Gagyi horrorok, horrorgagyik
Itt a december, a nemzetközi sajtó is elkezdte sorra venni, mivel telt a 2017, így a filmes szaksajtóban is sorra érkeznek az „2017 legjobbjai”-listák. A minap az Empire is publikálta a saját filmes bestof-cikkét, melynek első helyezettje a Tűnj el! (Get Out) lett. Na bumm, ízlés dolga, miért van ennek hírértéke? Leginkább azért, mert a Tűnj el! horrorfilm, márpedig horroroknak nem szokása még csak az efféle listák közelébe sem kerülni. Pontosabban nem volt szokása, mert az utóbbi években ez a helyzet erősen változni kezdett, elég csak a 2014-es (nálunk csak 2015 nyarán bemutatott) Valami követ című mozira gondolni, ami több hasonló éves bestof-listán előkelő helyen szerepelt. Ez a két film számos hasonlóval együtt fontos – és nagyon időszerű – folyamatot jelez: a horror kilépését a B-kategóriából.
Mielőtt a zsáner rajongói a torkomnak ugranak, jelzem, hogy a B-kategóriába nem én, vagy általában a hülye firkászok, meg a sznobok, sőt, még csak nem is Soros György taszította a horrort, minthogy a horrorfilmesek megtették ezt saját maguk. Egy filmes zsáner sem eredendően butább, olcsóbb, laposabb, gyengébb, mint bármelyik másik, nincsen semmilyen hierarchia, így aztán az önmagában nem nagy újdonság, hogy a horror is éppen ugyanannyi remekművet adott hozzá a filmművészethez, mint bármelyik egyéb zsáner. Ragyogás, Psycho, A nyolcadik utas: a Halál, csak néhány cím, ami különösebb vita nélkül elfér a legnagyobb filmes teljesítményeket listázó összeállításban.
Hogy pontosan mikor és hogyan történt a horror elgagyisodása, azt nem most fogjuk felfejteni, főként, mert e cikk témája éppen az ellenkező irányú folyamat, de valahol a 2000-es évek hajnalán dömpingszerűen a nyakunkba borított ostobenkó tinihorroroknál például egészen biztosan megtört valami. Ezt aztán csak fokozta a teljes filmiparban burjánzó mérték- és ötlettelenség, mely a horrorra ugyanúgy kiterjedt, és amely nyomán az unásig ismert témákat – úgymint szellemjárás, megszállt tárgyak és/vagy emberek, esetleg véletlenül megidézett földöntúli erők – próbálják újra és újra megénekelni, lehetőség szerint ráadásul három-négy folytatással megfejelve, hogy addig is csörögjön a kassza.
Rohadt számháború
Ez egyébként most is kényelmes tempóban zajlik tovább, félreértés ne essék, a folyamat nem fordult meg, csak megjelent vele párhuzamosan egy alternatív útvonal, amelyen azok a horrorfilmesek közlekednek, akik kicsit többet látnak ebben a műfajban, mint az adrenalinhiányos lakosság idegeinek tornáztatására szánt végtelenül elhasznált, olcsó ijesztgetést. Amivel viszont együtt jár az is, hogy nyilván az egyszerűbb, klasszikusabb horrorstílus kedvelői nem pont azt kapják, amire vágytak, így, míg ezek a horrorok nyernek egy rakás kritikusi dicshimnuszt, és behúznak új, alapvetően nem horrorrajongó közönségrétegeket, közben veszítenek is, éppen azok közül, akik elvileg a célcsoportjukba tartoznak.
A Tűnj el! például e sorok írásakor is előkelő 99%-on áll a Rotten Tomatoeson, már a szakmai értékelésekben, míg a közönség visszajelzéseiből kialakuló másik szám már a visszafogottabb 87%-on áll. A Valami követnél a szakadék még nagyobb: a kritikusok szerint ez egy csaknem hibátlan film a maga 97%-ával, míg a közönségnek csak a 66%-a szerette. Sokan a közönségből unalmasnak érzékelik ezeknek a filmeknek a kétségkívül lassabb tempóját, és az, hogy cserébe ezek a mozik olyan erős atmoszférát teremtenek, amit egy jóféle slasher sosem fog, nem elég jóvátétel. Persze lehet azzal érvelni, hogy itt a megszokott kritika vs. közönség szembenállásról van szó, ami mögött meg az elitizmus vs. szórakoztató tartalom ellentéte feszül, vagy mondhatjuk sopánkodó nagyapóként, hogy de a helyzet valószínűleg ennél kissé összetettebb.
Mert mi is történik ezekben a filmekben? A Valami követ analógiája a halál elkerülhetetlenségét beszéli ki, ami egy nagyon is valós félelmünk, függetlenül attól, hogy beszélni nem szeretünk róla, a szexdémon, aki levadássza a kanos fiatalokat, csak a felszín, ráadásul a film végi megkönnyebbülés is inkább keserédes. De ugyanígy a Babadook gyászanalógia, A Boszorkány a szexualitás megéléséről és megítéléséről mond egyet, s mást, és a Tűnj el! sem a fehérek démonizálásáról szól, hanem arról, hogy afro-amerikai fiatal férfiként hogyan válik fenyegetővé a világ pusztán attól, hogy afro-amerikai fiatal férfi vagy.
Analóg lettem, édesanyám, végre
Az említett filmek, és még jó néhány a közelmúlt horrorjai közül egész egyszerűen valami tényleg újat hozott be: az analógiákat. Már amennyiben elismerhetjük újdonságnak azt, amit tisztességes filmes produktum egyébként eddig is fel tudott mutatni, jelesül azt, hogy reflektál a valódi emberek életében lehetséges valódi problémákra, elfilozofál örök kérdéseken, és egyáltalán, gondol valamit azon kívül is, hogy Amivel az a néző érthetően nem fog tudni mit kezdeni, aki adrenalinpótlásra jár moziba.
A horror központi eszköze, a félelem ezekben a filmekben is jelen van, csak itt egy elnyújtottabb formája, aminek a tárgyát is jóval nehezebb megfogalmazni, inkább kimondatlan szorongások ezek, arctalan démonok, melyek inkább nyomasztanak, mint paráztatnak. Mint a mondás, ami szerint Azt már csak feltételezésként teszem ide, hogy ez a kérdés is összefügg az önismerettel: ezekkel az allegorikus horrorokkal sejtésem szerint annál kevésbé fog tudni a néző azonosulni, minél kevésbé van közeli ismeretségben önmagával.
Ezzel együtt senki nem vitatja a klasszikusabb, egyszerűbb hatásmechanizmusokkal operáló horrorok létjogosultságát. Bár, azt azért tegyük hozzá, hogy slasher és slasher, továbbá jumpscare és jumpscare között is van különbség, és ezen a fronton is van előrelépés: például a Csontok és skalpok is bőséggel locsolja a vért, mégsem lehet egy lapon említeni, mondjuk, egy Tudom, mit tettél tavaly nyáronnal. Mint mindent, ezt is lehet megúszósan, vagy tisztességesen is csinálni, hülyének, vagy értelmes embernek nézve a nézőt, ez utóbbi irányra például, lassan jó lenne, ha a klasszikusabb horrorfilmesek is visszatalálnának, hogy ne tegyenek tönkre további, szebb napokat látott horrorfranchise-okat (Fűrész-mozik, ugye). Viszont ez az új, lassabb, analógia-alapú, filozofikus horror-szubzsáner nagyon kellett már, alternatívának, vagy, ha úgy tetszik, vérfrissítésnek.
Kiemelt kép: UIP-Duna Film
