Állandóan coming outolok a cikkeimben, jöjjön egy újabb: én imádom a televíziós tehetségkutatókat. Halál komoly, még a szakdogámat is ebből írtam. Nem kell meglincselni, más meg a trash realitykre izgul, ugye kedves kollégák. Audiovizuális tündérmese habbal a bennem élő parasztkislánynak, szaftos médianarratívák a bennem élő kommunikációs szakembernek vagy mi a fene volt a diplomámba írva, mindenki megkapja, amire vágyik, közben még közepesnél jobb popdalok is szólnak, szép(re pimpelt) fiúk-lányok, néha még a tánckar is alkot valami egészen izgalmasat, mi kellhetne még?! Szóval jó sokáig néztem mindent, amit a magyar kertévék elénk raktak, és már tényleg csak akkor adtam fel, amikor olyan dicstelen pillanatokat akartak lenyomni a torkomon, mint Zámbó Krisztián, ami annyira megviselt, hogy az utolsó két X-Faktorba már bele sem néztem. Az idei, hatodik évadnak azonban, úgy tűnik, megérte adni egy esélyt, mert
Na nem azért, mert mint műsor, olyan különösen nagyot dobbantott volna. A show önmagában teljesen receptszerű, tudjuk, mire számítsunk, azt menetrendszerűen meg is kapjuk. Vannak a szerencsétlenek, akiken nevetgélünk a válogatókon, a csodagyerekek, akiken ugyanitt meghatódunk, aztán közülük meglepően sokan elvéreznek a tábor-mentorház úton. Végül az élőbe már jön, aki jön, ott már úgyis rég a szerkesztők által ügyesen felépített sztorik alapján választ a közönség kedvenceket, a dívák, a szépfiúk, a furcsák, a cukik, a botrányosak, a hátrányos helyzetűek, kinek-kinek ízlése szerint, elhangzik majd pár jól sikerült feldolgozás, meg néhány fájdalmas megerőszakolása slágereknek, szóval csak a szokásos.
De azért vannak az idei évadban ügyes húzások, például a mentorcsapat. Nekik már a puszta személyük is egyből kétféle érzelmet is kiválthat: kuncoghatunk egy jóízűt azon, hogy a négyből három mentor a konkurens Megasztárból keveredett a honi celebszcénába – vagy hangulattól függően kesereghetünk, hogy az egykor ilyen remek műsorokat kitermelni képes TV2-ből miként lett az a paródiának is rossz izé, ami ma. Emellett a mentorok kellően eltérőek, hogy legyen köztük valami kémia, ByeAlex alig leplezett megvetése az egész hacacáré iránt üdítően ellenpontozza Tóth Gabi üvöltöző fontoskodását, Puskás Peti személyében demonstrálja, hogy kellő kitartással középszerű tehetségkutatósból is lehet funkcionáló muzsikus, és a minden évadra kötelezően beválasztott nép-egyszerű-gyermeke karakter is sokat fejlődött,
A házigazda jópofizása enyhe, de konstans irritációt okoz, ilyennek is kell lennie, bár teszem hozzá, Istenes Bence még így is sokkal jobb, mint pár pályatársa, például – alighanem szerkesztői utasítás alapján –nem megy le a bulvár legaljára, belekérdezve a versenyzők legmélyebb magánügyeibe. De még ezzel együtt is azt mondom, a showelemek ismerősek, ebben nem kaptunk idén sem túl sok újat. De a sztorik! Azok egészen csodálatosak, mind egy-egy gyógyszer valamire, ami a magyarok szívét nyomja. A tizenkét döntős, de már a válogatók egy-egy szereplője is, mintha valami katalógusból lett volna ideválogatva, hogy egy-egy fájó pontra adjanak valamilyen választ.
- A tesód majdnem megnyert egy korábbi X-Faktort? Azért neked még bizonyítanod kell, és hát sajnos nem voltál elég jó – és az örökké jól járó protekciósok miatt fájó szívünk máris megnyugszik kicsit, ugye?
- Anyuék csaknem tettlegességig nyomasztották a mentorod, hogy válogasson be? Haha, úgy kiszavazunk az első műsorban, hogy a lábad nem éri a földet, és a zsírnyakú kopaszok országa egy leheletnyivel máris igazságosabbnak tűnik.
És így tovább: a döntősök mindegyikének van egy sztorija, és elsősorban azzal versenyez, csak másodsorban a hangjával. Az első kieső Balogh Eszternek például erős sztorija volt, csak épp a sztori a sikere ellenében dolgozott, szegény lány ezzel a megszállottsággal egyszerűen nem tudott szimpatikus lenni, bár egyébként ha ez nincs, akkor még eddig sem jut: Eszterben annyi volt az érdekes, hogy fél életében próbálkozott, onnantól kezdve, hogy megkapta, máris nem volt benne semmi. A mentora is hibázott, mert pont erre erősített rá: egy eddig vérebként harcoló lánynak az első élő show-ban odaadott egy laza, szexi dalt, amely, mivel teljesen idegen volt az eddig a küzdés köré épített karaktertől, szánalmasan wannabe-szexire, wannabe-lazára sikerült.
A Jaggers épp ellenkezőleg: nekik szimplán a sztorijuk nem volt elég erős, hogy a szalon-rockandroll elvigye a hátán. A másik két zenekar szerencsésebb ebből a szempontból: a Soulbreakersnek a zenéje is izgalmasabb, plusz a mezítlábas rasztalány mindig jó hívószó, csak tudnám, miért tesz úgy mindenki, mintha nem emlékezne pontosan, hogy ő bizony már többször jelentkezett ilyen műsorokba, holott ezt a szálat teljesen jól bele lehetne fűzni a történetükbe. A Ham Ko Ham szintén izgalmas zenei ötlet, és a tradíció, a felkapaszkodás reménye és a cigány kultúra köré épített sztorijuk is viszi őket, meglátjuk, meddig.
Pláne, hogy a felkapaszkodás sztorija már foglalt, éspedig elég erősen, egyre erősebben: Mata Ricsiről már első megszólalásakor sütött a leszakadó falvak levegője – felismerem, csókolom, az én szülőfalum is ilyen gyerekekkel van tele – ahol Ricsi pedig meglepően jól énekel, ráadásul sztoriját erősíti a második esély, amit az ügyeletes botrányhős kizárása hívott életre, plusz az élőben láthattunk egy bejátszást Ricsiék ütött-kopott otthonáról, szóval a már eddig is izzó sajnálat-faktor végképp az egekig csapott, messzire viszi még ez a srácot – és ugye, közben a néző is jobban érzi magát, hisz lám, van esély a felkapaszkodásra.
Kik vannak még? Fejes Szandra, akiről megint csak érthetetlenül elsunnyogjuk a tényt, hogy ő azért már nem először csinál ilyet, a köztévé még kivéreztetés előtti éveinek legértelmesebb projektje, a Társulat emlékezetes figurája volt, ja, persze, ha nem beszélünk erről, akkor majd nem kezeli színészként a közönség… hát, nem jött be, izgalmas ő, de nem popsztárnak, majdnem ki is esett, mondjuk elég szerencsétlen dalt is kapott. Gorbunov Dmitrij hozza az egyik legjobb sztorit, szegény aranyoskám, mint egy hippikorból itt ragadt herceg, a háború horrorából ilyen szép, lélekemelő dalokkal emeli ki a népet, szerencsére nem az aleppói pokolból menekült, mert azt azért nem venné be a 98% gyomra, és élek a gyanúperrel, hogy az ukránságát is csak azért nézi el neki a közönség, mert olyan szorgalmasan tanul magyarul.
Jáger Kinga, az új esélyt kapott, szorgalmas tinidíva-történet, nem rossz ez, emlékezzünk, Radics Giginek eléggé bejött ez a miből lesz a cserebogár-dramaturgia. Opitz Barbi, a nagy esélyes, jó hang, jó sztori, ki ne adná a trónt a vidéki kislánynak, aki olyan, mint egy népmesei hős, aranyhajú, jószívű, helyre kis menyecske, de azért nem annyira szép, hogy érinthetetlen legyen, és különben is néccsak, hogy tereget, egyemmeg. Van még a színészgyerek, Dánielfy Gergő, aki nagyon szépen csinálja a mindent, a nézéstől az éneklésig, Ónodi Anyucipicifia János, aki, szegény, a show legkínosabb pillanatának céltáblája lett Istenes Bence rántott húsos kedélyeskedésével, meg Vince Aliz Liza, akit az alter tinédzserek – akik soha nem vallanák be, hogy X-Faktort néznek – még egészen messzire vihetnek.
Hát így állunk. Az X-Faktor nem a színpadtechnika, a tánckar, a fények, meg a rettenetes ruhák miatt működik – ez utóbbi inkább ellentétes hatást vált ki, a stylistok a választott szettek alapján kicsit túl sok cuccot toltak –, sőt a házigazda szófosása és a mentorok bebiflázott konferálásai sem tesznek hozzá az élményhez. Bármilyen tehetségkutató akkor működik, hogyha a versenyzők történetei izgatják a nézőt, és ezt idén egészen csúcsra járatja az X-Faktor. Mint valami monstre, országos szórású lélekgyógyász, XXI. századi tündérmesékkel kenegeti fájó szívünket, ahol szakmunkástanulók énekelhetik ki magukat a többgenerációs nyomorból, a háború romjain virág nyílik, az uborkaföldön meg tündérlányok teremnek.
