Gyerekként szeretett iskolába járni?
Hú, ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem. Én kicsit speciális eset voltam, mert volt egy másfél évvel idősebb bátyám, és mikor ő elkezdett suliba járni, én is megtanultam olvasni – igaz, eleinte fejjel lefelé, mert mindig az asztal rossz oldalán ültem. Mivel ötévesen tudtam olvasni, a szüleim egy évvel korábban beírattak iskolába, így mindig én voltam a legfiatalabb az osztályban, és igyekeznem kellett, hogy tartsam a szintet. Ennek ellenére könnyen ment a tanulás, ami tanárként nem mindig jelent előnyt.
Azt viszont nehezükre esik átérezni, milyen annak, aki nehézségekkel küzd, és gyomorgörccsel indul reggelenként az iskolába.
Alap, hogy az iskola örömmel és ne félelemmel motiválja a diákokat? Magyarországon elég elterjedt vélemény, hogy a tanulásnak és a munkának kemény és fáradságos dolognak kell lennie. Eleve gyanús, ha valaki élvezi, amit csinál.
Az örömelv fontos, de azért nem mindig könnyű beépíteni az oktatásba, és nem is jó, ha mindent alárendelünk ennek a célnak. Amikor tudjuk, ne habozzunk élvezetessé tenni a tanulást, de azt is észben kell tartani, hogy az iskola dolga nem a szórakoztatás. Ez az a hely, ahol megtanulunk tanulni és erőfeszítéseket tenni azért, hogy jobbá tehessük a környezetünket. Szuper, ha eközben jól is érezzük magunkat, de nem járhat minden egyes pillanatban kirobbanó élvezettel.
De mondjuk egy átlagos finn diák is szorongva megy be hétfő reggel az iskolába?
Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Finnországban hatalmas eredményeket értünk el az oktatásban, de ott is sokat küszködünk az iskola átalakulása, a digitális forradalom és a közösségi média kihívásai miatt. Még mindig nem tudjuk, hogy lehetne ezeket igazán jól összeegyeztetni egymással. Közben nagyon sok a hátrányos helyzetű és a mentális nehézségekkel küzdő gyerek, arról nem is beszélve, hogy a társadalom egyre multikulturálisabbá válik.
Ezek azonban nem egyedi kihívások, a világ összes oktatási rendszere ugyanezekkel szembesül manapság. Az országok igyekeznek egymástól ellesni a megoldásokat, ám a kérdés túlmutat az iskola közvetlen hatáskörén.
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy az oktatást is tágabb összefüggéseiben érdemes vizsgálni. Meggyőződésem, hogy Finnország PISA-pontszámai sem csak a tanárok és az iskolák miatt kezdtek romlani az utóbbi években, de az oktatást körülölelő szociális ellátórendszernek is hatalmas szerepe van ebben. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak a gyerekek tanításáért vagyunk felelősek, hanem a jólétükért is. Hiba volna az oktatási rendszert sebészileg leválasztani a társadalom egészétől.
Aggódnak a PISA-hanyatlás miatt?
A PISA csak egyetlen nézőpontot jelent, másféle felmérésekre is szükség van. De mindig óvatosnak kell lennünk, mert amikor mérni kezdjük a diákok teljesítményét, egyúttal azt is lefektetjük, mi számít értéknek számunkra. Én nem azért aggódom, mert Finnország hátrébb csúszott a rangsorban, hanem, mert először mutatkoztak meg a régiós és társadalmi-gazdasági különbségek, és nőtt a legrosszabbul teljesítők száma. Ezeken az adatokon komolyan el kell gondolkodnunk.
Akkor hiába jár a finn reformok csodájára a világ, nem lehet, és nem is biztos, hogy érdemes másolni őket?
Sokan tanulmányozzák ezt a kérdést, de szerintem itt is a közös kihívásokra érdemes koncentrálni. Világszerte nagyszerű ötletek és módszerek születnek az osztálytermekben. Fontos lenne, hogy ezeket láthatóvá tegyük, és ne rekedjenek meg a négy fal között. Olyan platformokra és rendszerekre van szükség, ahol a tanárok megoszthatják egymással a kérdéseiket és tapasztalataikat. Egyetlen ország és iskola sem tarthatja meg magának a felhalmozott tudást. A kommunikáció persze nem indul be magától, aktívan kell érte tenni.
Ezt hogy kell elképzelni?
Például Finnország függetlenségének századik évfordulójára létrejött a HundrEd nevű kezdeményezés, amelynek célja, hogy összegyűjtse az innovatív ötleteket az oktatásban. Tavaly Finnországból, idén pedig a világ minden részéről gyűjtöttünk össze 100 ötletet, amelyhez így már bárki hozzáférhet. De ezt nemcsak világszinten fontos, hanem az egyes városokon, sőt, iskolákon belül is.
De milyen tudást kell átadnia manapság egy iskolának, ha korszerű akar lenni?
Az akadémiai tudás helyett egyre inkább a készségek kerülnek előtérbe. Nem a szorzótábla vagy az évszámok a legfontosabbak, mert ezeket később is meg lehet tanulni. Az iskolának segítenie kell minden gyereket abban, hogy felfedezze, miben jó, és hogy tudja magát továbbfejleszteni. Itt kezdünk el tudatos állampolgárrá válni és együttműködni másokkal. Kooperáció, kreativitás, kritikai gondolkodás, képzelőerő – divatos címszavak ezek, a Google is elsőnek dobja ki őket „a 21. századi készségek” keresőszóra. Jó lenne, ha az iskola tényleg a jövőre készítene fel, nem pedig egy letűnt társadalom igényeit próbálná kiszolgálni. A munkaerőpiac ugyanis hatalmas átalakuláson ment át. A mai gyerekeknél már nehezen képzelhető el, hogy valaki ugyanazon a munkahelyen húzza ki egyetemtől a nyugdíjig. Új szakmákat kell kitanulniuk, esetleg több munkát űzni párhuzamosan. Nem is tudnék hirtelen olyan foglalkozást mondani, ami biztosan túlél majd egy teljes emberi életet. Talán ápolókra és takarítókra mindig szükség lesz.
Na meg tanárokra.
A tanításban tényleg nélkülözhetetlen a személyes jelenlét. De az ő szerepük is folyamatosan változik, ahogy a világ és a társadalom átalakul körülöttünk. A finn tanárképzésnek nem véletlenül fontos eleme, hogy tudományos alapú. Minden tanár mesterképesítést szerez, így képes kutatni és értékelni a saját munkáját. Nemcsak a diákok, ők sem állhatnak meg a fejlődésben.
A finn oktatás a méltányosság elvére épül, ez nem megy szembe a tehetséggondozással? Magyarországon gyakori vita, hogy melyik a fontosabb.
Ez nem lehet vagy-vagy kérdés. A méltányosság és az esélyegyenlőség nagyon fontos, ám közben a kiugró tehetségek számára is inspiráló közeggé kell tennünk az iskolát. Mostanában gyakran alulteljesítenek, mert nem érik őket igazi kihívások az iskolában, így könnyen elunják magukat. Én is tanítottam csupa tehetségből összeválogatott osztályban. Tudtam, hogy a teremben mindenki okosabb, mint én, mégis nekem kellett inspirálnom őket a fejlődésre, ami tanárként is hatalmas élmény volt. Finnországban rengeteg energiát szentelünk a gyengébben teljesítő diákok felzárkóztatására, de ez sajnos nem mindig olyan eredményes, mint szeretnénk. A digitalizáció ebben például segítséget nyújthat: számítógéppel könnyebb elvégezni a sok ismétlést igénylő gyakorlatokat akár játékosan is. Így mindenki a saját tempójában haladhat, mégis képes a többiekkel együtt fejlődni.
Engem az érdekel igazán, hogy tudtak a finn politikusok és pártok kiegyezni az oktatás kérdésében? Tőlünk nézve sci-finek tűnik, hogy évtizedeken és kormányváltásokon is átíveljen egy oktatási vagy bármilyen reform…
A finn rendszer nagy előnye, hogy a politika nem szól bele pedagógiai kérdésekbe. A parlament annyit szabhat meg, hogy hány matek vagy angol óra kell, de az alaptantervet a Nemzeti Oktatási Testület hozza létre. Még ezt a rendszert is sok kritika érte, hogy nem ad elég teret az egyéni elképzeléseknek, így legutóbb már az alaptanterv kialakítása is sokkal demokratikusabban zajlott, és széleskörű egyeztetés előzte meg.
Az egyes régióknak is meghagyták a mozgásteret. Persze van, amit kötelező mindenhol tanítani, de sok tekintetben a maguk képére formálhatják az anyagot. Ha például Lappföldön többet szeretnének beszélni a rénszarvasokról az órán, nyugodtan megtehetik. Épp ez teszi olyan erőssé a finn alaptantervet: a közös vezérelvek és a rugalmasság.
Nemcsak a lappok kultúrája létezik, hanem a bevándorlóké is. Említette az előadásban, hogy évekig volt egy helsinki multikulturális iskola igazgatója…
Igen, huszonhat nemzetiségből származó gyerek járt oda.
Az nem kevés. Mit tapasztalt az integráció lehetőségeiről?
Azt, hogy minél sokszínűbb egy multikulturális osztály, annál egyszerűbb a helyzet. Nehéz, mikor csak egy-két „különc” kerül be egy kulturálisan homogén közösségbe, de egy bizonyos ponton túl oldódik a feszültség. 26 nemzetiségnél már egyik gyerek sem a szomáliai, a finn vagy a magyar kultúrát, csak saját magát képviseli. Nehézségek persze mindig vannak, de kevesebb a konfliktus és a megbélyegzés.
Ezek szerint működik az olvasztótégely az iskolában?
Én jobban szeretem a zenei hasonlatot, mert nem az a cél, hogy teljesen összeolvadjanak a kultúrák. A multikulturális közösség inkább zenekar, ahol úgy születhet meg a harmónia, hogy mindenki a saját szólamát játssza. Ezért is fontos, hogy az iskolában minden kultúra és vallás legyen elfogadott.
A gyerekek kíváncsiak egymásra, és szükségük van rá, hogy megbeszéljék, ki miben hisz, és miért. Senki sem születik előítéletekkel, az ilyesmit a felnőttektől tanuljuk. Legalább az osztályteremben ne erősítsük tovább a rossz beidegződéseket. Itt formálódnak a jövő állampolgárai, fontos, hogy megtanulják tisztelni egymást.
Nem beszéltünk még a digitális forradalomról. Az okostelefonokat tiltani vagy inkább használni kell az osztályban?
Erre nincs általános érvényű megoldás, mindig az adott helyzetben dől el. Valamikor a toll és a papír a célravezető eszköz, máskor pedig nagyon jól bevonható a tanulásba a számítógép vagy az okostelefon. A digitális technika egyre nagyobb szerepet játszik az életünkben, nyilvánvaló, hogy ezzel az iskolának is lépést kell tartania valamilyen módon.
Akkor a végén játsszunk egy gondolatkísérletet: hogy kellene kinéznie 10-20 év múlva egy iskolának?
Ez egy fogós kérdés, amin gyakran gondolkodom. Vezetek is egy olyan projektet, ahol arra próbálunk választ adni: vajon hogy nézne ki az oktatás, ha most kellene létrehoznunk az alapoktól? Egy biztos: nem úgy, ahogy most. A tegnap iskolái nem készíthetik fel a gyerekeket a holnap kihívásaira. Javítani persze csak apránként és megfontoltan lehet, de sosem szabad szem elől tévesztenünk a legfontosabb célt: az iskola a gyerekekről szól. Minden elemével az ő kiteljesedésüket, nem pedig saját hagyományainak fenntartását kell szolgálnia.
Borítókép: 24.hu/Berecz Valter
