Kajjam üvöltött, aztán felemelte a kezét, és színpadias mozdulattal kivette a szemgödréből az üvegszemet. A katona, aki előtte volt, hátrálni kezdett, nekiment egy ajtónak, és kiejtette a kezéből a szuronyt.
Harcosnak érezte magát, aki megnyerte a csatát.
De a lendülete csakhamar alábbhagyott, mert a lövések és bakancsos lábak zaja még mindig hallatszott a fallal körülvett város felől. A katonák úgy kergették az embereket Pesavár utcáin át, mintha kopóvadászaton lennének. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kürtszót hallhat, vagy belebotolhat egy hullába, akinek összevarrták a száját. Befordult egy utcácskába, amely olyan szűk volt, hogy a napsugár is elkerülte. Egy kapualjban lapult, mint az árnyék.
Évekkel azelőtt az anyja megpróbált neki feleséget szerezni. Már mindent elrendeztek, amikor a lány hirtelen megbetegedett és meghalt. A pletyka gyorsan szárnyra kapott – Kajjam Gul, a félig vak férfi, rossz csillagzat alatt született. Aki neki adja a lányát, katasztrófát kockáztat. Elég legyen, mondta akkor Kajjam az anyjának. Ne keress tovább! Az élete egyre inkább a politika felé mozdult. Attól a pillanattól kezdve, hogy először hallotta Ghaffar Khánt a kék ponyva alatt arról beszélni, hogy a pastunok nem lehetnek kiszolgáltatva többé saját erőszakosságuknak és bosszúvágyuknak, tudta, hogy végre talált egy tábornokot, akit bármilyen csatába követhet. Amikor majd véget ér ez a csata, lesz elég ideje feleséget keresni és családot alapítani – a férfiak egyébként sem úgy öregszenek, mint a nők.
Most, életében először látta teljesen némának az utcát. Az ajtók zárva. De látta, ahogy meglebben a függöny, előtte pedig kinyílt egy ajtó, és megjelent egy kéz, amely jelezte, hogy gyorsan menjen be.
Gyors léptekkel gyűrte le a távolságot, amely közte és a szentély között maradt. Az ajtó becsukódott mögötte; egy olyan szobában találta magát, ahol talán már járt korábban. Éppen elfért benne egy ágy fodros takarókkal. Egy olyan nő fogadta, akivel talán már feküdt együtt abban az ágyban, bár ezt lehetetlenség volt megmondani; a festék, amely máskor inkább eltakarta, mint kiemelte a kurtizán vonásait, most hiányzott. Úgyhogy csak egy fáradt nőt látott maga előtt, aki már nem volt fiatal, és véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt.
A függönyt, mellyel minden kurtizán szobájának hátsó falát takarták, ezúttal széthúzták, és életében először látta, hogy egy ajtó van mögötte. Eddig csak riválisnak tekintette ezeket a nőket, nem gondolt rá, hogy a háttérben összekapcsolódik az életük.
Egyesek khaddarban, mások vörös ingben, megint mások hovatartozásuk jelzése nélkül. Maga a terem egyszerű, de otthonos – párnák és szőnyegek a földön, a falon csíkban ismétlődő virágmotívumok. A festés egy kicsit elhalványult már, és néhol pergett is, de nem volt zavaró. Néhány férfi a kezébe temette az arcát, vagy üres tekintettel bámult maga elé, a legtöbben azonban egymással beszélgettek sürgető suttogással, mely azonnal abbamaradt, amikor Kajjam belépett, majd újraindult, miután látták, hogy közülük való.
– Azt próbáljuk megérteni, miért küldtek páncélautókat – mondta egy párttisztségviselő, és közben helyet csinált Kajjamnak, hogy leülhessen. – A polgári engedetlenségi mozgalom egész Indiában aktív, erre azonban még sehol sem volt példa.
Kajjam tudta a választ. Benne volt minden beszédben, melyet angol tisztektől hallott a hadseregben, büszkén hallgatta őket, amíg nekik szolgált. Akkor még azt hitte, nagy dicsőség katonának lenni. – Nem hitték el, hogy nincs nálunk fegyver; tehát azt sem, hogy nem akarunk erőszakhoz folyamodni.
– Csendet, idióták! Itt vannak!
Ősz hajú, kemény arcú nő rohant be a terembe. Még azok a férfiak is érzékelték a hangszínét, akik nem hallották a szavait, és azonnal elhallgattak Az űrt, amelyet egy pillanattal előbb még a hangjuk töltött be, most dörömbölés zavarta meg. Egy hang angolul követelte, hogy engedjék be. Az ősz hajú nő hátranézett a mögötte belépő lányra.
A terem megváltozott, kellemetlenség áradt belőle, talán veszély, amelynek Kajjam is része, mint a többiek.
Egyre hangosabban dörömböltek az ajtón, a szép lány elsétált a férfiak mellett, és kiment a folyosóra. Az ősz hajú nő tiltakozó suttogása ellenére majdnem a férfiak fele felállt, és lábujjhegyen a lány után osont, hogy meghallgassa, mi történik, amikor a lány kinyitja az ajtót.
– Mit tehetek önökért, uraim?
– Át kell kutatnunk a helyet!
– Férfiak ide csak akkor léphetnek be, ha fizetnek. Ilyen sokan vannak? A lányok teljesen kimerültek a nap végén.
– Keresünk valakit…
– Tudom, kit keresnek.
Senki nem tudta, hogy csinálta: talán a szavai, a hangszíne, az ereje tette, amelyet azok is megértettek, akik a folyosón álltak, és egyáltalán nem tudtak angolul: a brit tiszt nem szólt többet, és mire a lány visszament, hallatszott, ahogy a katonák elmasíroznak. Az egyik férfi mentében megragadta a lány ruhaujját.
– Ő nem dolgozik! – csattant fel élesen az ősz hajú nő.
– A dupláját fizetem.
– Maguk akarták a sztrájkot! Hát akkor most tessék.
– Akkor a háromszorosát!
Az ősz hajú nő körbenézett a teremben lévő férfiakon.
– Mindenkinek a háromszorosa – felelte.
A férfiak – leszámítva a társukat, aki elment a lánnyal – visszatértek a szalonba, és hallgattak, egymásra sem néztek. Nem sokkal később belépett néhány nő, munkához sminkelve, a férfiak pedig egymás után álltak fel, és követték őket a szobákba. A következő néhány percben több mint a férfiak fele hagyta el így a termet.
Szinte csak őt látogatta, az évek során a kapcsolatuk komolyabb lett puszta aktusok sorozatánál. Mosolyogva figyelte, hogy tudomást sem vesz a többi férfiról, odabiccent, hogy kövesse.
Beléptek a szobába, ő pedig leült az ágyra, és nézte, ahogy a nő hátat fordít neki, és leveszi a bő nadrágot, a salvárt; az egyszerű mozdulat megható és izgató volt egyszerre.
– Mi lett az angol lánnyal?
– Kést kapott a szívébe. Talán egy angol férfi tette, vagy egy pastun. Vagy a nő, aki a sikátoron vele szemben lakik. De inkább férfiak gyilkolnak, ha a nő elgyengíti őket.
– Ki lehetett az apja?
A nő a kezébe vette Kajjam nemi szervét, jóllehet már kész volt az aktusra, mielőtt hozzáért volna. Aztán válaszolt:
– Egy férfi, mint te.
Kajjam ellökte a nő kezét, aki félreértésből vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta a gesztust, aztán már késő lett volna visszakozni. Kajjam férfi volt, mint a többi, aki idetévedt, jól tudta ezt minden nő a lefüggönyzött ajtók mögött.
Kamila Shaamsie: Isten a kőben
Tarandus, 2016
