A MeToo-kampány tornyosuló hullámai, az évtizedes hallgatás megszakítása hatalmas előrelépés a nők feletti elnyomás felszámolásának útján, ugyanakkor – miközben az eredményeket nem szabad elvenni magunktól – nem árt tudatosítani néha, hogy mennyire hosszú ez az út, és körülbelül honnan indult. Abban a kultúrkörben, amihez mi tartozunk, a nő-férfi viszonyt nagyon nagyban meghatározza – ezt felesleges lenne tagadni – a Biblia öröksége. Akármennyire szekularizált – ha úgy tetszik: istentelen – a mai Magyarország, Európa, vagy akár az egész Nyugat, – de tagadhatatlanul természetesebb, egyenrangúbb ez a viszony, mint volt, mondjuk, párszáz éve. Azzal együtt is, hogy a Megtorlásban bemutatott történet távol áll a hétköznapitól.
Kisváros az Újvilág hajnalán, a törvény még ködös, a vallás még az élet rendező elve, minél kisebb, zártabb a közösség, annál inkább a lelkész a település szellemi-lelki vezetője, gyakorlatilag élet-halál ura. Főként, ha olyan fergeteges manipulátor, mint történetünk antagonistája, a nem annyira tisztelendő atya, aki különösebb lélektani hozzáértés nélkül is megállapíthatóan tökéletes pszichopata, nehezítve mindezt egy jó adag beteges vallási mániával és istenkomplexussal, és akkor a történet igazán durva pszichés zavarait még nem is említem, ronda nagy spoiler lenne ugyanis. Maradjunk annyiban, hogy a lelkészről az első pillantásra süt, hogy nagyon nincs vele rendben valami, és ez a sejtés a film előre haladtával egyre csak fokozódik, a történet egy igen korai pontján könnyedén egyenlőségjelet teszünk az ő alakja és egy földre szabadult sátánfajzat közé. Történetünk főhősnője is tudja ezt az első pillanattól, amint megpillantja a kisvárosba újonnan érkezett papot, és nem kell sokáig várni, hogy rájöjjünk, mennyire igaza van. A lelkész a múlt egy darabja, azért jött, hogy ezzel a múlttal szembesítse főhősünket, akit azonban nem egészen abból a fából faragtak, aki odatartja a másik arcát is.
Hogy mennyire nem, ezt a különös időkezelésű történet fejezetenként mutatja meg, ahány különböző korszak főhősünk életében, mintha annyi külön élet lenne, és az is, ezek a világok pedig a non-lineáris felépítésnek és a trükkös dramaturgiának köszönhetően folyamatosan fenntartott, sőt, fokozódó feszültséggel tárulnak fel a néző előtt. Már ha bírja. A Megtorlás ugyanis nem könnyű filmélmény, sőt, kimondottan erős gyomrot és idegrendszert igényel, és a tempó sem kíméli a nézőt: alig kezdődik el a film, már zuhognak a borzalmak. A filmet hivatalosan néhol egyenesen horrorként aposztrofálják, de még ha ezt túlzásnak is vesszük, a pokoli reverendásnak köszönhetően akkor is gyakorlatilag thriller-szintű az izgalom. Mégpedig az a fajta, amikor És a történet többi férfiszereplője sem éppen egy trubadúr, még a pozitív karakterként exponált Kit Harington sem vet meg néhány emberölést, ha épp kapóra jön.
Ezzel együtt a film hangulata mégsem folyamatosan éjsötét, a szeretet, a tisztaság, sőt, az idill képei is felvillannak, és mindennel együtt is a megátalkodott küzdelem és életigenlés, a mindent legyőző szabadságvágy a végső kicsengés, nem pedig a gyomorforgató sötétség. Köszönhető ez elsősorban a főhős alakjának, aki olyan rendíthetetlenül szabad lélek, hogy a legmélyebb gödörből is kikaparja magát, még ha mindezért az ár töredéke is több, mint amit egy átlagember képes lenne elviselni.
Dakota Fanning minden sztereotípiát lerázva alakítja ezt a nőt, különösebb faksznik nélkül ugorva hősének egyik életéből a másikba, egy karakternek a sokrétűsége miatt legalább három változatát hozza gond nélkül, öröm nézni, amit csinál. A lelkész szerepében Guy Pearce megint bizonyítja, mennyire sokszínű színész, láttam én már őt esendő, pihepuha papucsnak is, ahhoz képest most ez a földre szabadul Sátán is ugyanolyan lazán jön belőle. A Trónok harca-különítmény, Carice van Houten és Kit Harington is feltűnnek, van Houtent izgalmas is egy ennyire Melisandre alakjától távol álló, riadt és erőtlen bigottként látni, Harington viszont megint ugyanazt játssza, amit a Trónok harcában, vagy a nemrég debütált Gunpowderben, reméljük, lesz még alkalma valami mást is hozni, mint a különféle jelmezekbe bújt, de lényegében ugyanolyan, tiszta szívű westernhőst.
Kemény, súlyos, és nagyon fontos film a Megtorlás, amihez, hogy ezt a borzalmas küzdelmet lássa és átérezze a néző, a gyomor mellé szív is kell. Csak remélni tudom, hogy ezt látva nem hangzik el egyetlen „minek ment oda” sem.
Megtorlás (Brimstone) – színes, holland-francia-német-belga-svéd-angol-amerikai western-thriller, 148 perc – 8/10
