Sarah Silvermant úgy ismertük meg, mint egy csini, cuki zsidó lány bőrébe bújt fogalmatlan, rasszista idiótát – standuposként ez volt a színpadi énje: angyali hangon bombázta közönségét tabudöntögető vicceivel, amelyekben mindenből poént csinált, amiből nem PC, többek közt a holokausztból és a nemi erőszakból, miközben természetesen a rasszizmus minden elképzelhető megnyilvánulását is felsorakoztatta. Az első egész estés tévéműsora, a 2005-ös Jesus Is Magic tele volt olyan poénokkal, hogy „az ideális pillanat a teherbeesésre az, amikor fekete tini vagy”, meg hogy „szilárdan hiszek abban, hogy ha a világháború idején éltek volna feketék Németországban, a holokauszt nem történt volna meg. Vagy legalábbis nem a zsidókkal.”
A tizenéves kora óta standupozó, rövid ideig a Saturday Night Live írócsapatában is dolgozó, majd filmes epizódszerepekben felbukkanó Silverman eleve egy botrány miatt vált széles körben ismertté: egy ázsiai jogvédő szervezet vezetőjének nem tetszett, hogy Conan O’Brien műsorában egy viccben kimondta a kínaiakra nézve sértő „chink” megnevezést, és nagy felhajtást csinált ekörül a médiában. Silvermannek esze ágában sem volt elnézést kérni, inkább rátett még egy lapáttal, és a Jesus Is Magicben is felteszi a kérdést, hogy
mégis milyen világban élünk, amikor egy tök cuki fehér lány nem mondhatja azt, hogy „chink” a tévében?
Amikor kiderült, hogy Silverman új, humorosnak szánt tévéműsorának, az I Love You, Americának az lesz a kimondott célja, hogy segítsen betemetni az árkot az ellentétes politikai oldalon álló amerikaiak között, nem voltam kifejezetten optimista. Ebben a kontextusban hogyan tud egy olyan humorista vicces maradni, akinek a megosztásra, a felháborításra és megdöbbentésre alapul szinte a teljes repertoárja?
A motivációt érteni vélem: egyrészt az anti-PC Trump korában anti-PC-nek lenni már nem annyira poén, hanem egy olyan új szintje az ízléstelenségnek, amit Silverman biztosan nem akar képviselni, másrészt a választási kampány során Bernie Sanderst, majd Hillary Clintont támogató komika talán bele is fáradt egy kicsit abba, hogy újra és újra síkra szálljon Trump politikája ellen, és most új megközelítést keres. A 2016-os választás óta számos amerikai humorista politikai aktivistává avanzsált a Twitteren, néha viccesen, de jellemzően inkább teljesen komolyan emelnek szót Trump aggasztó politikai döntései ellen, és Silverman is közéjük tartozik, de a Twitteren parttalanul hőzöngeni akkor is csak parttalan hőzöngés, ha azt valaki nagyon szellemesen teszi. Szóval Silverman merészen azt találta ki, a változatosság kedvéért úgy lesz vicces, hogy közben empatikus is. Meghallgatja azokat, akiknek mások a politikai nézetei, mint neki, és közös nevezőt keres. Így született meg az I Love You, America.
A Hulun múlt héten elindított sorozat első része egy hosszú és kissé fájdalmas, Silverman által előadott főcímdallal indul, amelyben arról énekel, hogy ő bizony minden amerikait szeret, és már sorolja is az etnikumokat, vallásokat és szexuális orientációkat, majd észbe kap, hogy a probléma pont az, hogy az embereket kategóriákba erőltetjük. Hát, bizony ez koránt sem olyan vicces, mint amikor arról dalolt, hogy a zsidók imádják a pénzt, a feketék nem adnak borravalót, a Puerto Ricó-iak pedig nem fürdenek. Nem is beszélve arról, amikor Denis Leary a tapló amerikaiakat állította pellengérre a mára már klasszikusnak számító Asshole dalban.
Aztán elkezdődik a műsor, ami lényegében egy talkshow élő közönséggel és hosszabb filmbejátszásokkal. Silverman rögtön lefikázza a nézőket, lényegében leostobázva minket, és még csak két perce tart az epizód, amikor premier plánban mutat egy péniszt – merthogy a Hulun ezt is lehet, tessék örülni vagy felháborodni. Tanulságos kísérlet: egy pillanatig valóban bizarr egy nemi szerv látványa egy talkshow-ban, de mintegy
Mindez legfeljebb egy egészen pici emlékeztető, hogy régen Silverman ilyesmi volt, máris hangnemváltás és az epizód fő attrakciója jön: egy filmbejátszás, amelyben Silverman meglátogat egy New Orleans külvárosában élő, Trump-szavazó átlagcsaládot.
Elmegy hozzájuk vacsorázni, és közben kifaggatja őket a politikai-társadalmi nézeteikről. Beszélgetésük során olyan őrületes ellentmondásokra derül fény, hogy például a családnak nem tetszett, hogy Obama csak úgy „osztogatja” a pénzt, de maguk is igénybe veszik a Medicaidet (a hátrányos helyzetű családoknak járó egészségbiztosítás). És az is milyen érdekes, hogy ugyan a melegházasságot elfogadják, de azért a család egyik férfitagja szerint melegek ne neveljenek gyereket, mert ahhoz egy apa és egy anya kell. Nemhogy nincsenek nagy revelációk, de a lehető legtipikusabb közhelyek szintjén marad a jelenet, és épp csak nem csúszik bele abba, hogy nevetségessé tegye ezeket a kanapén tespedő, elhízott, egyszerű embereket, akik lám-lám, nem látnak túl a chipses zacskón.
Silverman ügyel arra, hogy ez ne történjen meg, érződik rajta a jó szándék, ugyanakkor a nagy ölelésekkel kísért búcsú után annyi tanulságot lehet leszűrni, hogy „bár nem értünk egyet, és nem tudjuk meggyőzni egymást, nem kell utálnunk egymást”. Ezzel nemcsak az a baj, hogy intellektuálisan hihetetlenül kevés, hanem, hogy senkinek sem szól. Amit láttunk, az sem egy Clinton-, sem egy Trump-szavazó számára nem tartogat semmiféle újdonságot, nyilván mindenki a maga politikai elköteleződése szerint fogja értékelni, szórakoztatni pedig senkit sem fog, mert kicsit sem vicces.
Ezután már csak egy rövid interjúra marad idő – mint Silverman elmagyarázza, minden részben egy olyan személlyel fog beszélgetni, aki valamilyen változáson ment keresztül. Első vendége a hírhedt homoszexuális-gyűlölő baptista lelkésznek, Fred Phelpsnek a lánya, Megan Phelps-Roper, aki maga is részt vett a felekezet gyűlöletdemonstrációiban, de idővel online vitapartnerei meggyőzték a nézetei helytelenségéről, és most már olyan jelenségek ellen küzd, mint az iskolai megfélemlítés és a radikalizáció. Ő kétségtelenül szuper érdekes interjúalany, de a félórás műsorból természetesen rá is csak néhány perc jut, pedig mélyinterjút érdemelne (szerencsére más már megcsinálta), emiatt ez a szegmens kicsit olyan, mintha egy egzotikus lényt hoztak volna ki a színpadra, amit meg lehet bámulni, aztán mehet vissza a függöny mögé. Megint csak Silverman érzékeny hozzáállása menti meg a helyzetet attól, hogy kínossá váljon, de ettől még ez nem jó televíziózás.
Az első epizód alapján úgy tűnik, az I Love You, America egy olyan közös hangot keres kétségbeesetten, ami senkinek sem a hangja, ráadásul ebbéli erőlködésében még a humort is beáldozza. Világos, hogy Silverman új irányokba tapogatózik, de valószínűleg nem pont ez lesz a nyerő.
Érezhető volt már egy ideje, hogy változtatni akar: az utóbbi években eljátszott – kifejezetten jól – néhány komoly tévés és filmszerepet (pl. a Volt egy táncban és a Masters of Sex című sorozatban), és, ha legutóbbi, netflixes standup-műsorába, az A Speck of Dustba be is csúszott még néhány abortuszvicc, azért itt már egészen más hangot ütött meg, mint korábban, a niggerezést felváltotta a lézeres szőrtelenítésről szóló ártalmatlan anekdotázás. De a humort azért nem kellene kiirtani, vagy akkor teljesen más platformot kell találni – Aziz Ansari például könyvet írt, amikor elkezdték olyan témák érdekelni, amelyek kilógtak a standupjából. Viszont, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor bevallom: nekem hiányozni fog az a csaj, aki
Kiemelt kép: Getty Images for Turner/Christopher Polk
