Bugyi nélkül, szoknyában lépett le az összes nő a faluból

„A mi falunkról beszélek. A kezdet kezdetétől Petrából csak a nők mentek Feketetóra, s ez a szokás mindig megmaradt. Mint valami íratlan törvény. A férfiaknak nem volt ellene semmi kifogásuk. Nem törődtek vele, pedig fiatal menyecskék voltunk.

Az alatt a három nap alatt nyugodtan leihatták magukat, nem perelt velük senki. Addig ülhettek a kocsmában, amíg feketét láttak.

Felöltöztünk szépen, új szoknyába, új ingbe, tiszta, tarka kendőt kötöttünk a fejünkre, melynek a színe versengett az októberi erdőével. Az én fiatalkoromban hírből sem ismertük a bugyit, tehát nem is hordtunk ilyent, de alsószoknyákat húztunk magunkra rétegesen, olyanok voltak, mint a káposzta levelei.”

Öregmama felnevet, saját szavain felvidulva. Mi is vele tartunk, örömmel nyugtázzuk ennek a hamarosan kilencvenedik évébe lépő asszonynak a jókedvét.

„Most bezzeg hordanak bugyit, de olyan kicsi és olyan szűk, hogy annyi, mintha nem is volna”, kuncog öregmama. „Szóval egy nappal a vásár kezdete előtt indultunk. Egyesek árut is vittek, mások csak elemózsiát és valamennyi pénzt zsebkendőbe kötözve. Én általában nem vittem árut. A vásárban volt sör, miccs, nyalánkságok. Volt zene, volt cirkusz, fel lehetett ülni a ringlispílre. Nekem legjobban a mesemondók tetszettek.”

„A mesemondók?”

„Elég furcsa férfiak voltak, viccesek. Volt köztük nagyon magas, sovány, hosszú, beesett arcú. Mások kicsik voltak, és kövérek, kerek állúak, rövid, csutakszerű lábakkal, de ugyanolyan elevenek, mint az előbbiek. Csak beleizzadtak az erőlködésbe. Nem emlékszem egyre sem, aki… normálisan nézett volna ki. Vagy csontvázak voltak, vagy döblecek… Általában tréfás, kacagtató történeteket meséltek. Egyfolytában változtatták a hangjukat, hol vékonyan szóltak, hol mély, dörmögő hangon.

De meséltek hátborzongató történeteket is, kísértetekkel, szellemekkel vagy ördögtől megszállt asszonyokkal.

A végén ezeken is kacagni kellett. Aztán voltak olyanok, akiknek teljesen ki volt festve az arcuk, és rettenetesen fintorogtak, de meg lehetett érteni, láthatatlan tárgyakat fogtak meg…”

„Pantomimet játszottak”, magyarázom én.

„Lehet. Fehér mázzal volt bekenve a képük, az ajkuk és az orruk piros volt, nagy, mindig csodálkozó szemmel néztek. Fenékbe rúgták egymást, s úgy tettek, mintha őket is fenéken rúgták volna más, láthatatlan emberek… Nahát, viccesek voltak. Ezeket is szerettem…”

„Jó mesemondó lett volna maga is a vásárban, komoly konkurenciát jelentett volna…”, szalad ki a számon.

„Ha lett volna nadrágom s egy szerszámom két tojással!”, replikázik öregmama kurta nevetéssel. „Csak férfiak űzték ezt a mesterséget. Hogy néztem volna ki én felkapaszkodva egy hordó vagy egy csutak tetejére, összevissza grimaszolva? Szekérrel se bírtam volna hazavinni a sok fújolást, amit kaptam volna érte!”

„Mesemondók már az ókori Egyiptomban is voltak, a köztereken szerepeltek”, mondom én. „Azt hiszem, ez a legősibb mesterség.”

„A kurválkodás a legősibb mesterség”, cáfol meg öregmama.

„Lehet, hogy egy időben indultak”, javasolom én.

„Lehet”, lép be öregmama a játékba. „Miközben a nő űzte a mesterséget a sátorban, a férfi mesét mondott a sátor előtt. Szóval tartotta a klienseket, hogy ne unatkozzanak, nehogy elfogyjon a türelmük és továbbálljanak. Ment az üzlet… Manapság a mesemondás kihalt, a kurválkodás megmaradt!”

„Időtálló mesterség”, mondom, hogy ne hallgassak.

„Egy csűrben szálltunk meg, az erdő szélén”, folytatta öregmama, rövidre zárva a disputánkat. „Hermánkati jól ismerte a házigazdát. Ő intézte el, hogy mind ott aludhassunk a három éjszaka alatt. Akkora férfi volt, mint egy hegy, és egyfolytában mosolygott, fene tudja, miért.

Közte és Kati között több volt, mint egyszerű ismeretség, mi már az elején rájöttünk erre, és próbáltuk kifaggatni.

Kati úgy kacagott, hogy visszhangzott belé, és így kacagott mindig azokon a napokon és éjszakákon. Otthon néma volt egy éven keresztül. Sokat nem tudtunk meg. A férfit Ödönnek hívták, Hermánkati Ödinek szólította, tehát így szólítottuk mi is. Nem volt semmi ördögi benne, nem volt sem patája, sem kis szarvacskái a feje tetején tornyosuló fekete fürtök alatt. A szarvacskákat a felesége viselte, igaz, hogy láthatatlanok voltak. Vézna, száraz nő volt, akkora, mint a férjének a karja, vékony szájú és szúrós tekintetű. Csak nagy ritkán, véletlenül került a szemünk elé. Ödi, tudva, hogy fáradtak vagyunk, rögtön hozott saját készítésű édes bort két nagy korsóban. Vörösbor volt, amit egy évig egy külön hordóban tartogatott a pincéjében, külön a mi részünkre. Akármilyen fáradtak voltunk, főleg a lábunk, szó sem volt alvásról. Mulattunk egy jót, mi nők, pletykáltunk, csipkelődtünk, kacagtunk és tréfálkoztunk még egymás rovására is.

Sajtot, szalonnát és hagymát ettünk, ittuk a bort boldogan, hogy végre megszabadultunk az ocsmány pálinkabűztől, ami férfijaink szájából ömlött…

Nagy tüzet raktunk az erdő szélén, és az égen mindig nagy kerek volt a Hold, mint egy fánk. Telehold. Megfürödtünk. Hermánkati beszélt a legtöbbet, ezt természetesnek vettük. Ilyen szempontból ő volt a legpihentebb közöttünk…”

A máglyarakás és a tűzgyújtás mindig öregmama feladata volt. Gyorsan és pontosan dolgozott. A dolgaikat a csűrben hagyták, ki hol érte, rohantak ki az épületből, lökdösődve, egymást siettetve, hogy mielőbb kiérjenek az erdő szélére. Illatos levegőjű, meleg este volt, a hűvös szelet valahol visszafogták az erdő levelei. A csend szinte kéjesen csordogált a fatörzseken, megborzongatva barázdált kérgüket. A hold sugarai ezüstszínű kígyókként kanyarogtak a föld felé.

A rőzséből, csonkokból, gallyakból épített piramis tövénél első próbálkozásra fellángol a tűz. Öregmama letelepedik a tűz mellé, hagyja, hogy simogassa a lángnyelvek melege. Emezek egyre hosszabbak, egyre számosabbak, egyre erőszakosabbak lesznek.

A többi asszony a vacsora elkészítésével foglalatoskodott. Hagymát vágtak, paprikát, paradicsomot mázas tányérokba, megszórták csípős túróval, a szalonnából széles szeleteket vágtak, majd bevagdosták őket. Vastagon szeltek a friss kenyérből, amit otthon, a kemencében sütöttek. Volt még palacsinta, kalács, alma és körte.

Ödi csatlakozott hozzájuk, boroskorsókat hozott, aztán Hermánkati társaságában távozott. Besötétedett, az est hamar leszállt. Hiába világítottak a csillagok meg a Hold, hogy ütötték ki az ember szemét, szegény óriás attól még eltévedhetett, eltéveszthette az ösvényt, amely az ő drága kicsi feleségéhez vezette, aki olyan száraz volt, mint egy aszalt szilva…

Mikor Kati visszatért, gúnyosan suttogó hangok vették körbe mindenfelől.

„Egy órája mind kíséred, a házának a világa idelátszik. Csak nem a farkassal találkoztatok?”

„Biztos eltévedtek, bekeveredtek az erdőbe, ahelyett hogy a szélén mentek volna…”

„El lehet így tévedni?”

„El. Ha beszédbe elegyedsz a mi pergő nyelvű Katinkkal… még azt is elfelejted, hova lépsz.”

„Ödi pedig nem a szavak embere… Hallgat és cselekszik…”

„Akárcsak Hermántibi… Hallgat…”

„Azt hallottam, hogy a nagy, magas és kemény férfiaknak elég pirinyó a…”

„Amilyen gyűrött a szoknyája, úgy látszik, Ödi kivétel…”

„Fejezzétek már be ezt a sok bolondságot!”, alig fojtja vissza a nevetését Hermánkati. „Inkább szúrjuk fel a nyársra a szalonnát, és süssük meg. Olyan éhes és szomjas vagyok, mintha böjtöltem volna…”

„Hát persze, már elég régóta böjtölsz”, állapítja meg Pálanna. „A nyársra szúrás után most szomjas lettél…”

Hermánkati felkapja a vékony, kihegyezett vesszőt azzal a szándékkal, hogy rásózzon egyet a szemtelenkedő hátára. Pálanna futásnak ered, vidáman sikoltozva, ő pedig a nyomában. Ugrabugrálva körbeszaladják a tüzet, mintha valamilyen furcsa táncot járnának. Az erdő minden kacajra visszhanggal válaszol. A vessző a levegőbe suhint. Nem hagy semmilyen nyomot. A két fiatalasszony ritmikus kergetőzésbe torkolló szeleskedése felbolydulást keltett a többiek körében.

„Fejezzétek be, ütődöttek!”, szólt rájuk öregmama higgadtan, miközben Toldiéva elállja az útjukat, lecsillapítva ezzel a társaságot. Ismét körbeülik az egyre csendesebben duruzsoló tűzhelyet.

Forró zsírcseppek hullanak a lángok közé és a hagymával, paprikával, paradicsommal, túróval megrakott tányérokra, illatosan sisteregve.

„Egy korty bor nélkül nekem nem megy”, mondja Hermánkati, megragadva az egyik korsót.

„Nekem menne, de nincs kivel…” ugratja őt Pálanna, és az asszonyok ismét nevetésben törnek ki.

A korsók kézről kézre járnak, nagy a szomjúság, hosszú volt az út a végig szelíden ragyogó Nap alatt. Kellemes, zsongító a fáradtság, úgy hat rájuk, mint valami kábítószer…

Botilona hangosan csuklik néhányszor. Kiejti a nyársat a kezéből. A hegye a rátűzött szalonnával együtt beleesik a tűzbe. Tovább csuklik, mégpedig olyan hangosan, hogy még a levelek is megrezdülnek tőle.

„Na, az enyém egy kicsit odaégett!”, állapítja meg két csuklás között, vidám suttogást váltva ki.

„Ki a fene emleget ennyire téged?”, kérdezi Marika.

„Sokan szóba jöhetnek…”, mondja Pálanna. „Igyál egy jó nagy kortyot, és utána tartsd vissza a lélegzetedet, ameddig csak bírod.”

„Ez az lesz, akit a múltkor fenéken billentettél…”, vélekedik Toldiéva.

„Na, nézd, ki beszél!”, kiált fel Botilona, aztán jó erősen meghúzza a korsót.

„Hohó, hagyj nekünk is, ne légy telhetetlen”, rója meg öregmama. „Hosszú az éjszaka…”

„Annyit hoz nekünk Ödi, amennyi csak kell, ne aggódj”, mondja Hermánkati. „Elég, ha egy vékonyat füttyentek, türelem…”

„Ödi máris itt terem”, felel rímelve Marika. „Szegény Tibike, micsoda terhet kell viselnie a homlokán, micsoda kétágú terhet…”

„Törődik is vele…”, legyint Hermánkati, ráhelyezve a füstölgő szalonnadarabot a salátára és a sajtra. „De a te Nánapéterednek a homlokán? Mennyi rengeteg elágazás… Szegény, ha tudná…”

„Akkor a fenekébe dugná…”, folytatja Marika a rímekkel való játékot, és egyre vidámabb lesz tőle. A hallgatóság nevetésben tör ki. „Neked legalább szerencséd van, nálatok csend van a házban és a kertben, hallani lehet a legyek zümmögését… Nálunk a szeretett férjem mocskos káromkodásai elnyomnak minden más zajt és hangot…”

„Ha nekem kellene hallgatnom egész nap, isten bizony fejbe vágnám a sarlóval…”, mondja Toldiéva.

„Én is hallom őt, ne törődj”, biztosítja öregmama.

„Hallja az egész utca”, teszi hozzá Pálanna.

„Az ilyen férfi megérdemli, hogy felszarvazzák”, mondja Marika, és jó étvággyal falatozni kezd.

„Mindegyik megérdemli, hogy felszarvazzák, csak legyen kivel”, mondja Toldiéva.

„És ha van kivel… legyen mivel…”, mondja Rozamunda, aki addig a szalonnájával volt elfoglalva. Úgy szerette, ha alaposan átsül, de nem pörkölődik meg.

„Ehh, ez itt az igazi probléma”, sóhajt Botilona, és ő is jóízűen falni kezdi a szalonnát.

Csendesen esznek egy ideig, félbeszakítva a tereferét. Mielőtt nekiláttak, levetették a legfelső szoknyát, s a csűrben hagyták, az alvóhelyükön. Nehogy lecsepegtessék, nehogy bemocskolódjon. Van tiszta váltóingjük is. A vásár nyitásakor tiszták, frissek és szépek lesznek.

Az éjszaka rátelepedett az erdőre. Csillagokkal pettyezett éj. A Hold egyre kerekebb, orcája egyre pufókabb, akár egy ruganyos fenék. Minden sápadtsága ellenére átvett valamicskét a petrai menyecskék féktelen jókedvéből. Kíváncsian szemléli és hallgatja őket. Nem törődik az őt kórusban ugató kutyákkal.

Ha a mi férfiaink mindig csak ilyen bort innának, sokkal szebb lenne az életünk”, mondja Pálanna, miközben kézfejével megtörli a száját.

„A pálinka tompítja az agyat és összezsugorítja a férfiak szerszámát, míg akkora nem lesz, mint egy szilva…”, teszi hozzá Botilona.

„Vannak egyáltalán olyan férfiak ezen a világon, akik nem pálinkaszagúak?”, kérdezi Marika fennhangon. „Apám pálinkaszagú, a szeretőm pálinkaszagú,  a férjem nemkülönben, a szomszéd sem kivétel… Olyan a szájuk, mint egy cefréshordó, másképp el sem tudjuk képzelni. Megcsókolni egy tiszta szájat, amiből nem árad az ocsmányság… Az olyan, mintha a mennyországba kerülnél! Ezért férkőzött Margólili közelébe az orosz nőnk… Addig nem nyughatott. Amíg nem dughatta be a nyelvét a szájába… De micsoda száj! Olyan lehet, mint az illatos méz…”

„Igazi boszorkányfajzat ez a mi Margólilink. Egy másik nővel szarvazta fel a méhészt…”

„Ezt én is hallottam, de nem jön, hogy elhiggyem”, mondja Toldiéva.

„Azért, mert te másutt laksz, messze Rudi házától”, magyarázza meg neki Marika, „de én láttam őket…”

„Mert talán téged nem lát meg soha senki?”, kérdezi Hermánkati sokat sejtetően. „Egész nyáron szinte meztelenül illegsz-billegsz a kertben… Mint aki úgymond kiteríti száradni a ruhákat. Lehajol értük, hát nem kicsúszik a melle az ingből, hát nem csúszik fel az átkozott ingje felfedve a fenekét… Hátha meglátja a szomszéd, és átugrik a kerítésen…”

„Ugrik a szeme világát!”, szól közbe öregmama, és megragadja a korsót. „Vajon a mi papunk is iszik?”

„Iszik”, válaszolja Pálanna, annak ellenére, hogy nem kimondottan hozzá intézték a kérdést. „Mértékkel ugyan, de hát egykutya.”

„Te tudhatod a legjobban, együtt dolgoztatok…”, mondja Botilona macskahangon.

„És te nem?”, vág vissza kérdéssel Pálanna, megvillantva fehér fogsorát.

„Dehogynem”, csúszik ki a válasz Botilona szájából, majd kezével ajkára üt. A társaságból kitör a nevetés, felbolygatva az erdő csendjét. A szendergő madarak rövid csivitelést hallatnak álmukban.

„De sokan ismeritek őt közelebbről”, szól öregmama, miután a vidám zsibongás kissé alábbhagy. „Egész éjszaka volna, miről meséljetek egymásnak…”

„Te könnyen beszélsz, neked ott van Demeter”, mondja Marika irigykedve.

„Te is szeretnéd megkapni, legalább egyszer”, kuncog Rozamunda…

A disznóherélő asszony felé faforgácsok, rögök és fenyőtobozok repülnek. Marika tettetett felháborodással bombázza. Öregmama is követi a példáját. Ő is megcélozza néhány vékonyabb ággal Rozamundát, közben odaszól Marikának:

„Ha sikerül neked, becsületszavamra megharagszom…”

„Tótjánosnál több sikerrel járna…”, folytatja Rozamunda. „Kemény fából faragták a mi papunkat…”, helyesel Botilona károgó hangon. „Nem mint a mi részegeseink, kettőt taszítanak, s vége…”

„Azért próbálsz ki te olyan sokat…”, kuncog Toldiéva.

„Úgy beszélsz, mintha te volnál a petrai Szent Éva!”

Toldiéva talpra ugrik, és üldözőbe veszi Botilonát, aki sikongva menekül előle. Toldiéva előretartott karral, hosszú, behajlított ujjakkal kergeti, mintha egy fenevad karmai volnának, amelyek éppen belekapaszkodnak az áldozat hajába…

„Álljatok meg, hibbantak!”, kiált fel öregmama. „Ha befejeztétek az evést, hozzatok még fát abból a rakásból, mindjárt elalszik a tűz, és még sokáig szükségünk lesz rá.”

A két kergetőző fiatalasszony még párszor megkerüli a máglyát, csak úgy, a játék kedvéért. Aztán hirtelen megállnak, és végrehajtják öregmama utasításait.

„Befejeztétek az evést?”, kérdezi Hermánkati.

„Igeeen…”, jön a válasz, amit a visszhang is megerősít.

„Akkor hát… fürödjünk…”

Hermánkati éleset füttyent, mint amikor a csobánok a kutyáikat hívják, hogy tereljék össze a juhokat.

Az asszonyok összeszedik a tányérokat, kitörölgetik kenyérbéllel, aztán begyűjtik egy zsákba. Majd lesz idő elmosogatni, miután hazaértek a vásárból. Semmi sem sietteti őket.

Megjelenik Ödi, egy óriási katlant cipel a hátán. Félig meg van töltve vízzel, hamarosan színültig töltik. Az alsó felén van egy csap. A katlant a tűz közepébe állítják az előre odakészített kövekre. A súlyos edény elnyomja a lángokat. Ödi Kati a többi nő segítségével teletölti a katlant. Azután egy óriási, széles szájú csebret hoznak, amelybe akár több ember is elfér egyszerre. Kedvükre pancsolhatnak, merülhetnek, forgolódhatnak benne. A petrai nők minden alkalommal így tesznek az első este, jobban mondva mindjárt sötétedés után, amikor a feketetói vásárba jönnek. Mind megfürödnek az erdő szélén.

A tüzet gondosan táplálni kell. Az óriási katlan nagyon gyorsan felmelegszik, de ugyanolyan gyorsan ki is hűl. Idő van bőven. Az iménti sietségnek nyoma sincs. Az idő gyúrható masszává változott, amit mindenki kénye-kedve szerint alakíthat.

A menyecskék kibontották copfjaikat. Eladdig szép fegyelmezetten csüngtek a fonatok a hátuk közepén, vagy körkörösen fel voltak kontyolva a fejük tetején. Mindenkinek hosszú haja van, egyeseké dúsan hullámos, másoké egyenes, vékony, ruganyos. Gesztenyék, barnák, némelyiké majdnem szőke, Rozamunda az egyedüli vörös.

Talál a mesterségéhez. Már kiskorában tudta, hogy disznókat fog herélni és hajat fog vágni. Férfiakat fog nyírni, öreget, fiatalt, erőtől duzzadót, nyomorékot. Megesett, hogy a beretva megmakacsolta magát, és egy pillanatra elkalandozott. A haja vérvörös színű volt.

„Tótjános elveszi a doktorkisasszonyt”, mondja Pálanna, és fésülni kezdi melléig csüngő tincseit.

„Csak rábeszélte végül…”, sóhajt Botilona, felszabadítva felkontyolt tincseit.

„Ez a te nagy bánatod…”, ugratja Hermánkati, és egy hatalmas, gyöngyház színű fésűt kotor elő.

„Jobban teszed, ha hallgatsz”, figyelmezteti szelíden Toldiéva, miközben a hajtövébe harapó hajtűk garmadájával küszködik.

„Legalább itt közöttünk hadd beszélhessen…”, veszi védelmébe Rozamunda, miközben a meztelen vállára engedi a vörösen lobogó hajzuhatagot.

„Olyan nagy büntetés a hallgatás a házasságban?”, kérdezi vidoran Pálanna. „Egy fenét. A férjed hallgat, mint a kuka, és főzni sem kell neki, ez csodás!”

„És az ággyal mi a helyzet?”, kérdezi öregmama. „Az is olyan csodás, ha sohasem lovagol meg?”

„Az nem jó”, mondja ki komolyan elgondolkodva Marika, miközben egy sűrű kefével kisimítja a hajából a kócokat. Fekete szálai vastagok, mint a lófaroké.

„Megszokás kérdése”, magyarázza Hermánkati félig lehunyva szemét.

„Hagyd el, Kati, kárpótolod magad…”, vigasztalja Pálanna. „Inkább fésülj meg engem.”

Ismét nevetnek. Mint valami spontán teátrális játék. Gyermekjáték. Hermánkati járatja a fésűt a kántornő fürtjei között. Hatalmas fésű, ezüstösen csillog a mindent elárasztó holdfényben. A katlan körül, a tűz és a széles szájú cseber körül fürtök, meztelen vállak forgataga, és ujjaké, melyek mintha láthatatlan hárfák húrjait pengetnék.

Radu Tuculescu: Öregmama történetei

Tarandus, 2016