenül nincs nála a személyi igazolványa. Az orvoson látszott, hogy mindent ért, és nem kérdezett többet. Kiderült viszont, hogy nem ő akarta lebeszélni a műtétről Filótást, az nem volt hajlandó befeküdni a kórházba.

– Igaz ugyan, hogy az esély minimális. De meg lehetne próbálni azért.

Másnap Elek sarokba akarta szorítani Filótást. Megtanul mindent, ígérte, de csak akkor, ha a sofőr hajlandó alávetni magát a műtétnek.

– Az nem fog menni, fiatalúr! Az asszony azonnal szörnyethalna, ha megtudná, mi történt.

Elek megérezte, hogy itt van a rés.

– És ha nem tudná meg?

Filótás értetlenül nézett Szeredásra.

– Én elintézem, hogy a felesége semmit ne tudjon meg, maga viszont hajlandó kés alá feküdni. Áll az alku?

Filótás merengett egy sort, aztán a férfi felé nyújtotta barnára cserzett kezét.

– Holnap kimegyünk a tangóra! – mondta, már megint a dobfékek hangfekvésében.

Péntek délutánra Elek szűkített kávéülést hívott össze a Harangvirágba. Csak Karádi, Szepi meg Fedor doktor volt jelen, rajta kívül.

Elek teljes titoktartást kért a jelenlevőktől, aztán vázolta a helyzetet.

– Mennyi idő kell ilyenkor a rehabilitációra? – fordult végül Fedor doktor felé.

– Három hónap, legalább. Ha minden jól megy. De ezekben az esetekben nemigen szokott minden jól menni. – Fedor doktor már megbánta erősen az utóbbi mondatot. A többiek elengedték a fülük mellett.

– Szóval, ha jól értem, az a feladat, hogy Filótás három hónapra kivonódjék a forgalomból.

– Az. Hogy felszívódjon, eltűnjön. Hermetikusan elzáródjon.

– Se telefon, se levél, se látogathatóság.

– Se.

– Nem könnyű.

– Nem. De ha az lenne, megoldottuk volna a fényes kávé nélkül.

Karádinak mindig akkor jutottak eszébe a legjobb ötletek, amikor hájjal kenegették.

– Űrhajós lesz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Pardon!?

– Elküldjük Bajkonurba, titkos küldetéssel.

– Csak azt ne mondd, főnök, hogy ki is lövik!

– Azt nem mondom. Azt még én se tudnám megoldani – itt halványan elmosolyodott. – Végül majd lefújják az akciót. De addig nyert ügyünk van.

A négy férfi lassan hörpölgette a feketéket, s közben az esélyeket latolgatták.

– Meg lehet csinálni! – döntötték el végül.

Filótás majd kiesett a sofőrülésből, úgy nevetett, amikor meghallotta, hova akarják küldeni.

– Na, csolovek, ezt még az én felecségem torkán cse nyomjuk le.

– Lenyomjuk! – mondta Elek. Filótás nem szólt, de délutánra már úgy ült a pilótafülkében, mintha máris a Vosztok ötöt vezetné.

Este Szepi beült vele a Bodóba.

– Az a lényeg, hogy komolyan kell csinálni. Hogy hinni kell benne!

– Miben, Szepikém, az icsten szerelmére? Hogy meggyógyulok? Vagy hogy űrhajócs lesz belőlem? Vagy hogy átverjük az egész világot?

– Mindegyikben – mondta Szepi bizakodóan.

Attól a ponttól Karádi vette kezébe az irányítást. És ahogy szőtte-bogozta a szálakat, arra gondolt, hogy ő is épp azt csinálja, amit a Filótás, csak fehér ingben, nyakkendőben teszi.

Levelezett, találkozott, telefonozott. Két hét múlva az Iskolabútorgyár igazgatója pecsétes levelet kapott a Központi Fizikai Kutatóintézet vezetőjétől, hogy fontos népgazdasági okokból három hónapra kikérik Filótás Dezső szaktársat.

– Mit fog ott vezetni, Filótás? – kérdezte az elképedt igazgató.

– Áramot – vetette oda foghegyről a leendő űrhajós.

Egy hét múlva megjött Moszkvából az orosz nyelvű felkérés. Hivatalos magyar fordítással. Hogy magyar részről a Filótás elvtársra esett a választás a szovjet-magyar űrprogram keretében.

– Teremtőm! – kapta kezét a szája elé Filótásné, amikor a vacsora utáni hosszúlépés ellenében megkapta a levelet. – Hát ez meg hogy? És miért éppen Téged?

Filótás úgy tett, mintha maga se értené. Ezek nagyhatalmi dolgok. De hát az nyilvánvaló, hogy régóta ki volt nézve. Azért is kellett a kutatóba átmennie, valószínűleg letesztelték rendesen.

– És nem lehet nemet mondani?

– Ezeknek? – kérdezett vissza a férfi, és jóízűen kitunkolta a szaftot.

A felkészülés utolsó szakaszában Fedor doktor belenyomott egy nagy halom erősítő injekciót a Filótásba, az asszonyt meg behívták a szovjet nagykövetségre. Szergej Pavlovics Borcs, követségi harmadtitkár, nem mellesleg Karádi teniszpartnere, elmagyarázta az asszonynak, hogy a férje küldetése tudományos és politikai szempontból egyaránt mérföldkőnek számít, és hogy a siker azon is múlik, mennyire tudják az expedíciót titokban tartani az imperialisták előtt. Ezért szavát vette a megszeppent Filótásnénak, hogy erről senkinek egyetlen szót nem szól.

Három nap múltán Filótás két bőrönddel felszállt a Keletiben a moszkvai gyorsra. Aztán Rákosrendezőnél le is szállt róla. Ott már várta Karádi a Moszkvicsával, hogy felvigye a klinikára.

Filótásné meg egész éjjel imádkozott, hogy édesistenem, csak valami baja ne legyen nekem ott abban az űrben.

Úgy látszott, sínen vannak a dolgok. Filótást két nap múlva megoperálták, és a sokat próbált frontkatona túlélte a műtétet. A negyedik napon már az orvosok is kezdtek reménykedni. Egy héttel az operáció után már át lehetett vinni Budakeszire, a szanatóriumba, onnan hozták le aztán sugárkezelésre hetente egyszer.

Karádi meg Elek felváltva látogatták. Karádival sakkozott, Eleknek meg magyarázta, hogy lehet műmárványt tapadókorongra cserélni.

Filótásné hetente kapott egy rövid levelet a férjétől. Hogy minden rendben, ne aggódjon, a dolgok a tervek szerint alakulnak, csak a súlytalanságot szokja nehezen. Három hónap múlva otthon lesz. A leveleket a moszkvai nagypostán adta fel valaki, aki persze nem is ismerte a történet szereplőit: utasítást hajtott végre. Egyébként a kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, tanácsosként. És azt már megtapasztalhatta, hogy egy tanácsosnak nem tanácsos kérdezősködnie.

Egyszóval minden szépen alakult. Túl szépen.

Filótásné persze csak nem tudta tartani a száját. Próbálta, de nem ment. Először csak a szép Rékainénak mesélte el, milyen megtiszteltetés érte a férjét, aztán a Pogácsás Menyhértnek dicsekedett a levelével, s mikor a Serbánnénak is elmondott mindent, attól kezdve egész Akáctelek tudta, hogy a Filótásból űrhajós lett.

Büszkék is voltunk rá, ahogy a torkunkon kifért. De nem mutattuk. Nem mutathattuk: megígértük a Filótásnénak, hogy hallgatunk, mint a sír.

Így aztán, amikor három hónap múltán lefogyva, megöregedve hazatért (Akáctelek számára hivatalosan bentlakásos középfokú dialmat tanfolyamon volt, hátha ettől megjön a kedve a párttagsághoz), úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Megy már a polgaz? – ilyeneket kérdeztünk, szinte félvállról.

– Jobban, mint csejtettem! – nevetett ránk a Filótás.

Amikor a felesége az esti vetkőzésnél meglátta a hosszú vágást a mellkasán, ijedtében felsikoltott.

– Semmi, semmi! – nyugtatta meg a férje – beleakadt a szkafander cipzárja. Örülj neki, azért nem lőttek ki végül.

 

Jolsvai András: Holnapra jobb lesz

Scolar, 2015

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.