Ha Wes Anderson-rajongó vagy, ezeket a filmeket látni akarod

Anderson a kevésbé ismert Petárda (1996) után az Okostojással (1998) robbant be a köztudatba, mesterművének pedig az ezután következő Tenenbaum, a háziátok (2001) című filmjét tartják. Azóta forgatott kevésé sikeres (Édes vízi élet, Utazás Darjeelingbe) és Oscar-jelölt kritikuskedvenc (A fantasztikus Róka úr, Holdfény királyság, A Grand Budapest Hotel) filmeket is. Egy Anderson-filmet ezer közül is fel lehet ismerni, köszönhetően a gondosan berendezett, szimmetrikus képbeállításoknak, a merész színvilágnak, a nosztalgikus díszletezésnek, a hangulatos zenének és a jellegzetes fapofa humornak.

Filmjeinek főszereplői általában diszfunkcionális családok, a felnőtté válás határán lévő gyerekek, gyerekkori traumáktól szenvedő felnőttek, és egy felszarvazott Bill Murray. Az Anderson-világban tökéletesen kiegészíti egymást az ironikus hangnem és a szereplők iránt érzet szimpátia, így filmjei egyszerre szarkasztikusak és szentimentálisak. Innovatív és egyedi stílusának köszönhetően számtalan vígjátékra volt komoly hatással, és bár „egy Wes Anderson film csak másik Wes Anderson filmekre hasonlít”, azért találhatunk olyan alkotásokat, amelyeken egyértelműen érezhető az Anderson-hatás.

Nevetséges Napóleon (2004)

Jared Hess kultfilmje egyszerre tisztelgés Anderson stílusa előtt és a rendező stílusának kiparodizálása. Napóleon (Jon Heder) ugyanúgy egy cikisen kinéző, szemüveges középiskolás, mint az Okostojás Max Fischerje, csak neki nincs jó kommunikációs készsége, sőt, igazából semmilyen készsége sincs. Mivel elég arrogáns és bunkó, nehéz vele szimpatizálni, mégis sokan ráismerhetünk Napóleonban a saját kínos tinédzseréveinkre.

A Nevetséges Napóleonból hiányzik Anderson meseszerű stílusa, ám itt is megjelennek ismerős stílusjegyek: kívülálló karakterek, problémás családi helyzet, rezzenéstelen arccal előadott humoros mondatok.

Hess szarkasztikus stílusa nem feltétlenül jön be minden Anderson-rajongónak, ugyanis a Nevetséges Napóleon szereplői kicsit olyanok, mint Anderson figurái a rájuk öntött cukorszirup nélkül.

A tintahal és a bálna (2005)

Noah Baumach rendszeres alkotótársa Andersonnak, együtt írták az Édes vízi élet és A fantasztikus Róka úr forgatókönyvét is. Baumach filmjei – főként A tintahal és a bálna – kicsit olyanok, mint az Anderson-világ sötét és realista változatai. A Tehenenbaum, a háziátok cinikus verziója A tintahal és a bálna, amelyben a szarkasztikus hangnem megvan, de a szereplők iránt érzett szimpátia nincs.

Berkmanék egy tipikus brooklyni értelmiségi család, ahol mindkét szülő író, és a gyerekeknek azt kell szégyellni, ha bölcsész helyett inkább sportolók akarnak lenni. Bernard (Jeff Daniels) sznob és önző apa, aki akkor mutat szeretetet a gyerekei iránt, ha azok visszaismételik a saját bölcsességeit. Felesége, Joan (Laura Linney) a férje hatására kezdett el írni, és lassan sikeresebb lesz nála. A megoldhatatlan konfliktusok miatt a szülők a válás mellett döntenek, ami két részre bontja a családod, ugyanis míg az idősebb fiú, Walt (Jesse Eisenberg) az apjával akar maradni, addig a fiatalabbik, Frank (Owen Kline) az anyjával. A Tenenbaum családdal ellentétben Berkmanék egyáltalán nem szerethetők, a felfuvalkodott szülők mellett a gyerekek is a szülői modellt követik.

A család kicsi kincse (2006)

Hasonlóan a Tenenbaum, a háziátokhoz és A tintahal és a bálnához, A család kicsi kincse is egy diszfunkcionális család életéről szól. A Hoover család tartalmaz többek között egy túlterhelt anyát (Toni Colette), egy motivációs könyveket író, szakmailag sikertelen apát (Greg Kinnear), egy öngyilkos hajlamokkal rendelkező meleg nagybácsit (Steve Carell), egy Nietzsche hatására némasági fogadalmat kötő tinédzserfiút (Paul Dano), és egy káromkodós, heroinfüggő nagyapát (Alan Arkin). A legkisebb családtag, Olive bejut a Little Miss Sunshine nevű  gyerekszépségverseny fináléjába, ezért a családnak el kell utaznia egészen Kaliforniáig, ha szeretnék beteljesíteni gyermekük álmát. Hooverék útra kelnek egy lerobbant Volkswagen kisbusszal, az utazás persze rengeteg konfliktust és kalandot tartogat.

Hasonlóan Anderson karaktereihez, Hooveréknek is számtalan jellemhibájuk van, esendőségük miatt mégis szimpatikusak és szerethetők. Bár tekinthetünk Hooverékre atipikus családként, mindenki találkoztunk már ilyen hóbortos személyiségekkel – leginkább a saját családunkon belül – a film pedig viccesen, de mégis tanulságosan mutatja be, hogy még a társadalmi konvenciókra fittyet hányó családok is boldogulhatnak az életben.

Plasztik szerelem (2007)

Rejtély, miért gondolta azt bárki, hogy Ryan Gosling a jó választás egy magányos, introvertált és téveszmés férfi szerepére, aki azt képzeli egy guminőről, hogy az a barátnője. A Plasztik szerelem bebizonyította, hogy a legvalószínűtlenebb szereposztásból is csodálatos végeredmény születhet, ugyanis Hollywood egyik legszexibb sztárja kaméleonként alakult át a szerepben. Az antiszociális Lars (Ryan Gosling) remeteként él a bátyja családi házának szomszédságában. Gus (Paul Schneider) nem igazán foglalkozik öccse problémás állapotával, ám terhes felesége, Karin (Emily Mortimer) szeretné, ha Lars jobban a család részévé válna.

Lars egyik nap váratlanul bejelenti, hogy barátnője van, amit mindenki meglepetten és boldogan fogad, ám az örömöt sokk váltja fel, amikor a férfi egy Bianca nevezetű guminőt mutat be újdonsült szerelmeként. A Plasztik szerelem témáját tekintve egy nyomasztó dráma is lehetett volna, ehelyett egy meglepően életvidám tragikomédia, amelyben a kisváros minden lakója élő személyként kezeli Biancát annak érdekében, hogy rájöhessenek, milyen okok állnak Lars téveszméje mögött.

Sas kontra cápa (2007)

Taika Waititi legutóbb a harmadik Thor-filmet rendezte, aminek eredményét egyelőre nem ismerjük, de annyi biztos, hogy az új-zélandi rendező szokatlan választás volt a feladatra. Waititi ugyanis egészen eddig csak kis költségvetésű, új-zélandi függetlenfilmeket (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) rendezett, melyekre meglehetősen egyedi humor jellemző. Első nagyjátékfilmje, a Sas kontra cápa szereplőivel és humorával is emlékeztet a Wes Anderson-filmek stílusára. A cím a két főszereplőre utal, akik kedvenc állataiknak öltöznek be egy videojátékozással egybekötött jelmezbulin. A cápa, Lily (Loren Taylor) halálosan szerelmes a kissé arrogáns és impulzív Jarredbe (Jemaine Clement), akinek a kedvenc állata a sas (illetve a kígyó is, de a sas egy kicsivel menőbb). Jarred egy gyerekkori sérelmet akar megbosszulni az iskolai zaklatóján, és ehhez haza kell utaznia a szülővárosába. Lily követi, így megismeri Jarred enyhén szólva fura családját, akikkel a férfinek elég rossz a viszonya. A film stílusa végtelenül szarkasztikus, mégis könnyű szimpatizálni a szerencsétlenkedő figurákkal, hiszen a szerelem nem csak a normális emberek kiváltsága.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (2015)

Egy évvel a közönségsiker Csillagainkban a hiba után jött a következő rákos tinédzsertörténet, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. A különbség, hogy a Jesse Andrews könyvéből adaptált film nem egy szerelmi történet, sokkal kevesebb szentimentalizmust, és jóval több öniróniát tartalmaz, mint a Csillagainkban a hiba. A főszereplő Greget (Thomas Mann) anyja kényszeríti, hogy látogassa meg leukémiával diagnosztizált sulitársát, Rachelt (Olivia Cooke). A kelletlen találkozásokból végül szokatlan barátság születik: Rachel megkapja azt az embert, aki szociális készségek hiányában nem sajnálkozik állandóan a lány állapota felett, hanem normális emberként kezeli, Greg pedig végre önmagát adhatja, nem félve attól, hogy kinevetik.

Greg és munkatársa, Earl (RJ Cyler) rajongói az európai művészfilmeknek, ezért kedvenc alkotásaikat sajátos módon forgatják újra. Miután Rachel barátnője ráveszi őket, hogy készítsenek egy filmet a lánynak, a fiúk alkotói válságba kerülnek. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni az Anderson-féle elidegenítő ironikus humorral operál, súlyos témájához képest szórakoztató és sallangoktól mentes film a tinédzserlét borzalmairól és a barátságok összetettségéről.

Rácz Viktória