Biztos nem én fogom megítélni, pontosan mire is való leginkább a film mint eszköz, de abban biztos vagyok, hogy a múltfeldolgozás, a közös traumák kibeszélése az egyik legfontosabb funkció, amit film betölthet. A viták ott szoktak elkezdődni, hogy oké, de meddig tart ez a folyamat? Lefordítom magyarra: van-e például olyan, hogy már elég volt az amerikai polgárháborús filmekből – szándékosan nem holokausztot írtam –, mert már értjük, érezzük, felfogtuk, mi volt ott, képesek vagyunk legalább viszonylagos objektivitással, indulatok nélkül beszélni a történtekről. Ha megnevezhető bűnös és áldozat, ők elrendezték magukban a kérdést, és egyáltalán, nem határoz már meg sem egyénként, sem csoportként senkit, nem épít vagy tart fenn törésvonalakat – nagyjából ekkor mondhatjuk, hogy feldolgoztunk egy eseményt. És még ekkor is ott van a mementóállítás igénye, és az emlékeztető: ezt nem kellene megismételni még egyszer. A 120 dobbanás percenként épp azért olyan erős, mert mindezt úgy lépi meg, hogy nem szájbarágós. Nem akar ő semmit, csak elmesél egy történetet.
A ’90-es évek eleje, Párizs. Az AIDS-járvány abszolút csúcsa: bár már nem hiszik ráknak, mint pár éve, már van és megbízható a teszt, tudjuk, hogy az óvszer nagy biztonsággal véd, gyógyszerek is akadnak, csak éppen szinte többet ártanak, mint használnak. Ráadásul a felvilágosítás sehol sem tart, az iskolai óvszer-automaták sokak szerint a fiatalkori szexet propagálják, a leginkább érintett csoportok – a melegek, prostituáltak, szerhasználók, fogvatartottak – védelme egy politikai erőnek sem fér bele, ahhoz túl megosztó, a társadalom perifériáján élő emberekről van szó, a gyógyszergyárak pedig úgy zsonglőrködnek a kutatási eredményekkel, mintha elfelejtenék, hogy az üzleti célok mellett emberéletekről van szó.
Így az érintettek – fertőzöttek, az ő családtagjaik, lánglelkű laikusok –kénytelenek kezükbe venni a sorsukat, szakértőjévé válni a betegségnek, a gyógyszereknek, az ismert mellékhatásoknak, és közben tűzzel-vassal érvényt szerezni az érdekeiknek. Főhősünk, Sean és a film összes szereplője az Act Up Paris nevű HIV-edukációs civilszervezet aktivistája, hol erőszakosabban, hol békésen küzdenek az ügyért – és vele saját túlélésükért, amire ekkor az esély szinte a nullával egyenlő. És közben próbálnak dolgozni, szórakozni, szeretni, mindennek ellenére, ahogy mondani szoktuk, mintha nem lenne holnap – mondjuk itt sokuknak tényleg nem nagyon van.
A film ennek megfelelően egyensúlyoz a forradalmi hevület és az esendő hétköznapiság között, az aktivistaélet és a mindennapok között, miközben e kettő érthetően és visszavonhatatlanul összemosódik. Pedig ezek a srácok is dolgozni járnak, randiznak, sportolnak, lehet, hogy az egészhez a világon semmi kedvük nincsen – de választásuk sincsen, teljesen magukra maradtak a betegségükkel. Ami, míg a gyógyszergyárak, lobbisták, politikai vezetők, szakmai szervezetek sakkoznak az érdekeikkel, napról napra és számszerűsíthetően veszi el a fertőzöttek életét. Sean a szervezet egyik leglobogóbb lelkű tagja, óvatoskodás nélkül, szenvedélyesen harcol, megőrizve humorát, ragadós életkedvét és energiáit, amíg tudja. Azért így is végignézzük a sorvadását, amit sem az új szerelem, sem semmilyen Pride-os buli nem enyhít.
És a film nem dob még csak olyan gumicsontot sem, hogy
oké, de nézd, hova fejlődött ez a harc, mi mindent elért, és ma már mennyire másként van.
Mert mindegy. Igen, ma már van gyógyszer, minimális mellékhatásokkal, relatíve könnyen elérhetően, biztonságosan, a kezelt HIV-fertőzöttek nem halnak meg huszonöt évesen, a felvilágosítás ha sokra nem is, de odáig azért eljutott, hogy az óvszer fontosságát már nem vitatja senki, és összességében sokkal jobb a helyzet. De hazug lenne azt állítani, hogy ez számít bármit onnan nézve, hogy tömegek haltak meg fiatalon, kínok között, méltatlanul annak idején: mint említettem, nem kampányfilm ez, hanem gyászfilm. Ez a puritán, kegyetlen üzenet döngöli földbe a nézőt, ez az esetlegessége a dolgok alakulásának: örömök, harcok, egy-egy orgazmus, talán, a vége meg úgyis megjósolható.
120 dobbanás percenként (120 battement par minute) – színes, francia filmdráma, 140 perc – 8/10
