Észak-Korea mostanában sokat szerepel a hírekben, de leginkább atomkísérletei és a világbékét fenyegető „őrült diktátora” miatt. Kim Dzsondgun és Donald Trump nyilatkozatháborújának minden apró részletét ismerjük, ám közben alig tudunk valamit arról, hogyan él az a 27 millió ember, akinek ez a rendszer nem egy külpolitikai hírt, vagy abszurd kisszínest, hanem a mindennapokat jelenti.
A most magyarul is megjelent Vádirat épp ezeket az elfeledett sorsokat hozza közel az olvasóhoz. A kötet hét novellája átlagos észak-koreaiakról szól, akik csak boldogulni szeretnének, de egy ponton bedarálja őket az általuk is fennhangon dicsőített hatalom. Ne született lázadókra vagy hős forradalmárokra gondoljunk, hanem egyszerű kisemberekre, a lehető legátlagosabb vágyakkal.
Könnyű elképzelni, mi járna akkor egy olyan könyv szerzőjének, amely kíméletlenül ostorozza a rohadóban lévő diktatúrát és annak Bölcs Vezérét.
Megállt az idő
Nem véletlenül tartják titokban a Vádirat írójának személyazonosságát. A novellák helyszíneit megváltoztatták, és természetesen a Pand-Dji is szerzői álnév. Szentjánosbogarat jelent, utalva arra, hogy ő is apró fényforrásként pislákol a nagy sötétségben. Mindössze annyit tudni róla, hogy az Észak-Koreai Írószövetség nyugdíjazott tagja, és hogy 750 oldalas kéziratát kommunista propagandakiadványok és Kim Ir Szen válogatott művei között csempészték ki az országból. A veszélyes, kémfilmbe illő akcióban állítólag egy Dél-Koreába szökött rokona, egy jogvédő szervezet és egy kínai diplomata is közreműködött. Ez lett az első irodalmi mű, amelyet sikerült átcsempészni a határon.
Mindez 2013-ban történt, a Vádirat novellái azonban jóval korábban, 1989 és 1997 között születtek. Pan-Djinak tehát csaknem húsz évig kellett rejtegetnie őket, abban bízva, hogy egyszer majd sikerül kijuttatnia az országból. A történetek sem ma, hanem a jelenlegi diktátor nagyapja, Kim Ir Szen uralkodása idején játszódnak. Ez azonban teljesen lényegtelen. Észak-Koreában ugyanis épp az a szürreális, hogy gyakorlatilag megállt az idő. Csak a diktátorok nevei cserélődnek, a mindennapok viszont ugyanolyanok maradtak.
Elég félelmetes érzés, mikor húsz év után visszamész valahova, és azt látod, hogy emeltek ugyan egy-két új épületet, de az emberek élete és a társadalom szerkezete nem változott semmit
– mondta lapunknak phenjani élményéreiről a könyvet fordító Lengyel Miklós, aki nemcsak a nyelvet beszéli, de évekig élt Észak- és Dél-Koreában is. Hiába lapult tehát a kézirat évtizedeken át Pan-Dji fiókjában, a történetek ma is éppolyan aktuálisak, mint születésük idején.
Hát nem ijesztő?
A központi motívum a mindent átható félelem, amelyet gyakran észre sem vesznek a szereplők, mert éppolyan természetes számukra, mint a levegővétel. A Színpadon című novella például hónapokkal Kim Ir Szen halála után játszódik, az emberek mégse merik abbahagyni a gyászolást, mert rettegnek, hogy hazafiatlannak bélyegzik őket. Ötszázezer ember buzgó gyásza persze hamar kimeríti a város virágkészleteit, így felnőtt- és gyerekcsoportokat vezényelnek ki a hegyekbe ennek pótlására. Az esős évszak miatt viszont sorra halnak meg az emberek a földcsuszamlásokban, és egyéb balesetekben.
Annyira meggyőzően alakítjuk szerepeinket, hogy a végén önmagunkat is becsapjuk. Nézz az emberekre! Siratnak valakit, aki három hónapja halt meg. Közben éheznek, mert a gyász miatt nem jutnak hozzá a fejadagjukhoz. Na és gondolj arra az anyára, akinek a fiát kígyó marta halálra, miközben virágot gyűjtögetett Kim Ir Szen oltárára! Lehet, hogy a saját nyomorúsága épp kapóra jött neki, hogy a nyilvános gyász idején kövér könnyeket hullason? Hát nem ijesztő?
– vágja hithű apja fejéhez a fiú, aki propaganda-darabok próbái közben ébredt rá, hogy valójában az egész társadalom egy nagy, véget nem érő színjátszó kör. Az elnyomás ugyanis mindenkiből színészt csinál a túlélés érdekében, csak a legtöbben nem is tudnak erről. Pan-Dji történetei olyanokról szólnak, akik valami miatt kizökkennek az életre szóló szerepből, és képtelenek tovább játszani. Ellenállásuk nem elvont és magasztos eszmékből fakad, hanem abból a mély és nagyon konkrét fájdalomból, hogy hiába tettek meg mindent, még legelemibb vágyaik sem teljesülhetnek. Ezzel általában meg is pecsételődik a sorsuk.
Egy szorgalmas bányász például csak haldokló anyját szeretné meglátogatni, ám sokadik kérelmére sem kap utazási engedélyt. Bánatában annyira lerészegedik, hogy mégis nekivág az útnak, de szülőfalujában elkapják, és munkatáborba viszik. Egy másik történetben a vasútállomáson éhező tömeg egymást tapossa le a kenyérért, amíg Kim Ir Szen átutazása miatt napokra lezárják a teljes forgalmat a térségben. Vagy ott van a kisfiú, aki halálra rémül a Nagy Vezér hatalmas, kivilágított portréjától, amelyre épp az ablakuk néz. Anyja a függöny lehúzásával próbálja nyugtatni, nem is sejtve, hogy ez is ideológiai árulásnak minősül.
A családon belül öröklődő bűnök is többször felbukkannak, mert Észak-Koreában nemcsak a saját, de szüleink vagy nagyszüleink „gaztettei” miatt is bűnhődhetünk. A nyitónovella megbélyegzett házaspárja például ennek igazságtalanságától csömörlik meg, és jut el odáig, hogy vállalja a veszedelmes tengeri szökést. Mások inkább öngyilkosságba vagy a csendes rezignációba menekülnek, miután belepillantanak a rendszert összetartó sötét és ragacsos masszába.
Milyen ördögi erő képes rávenni egy egész várost, hogy felbolyduljon, mint egy méhkas?
– teszi fel magának a kérdést a döbbent anyuka, miután az ablakból végignézi, hogy sereglik össze 400 ezer ember az állami ünnepségre pillanatok alatt. A propaganda nézőpontjából ez persze példátlan siker, őt hirtelen mégis rettenettel tölti el. Életében először érzi fenyegetőnek a dicsőséges engedelmességet. A megvilágosodás azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy megoldás is van a helyzetre. A változás reménye nyomokban sem bukkan fel a történetekben.
Realista abszurd
A Vádirat stílusa végtelenül egyszerű. Eszköztelen realizmussal ragad meg egészen abszurd élethelyzeteket, épp ettől válik fullasztóvá. Bemutatja, hogy ez a két minőség milyen könnyen egymásba csúszik egy országban, ahol az agyrém számít normalitásnak. A cím tehát helytálló: a könyv szenvedélyes vádirat, amely arcot ad a szenvedésnek, és konkrét sorsokat emel ki a szenvedés statisztikájának átélhetetlen tengeréből. Olykor ugyan kissé didaktikusan vonja le a tanulságot, de szerencsére egy pillanatra sem csúszik át politikai pamfletbe. A nagy rendszerellenes kifakadást mindig gondos dramaturgiai építkezés előzi meg, így az olvasó már megfelelő érzelmi állapotban kerül, hogy az ítélet ne csak az értelmére hasson.
Mint az elnyomó rendszerekről és kortárs népirtásokról szóló történetek általában, a Vádirat is roppant kényelmetlen olvasmány. Történetről történetre telepszik ránk a kollektív szégyenérzet. Lengyel Miklós szerint a könyv nemcsak a kegyetlen, észak-koreai rezsimmel, de egyben a nemzetközi közösséggel szemben is vádirat, amely gyakran hunyt szemet 27 millió ember szenvedése fölött, és a javulás esélyeit olykor beáldozza a nagyhatalmi érdekek oltárán.
Borítókép: Getty Images
