Egy kövéren is kívánatos nő: Losonc Mari

Az öcsém mégsem vitt el a bejáratig. Az utcasarok előtt állította le az autót. Kikapcsolta a motort, átnyúlt előttem, és kinyitotta helyettem az anyósülés ajtaját, mert tudta, hogy nekem úgysem sikerülne.

Ennek, kérlek, finesze van.

Egész életében Volvót szeretett volna, vagy egy Maserati Biturbót. Az utóbbi végül meg is lett neki, de ezek helyett akkoriban, válás után, munka nélkül, átmenetileg az apánk roncsautójával kellett beérnie, egy kétajtós kis kék Suzukival. Szégyellte, elsősorban maga előtt, ráadásul úgy gondolta, az emberek pontosan megérthetik, mire vitte ő, úgy érthetik, hogy nem vitte semmire. Nem akarta, hogy mások is lássák abban a szerencsétlen, hozzá szerinte teljesen méltatlan kis kocsiban.

Kipúposodik a fejem fölött a kaszni, ha beleülök.

Inkább biciklivel járt, összespórolt magának egy pofás, acélszürke túragépet, azt szerette, az autót nem. A kedvemért kivételesen most mégis hajlandó volt beleülni, hogy elhozzon a Schkalitzkyba, mert merő lustaságból ezúttal vonaton jöttem haza Pestről. De a saroktól aztán egy lépést sem tovább.

Na, szeva, gyík, ki lehet szállni. Jó mulatást, majd hívjál, ha nem bírnál hazajönni, be leszek kapcsolva.

2012 ősze volt, langyos késő délután. Az öcsém hazacsattogott a Suzukival Germinába, én pedig gyalogoltam tovább a vendéglő felé. Lágy szél fújt. A falakon patakokban csorogtak, a járdán tócsákba gyűltek az októberi nap méz- és mákszínű fényei. Kerülgettem őket, mormoltam magamban az osztálynévsort, újra meg újra, s közben veszettül reméltem, hogy sikerül majd hozzákötnöm a kegyetlenül elváltozott arcokhoz és testekhez a maradandó, drága neveket.

Ilyenkor azért izgulni szoktam én is. Erősen dobogott a szívem. Leültem egy padra. Kivettem a zsebemből néhány budai diót, felnyitottam őket a célszerszámmal. Elropogtattam a belsejüket. A héjdarabokat összegyűjtöttem, beleszórtam mindet gondosan a szemetesbe. A szerszámot megtisztogattam, visszatettem a zsebembe. Bekaptam egy rágót. Mentem tovább.

Igyekeztem lassan haladni. Pedig szűk száz méter volt talán az egész. Panyókára vetettem a zakómat, mint a legtekintélyesebb fővárosi bölcsészprofesszorok, meglazítottam a nyakkendőmet, felhajtottam az ingem ujját, aztán, más teendőm nem lévén, lenyomtam a rézkilincset a neonépi léckerítésbe vágott, csipkésre faragott kiskapun.

Adódott némi alibi a zsilipelésre, nagy ravaszul megragadtam: az osztályfőnök meg a magyartanár az apácarácsos verandán mutogatták egymásnak az unokákat, stréber módon odapofátlankodtam melléjük. Puszi-puszi, üljön le, gyújtson rá nyugodtan. De persze átláttak  rajtam, és a hangoskodásukkal meg a túlhúzott nevetésükkel egy idő után határozottan jelezték, hogy hát Dénes, magának azért odabenn jóval tágasabb.

Ugyan, menjen már, na, mi baja eshetne, harminc év után, nagydarab, langaléta ember.

Összeszedtem magam, aztán a fejemet lehajtva beléptem a megterített, feldíszített, lampionos nagyterem beszédes félsötétjébe.

Kicsi, törékeny, zavarba ejtően fiatalos test állta el az utat. A férfi háttal állt. British Knights edzőcipőt viselt, Wrangler márkájú csőfarmerjét világos színű öv szorította a derekára, azt hittem, a régi úttörőövével bohóckodik, de később kiderült, az apja cserkész-hagyatékából származik ez a klasszikus, liliomos darab, a nadrágba pedig olyasfajta kockás flaneling volt ráncmentes precizitással belegyűrve, amilyet a fiatal Glenn Gould viselt, amikor előbújt a kanadai őserdőkből. A gallér fölött meg a vörös mikrofonfrizura, mint régen. Immár talán valamivel rövidebbre vágva. Megfordult, kezet fogtunk, bemutatkozott a hülye, pedig én már az ajtóból ráismertem. Denikém, Feri vagyok, a Nosztávszky Feri.

Hát hitted volna, drága öregem.

Hittem volna. Igen, barátom, hittem.

A járomcsontján és a homlokán kicsit sötétebb volt a bőr, a közelmúltban vágathatta le a szakállát. Talán éppen azért, hogy újra előbújhasson a kedvünkért régi kölyökarca, pimasz koboldpofája. Nem öregedett meg. De a szeméből azért látszott, hogy belőle is jócskán szivárog és fogy már az a nyers erő, ami valójában a fiatalságot teszi. Megöleltük egymást, aztán többé már el sem engedett.

Nosztávszky Ferencnek egyáltalán nem kellett volna ott lennie a Schkalitzkyban.

Részben azért nem, mert Nosztávszky Ferenc soha nem volt az osztálytársunk, az okostojás a C-be járt, mint a lúzerek, járjon el a saját, stréber osztályának a találkozóira, ha már olyan nagyon akar osztálytalálkozóra járni a vesztese. Részben pedig azért nem, mert Nosztávszky Ferenc az osztály egybehangzó és többszörösen megerősített információi szerint Kanadában él. 1987-ben kiköltözött Vancouverbe, jól él ott, esze ágában sincs hazajönni, nem is tette még soha, nem is fog, süllyedjen el az Óhaza, de a szüleit, igaz, ami igaz, el kell ismerni a jót is, súlyos és rendszeres apanázzsal támogatja. Nosztávszky Ferenc mégis ott volt a Schkalitzkyban, vitathatatlanul, a maga teljes, kézzel megfogható testiségében, és a nyakig begombolt British Columbia fölött, mumifikálódott gyerekábrázatának összes energiájával, teli szájjal magyarázta az ő széles, szabad, kanadai életét. Nem, Nosztávszky Ferenc tényleg sohasem volt lúzer.

Igazából nem figyeltem oda a nagy mozdulatokkal kísért hadovájára. De a hangjától meg a szavaitól a múltat rejtő hólyag mégis felfakadt, akár valami régóta feszítő kelés az arcon, és a kitörni vágyó tartalom elöntötte a Schkalitzky őszirózsa- és sülthússzagú nagytermét, mint a genny.

Nosztát jó harminc évvel korábban, 1981 késő tavaszán ismertem meg közelebbről. Tizenhét évesek voltunk. Mint egy elegáns, törékeny és azonosíthatatlan ragadozó madár az állandó szembeszélben, szárnyrezzenés nélkül lebegett fiatal életének érintetlen és hatalmas, sugárzó energiakötegei fölött, így mondanám most.

Akkoriban az új helyre, a Vénusz kávéházba jártunk szombat esténként. Én mindig Steigerwalder Magdával mentem. Kicsi, vaskos, jó formájú szőke nő, nagy fej, karakteres arc, gyönyörű, határozott vonások, mély hang, gyors beszéd és irtóztató, durva tájszólás, ez volt Magda.

Nem volt belém szerelmes, de már nagyon el akarta veszteni a szüzességét, s mindkét tényhez cinikusan viszonyult.

Engem éppen ez vonzott benne, meg a lehetőséget sem akartam kihagyni, így aztán együtt maradtunk egy időre. Nosztávszky többnyire a bájos Losonc Marival jött. Megunta örök reménytelen szerelme, a szép és okos Zsarnótzay Margó sorozatos visszautasításait, megszerezte magának a barátnőjét. Egy kicsit talán bosszúból is, csakhogy aztán csúnyán beleszeretett.

A Vénusz kávéház négyasztalos kis mesebirodalom volt a Luther utca végén, egy új társasház aljában, az adventista imaházzal szemben. Nem lehetett benne alkoholt kapni, volt viszont hatféle kávé, tizenkétféle tea, egy tetszőleges összeállítású melegszendvicseket termelő csodagépecske, valamint szálanként vásárolható piros Marlboro.

Faltuk a szendvicseket, ittuk a teákat, dohányoztunk, mint a gép, beszélgettünk vég nélkül, meg hallgattuk Árpád, az alapító tulajdonos eszement hülyeségeit.

A Vénusz alapeszméje, az eleve gazdasági öngyilkosságnak tűnő, és két év múlva valóban annak is bizonyuló totális alkoholmentesség ötlete kizárólag olvasmányélményeken alapult. Pontosabban az olvasmányélményeknek egy bizonyos sajátos sorrendjén. Árpád ugyanis előbb elolvasott egy hosszabb könyvet Hitlernek a győztes világháború utáni Kelet-Európára vonatkozó terveiről, a genetikailag eleve alacsonyabb rendű, kényszermunkával és olcsó alkohollal pedig végleg rabszolgasorba kényszerített szláv szolganépekről, majd véletlenül a kezébe akadt egy tanulmány, amely a hetvenes évek második felének hazai iparosodási és alkoholfogyasztási statisztikáit hasonlította össze.

Mindebből teljesen világos lett neki, hogy Sztálin meg az utódai egy az egyben lenyúlták Hitler tervezetét. És szépen meg is valósították. Mi ebben a megvalósításban élünk. Ez az életünk. Ingyenmunkáért alkohol, tényleg szinte ingyen. Ennyi a szocializmus.

És hogy ő, a maga részéről, a továbbiakban nem kívánna ebben a megvalósításban közreműködni. 1980 legvégén túladott a jól menő germinai kiskocsmáján, és beköltözött a belváros szélére a Vénusszal. Aztán az érettségink után, 1982 őszére teljesen tönkrement. Azon a tavaszon azonban még működött a hely, ő ott állt benne, kövéren, fiatalon és szakállasan, támasztotta büszkén a pultot rövidnadrágban és Otafuku papucsban, osztotta az észt végeérhetetlenül. Mi meg csókolóztunk és számolatlanul ittuk a házilag illatosított Garzonokat.

Én mindig kicsavartam a filtert.

Noszta türelmesen kivárta, amíg magától belecsepeg a függőleges falú, hófehér csészébe. Ennyi volt a különbség. Árpád féltve őrzött rádiósmagnójából, úgy emlékszem, semmi más nem szólt akkoriban soha, csak az a nagyon szép, lassú, szerelmes szám a Keresztapából, Barbra Streisand előadásában, mindörökre végtelenítve a fekete címkés, hatvanperces Polimer kazettán.

Zsarnótzay Margit 2012 őszén, negyvennyolc évesen is gyönyörű volt. Termete és tartása magabiztosan őrizte a királynői jelleget.

Hűvös löketekben áradt belőle a szépség, mint azokból, akik tudják, hogy az irántuk érzett szeretetbe némi ijedt csodálat is belevegyül, s talán csak az arcán, a kérlelhetetlenül férfiasodó mimikai ráncokból lehetett látni, hogy valójában gyorsan öregszik, mint egy magára hagyott lakás.

Főkönyvelő volt, öt éve elvált. Lám, még az okos és szép Zsarnótzay Margitot is megunta végül valaki. Nem voltam büszke rá, de vigasztalónak találtam ezt a felismerésemet. Hátul, a sarokban ült, mint akinek soha nem kellett még pozíciót fognia, és Losonc Marival beszélgetett.

Mari gömbre hízottan is nagyon kívánatos volt. De tekintetébe az idő belekeményítette az afféle emberek törékeny magabiztosságát, akik úgy vélik, nagyon úgy akarják hinni, hogy ők bizony mindörökre túltették magukat arcuk vitathatatlan csúnyaságán.

Ám közben mégis úrrá lett rajta lassan az idősödő nők, és, ami azt illeti: férfiak kétségbeesett harsánysága, amivel a közeledő öregség és a halál egyre erősödő, fenyegető morgását próbálják túlkiabálni.

Mari bizonyos értelemben egyfolytában üvöltött. Úgy gondoltam, hogy ő úgy gondolja, csak azért beszél állandóan, mert különben mindenki unatkozna körülötte. Valójában azonban, hiszen nem volt érzéketlen ember, egyre jobban félt már ő is a csendtől. Hogy az valami szörnyűt mondana neki. Mondjuk azt, hogy elherdáltad az életedet, és nemsokára meg fogsz te halni, Losonc Mari. De ez, ez a zajos rettegés, csak lényének külső, vastag burka volt. Ami alatt rejtőzött még egy kemény, éles szélű tömb, mint baseball-labdában a fakocka, s ez régimódi protestáns etikából állt meg könyörtelen kapitalista szellemből. Ez működtette Mariban a bankárt. De aztán legbelül, a kocka középpontjában lapult még egy picinyke, puha kis gömb, s az, akárhogy mesterkedett is rajta egy életen át, mozdíthatatlan volt, és ugyanabból az anyagból állt, mint a külső burok.

Egy régi, közös, horvátországi családi nyaralásukat elevenítették fel nagy zajosan. Bárcsak húsz évvel fiatalabb lennék, rikkantotta oda nekik a hülye Hodosó. Ti meg legalább harminccal, tette hozzá gonosz spéttel, nagyon halkan, hogy ők ezt már meg ne hallják. Mi viszont igen, s így aztán együtt nevethessünk a számunkra még most is elérhetetleneken.

És Noszta is kizárólag csak miattuk jött el ide közénk, értettem meg végre, a kétszínű pernahajdere.

Szilasi László: A harmadik híd

Magvető