Ha a lehető legegyszerűbben, egy laikusnak akarnád elmagyarázni, hogy mit csinál egy producer, akkor hogy kezdenél neki?
Először is vannak bizonyos források, amiből megszerezzük az adott produkcióra a szükséges költségvetést, mivel Magyarország kis ország, ezekből nincs olyan túl sok. Aztán a fejlesztési folyamat során – akár az egysoros ötlettől –, eljutunk a rendezőkkel a végleges forgatókönyvig, kiválasztjuk a szereplőket, helyszíneket, stábot, majd a teljes finanszírozáson keresztül jutunk odáig, hogy összeállt a projekt és elkezdődhet a forgatás. Amikor elkészülünk a forgatással, akkor kezdődik az utómunka, majd amint kész a film, indul az utóélete: a forgalmazás és a fesztiválok, és ott van vége, hogy az ember minél több nézőhöz megpróbálta eljuttatni az aktuális tervet, amin dolgozott.
Mikor lépsz be és mikor lépsz ki egy adott projektből? Az egysoros ötlet nulladik percétől ott kell lenned?
Hogyha kreatív producerként is benne van az ember, akkor igen, ez az ideális verzió, de természetesen az is előfordult már, hogy szinte úgy jó a könyv, ahogy van, vagy készen érkezik hozzánk. Ekkor „csak” fel kell építeni az egész csomagot, mert attól, hogy van egy forgatókönyv, még nem biztos, hogy képes rá, hogy a finanszírozási körön túljusson, mellé kell tenni rengeteg szemléltető anyagot, hogy minél jobban el lehessen képzelni a szóban forgó filmet. Ez a producernek az első kreatív feladata. Már azon túl, hogy mi mennyibe kerül, ki mennyi pénzt kap, és kinek mikor hol kell lennie, ennek a kitalálása és felügyelete, valamint annak számonkérése, hogy a feladatok teljesüljenek abban az ütemben, azokból a forrásokból, amik rendelkezésre álltak. E mellett viszont sok szervizmunkát is csinálunk, ami azt jelenti, hogy külföldiek idejönnek, minden anyaggal rendelkeznek már, és mi bérmunkában vállaljuk a gyártást, volt például nemrégiben egy spanyol–amerikai–magyar koprodukció (A kihalás szélén című zombihorror – a szerk.), és nemrég fejeztük be az Oscar-díjas Fernando Truebának a Spanyolország királynője című filmjét is, Penelope Cruz főszereplésével.
Magyarországhoz képest milyen ugyanezt a munkát csinálni külföldön, akár Európában vagy Hollywoodban?
Az amerikai piac teljesen más, és bár a szervizmunkák miatt nagyjából tudjuk, hogy működik a tengerentúl, most a Saul fia kapcsán kinyílt egy olyan ajtó, amit eddig nem ismertünk. A fő különbség a piac felvevőképessége, egy magyar nyelven készült magyar filmet nem lehet összehasonlítani egy amerikaival. Meg persze az is kérdés, hogy mi a szándék: művészfilm vagy közönségfilm, és így tovább. Amerikában is van nagyon jó independent cinema, és vannak remekművek a műfajfilmek között is, de nem lehet összehasonlítani a kettőt, sem tartalomban, sem financiálisan, sem hírnévben, sem nézettségben.
A produceri feladatkörök – line producer, executive producer, és így tovább – között mi a fő különbség?
Egy szóban: a felelősség. Ahogy megyünk feljebb, úgy egyre nagyobb a teher, míg egyszer csak már nincs senki, aki megmondja, hogy ez jó vagy nem. Egy szervizmunkánál például a szervizproducernek ugyan óriási felelőssége van, hogy tartsa azt a feltételrendszert, amire leszerződtek, de ha krízis van, például esik az eső két hétig, akkor azért ott van a fő producer, aki hozta a projektet, és aki megmondja, hogy most akkor leálljunk, vagy nem baj, hogy esik az eső, mert nem baj, hogy látszik. Például az HBO-nál produceri szempontból kényelmes helyzet, hogy közös a döntés, ott például mind a pénzügyekről, mind az egyéb kreatív ügyekről – a forgatókönyvön kívül, azt meghatározzák – közösen döntünk a HBO producereivel.
Ha egy tizenéves elolvassa ezt a cikket, és úgy dönt, hogy ő producer akar lenni, akkor merre induljon?
Ha ma kellene kezdeni… fogalmam sincs, hova mennék tanulni, azt hiszem, külföldre. Én eredetileg operatőr szerettem volna lenni, és egy véletlen folytán kerültem bele a producerkedésbe. Fliegauf Bencével együtt felvételiztem a főiskolára, ő rendező szakra, én operatőrnek. Egyikünket sem vették fel, és Bence megkérdezte, hogy nem csinálunk-e inkább egy filmet ahelyett, hogy itt álldogálunk, én meg igent mondtam. Így kerültem az Inforg Stúdióba, Muhi András producer mellé gyártásvezetőnek. Teljes punk őrület volt, egy nyáron, nagyon kevés pénzből, szívességekből hoztuk össze, csak aztán olyan szuper jól sikerült, hogy a Berlinalén kötött ki, ahol ráadásul megnyerte a legjobb elsőfilmes díját. Persze dolgoztam már korábban filmekben, asszisztensként meg kameracsapatban, illetve fotózni meg operatőrnek tanultam, tehát a képről, a technológiáról volt fogalmam, mégis, ez előtt az életben nem voltam gyártás közelében, viszont ez olyan mély víz volt, hogy bele kellett tanulni.
Ez lett a Rengeteg.
Igen, ami olyan jól sikerült, hogy aztán 3 évig Bencével és Muhival dolgoztam. Aztán jöttek mások is, sokáig gyártásvezető voltam. Aztán még egyszer megpróbáltam operatőr szakra felvételizni, akkor meg már azt kérdezték, hogy most már annyira benne vagyok a szakmában, minek szeretnék iskolába járni? Az első felvételinél azt mondta nekem Kende János, aki akkor az operatőr tanszék vezetője volt, hogy ő biztos benne, hogy itt a helyem a filmes szakmában, de abban nem, hogy operatőrnek kell lennem, ha igen, akkor jöjjek vissza három év múlva. János még ma is meglapogatja a vállam, hogy „na látod”. Persze nem tudhatom, hogy milyen lett volna, ha elindul az operatőri fejlődésem. Itthon sokáig iszonyatosan férfisoviniszta szakma volt ez, még a felvételin is megkérdeztek, hogy komolyan gondolom-e, hogy egy hadsereg elé kiállnék, és ott 40 férfit irányítanék.
Pedig végső soron most is ezt csinálod, csak még nagyobban.
Pontosan!
Milyennek látod most a magyar filmszakmát, milyen trendek vannak?
Abszolút pozitív fejlődést lehet látni minden irányban. Bár nehéz kérdés, mert ezt az én szempontomból tudom mondani: a mi generációnknak számtalan lehetősége van, az idősebb generációnak viszont jóval nehezebb. A kérdés, hogy mennyire tudja a szakma felvenni a tempót az európai trendekkel, például hogy kell előkészíteni és összeállítani egy produkciót, hogy ha annak van nemzetközi sikere, akkor el tudjon úgy szállni, mint ahogy például a Saul fia. De sokat számított például az is, hogy elmentem egy uniós iskolába, és ott tanultam producerkedést, megismerkedtem a szakma legnagyobb európai képviselőivel. Ez sem ingyen volt, nagyon nehéz volt bekerülni, és annyi pénzt elköltöttem rá teljesen önerőből, mint egy budapesti kislakás ára volt akkor, de befektetésként tekintettem rá. Sokszor azt látom, hogy például olyan apróságokon is elúsznak lehetőségek, hogy nem tudnak eléggé angolul. Ettől függetlenül persze magyar finanszírozásban kaphatnának pénzt, kapnak is, csak a perspektíva a különbség. Szerintem akinek nem volt meg a kényszer, hogy márpedig fel kell venni a versenyt a kapitalista tempóval, azoknak eggyel nehezebb.
Az Aranyéletnek is te végzed a produceri feladatait, ott hogy működött a munka?
Az egy nagyon érdekes hibrid, az HBO fejlesztett egy forgatókönyvet, egy sorozattervet, és amikor már kész voltak ezek az első könyvek, ők akkor versenyeztették meg több magyar céggel, hogy ki tudja hozni azt a minőségű gyártást, amire nekik szükségük van. Ezenkívül megmondták, hogy ki legyen a két rendező, Dyga Zsombor és Mátyássi Áron, és hogy a főszereplők az ő fejükben körülbelül hogy néznek ki. Aztán amikor megnyertük ezt a tendert, akkor kezdtünk beszélgetni arról, hogy mit hogyan módosítsunk ahhoz, hogy könnyebben megvalósítható legyen a projekt, a színészekről például Dyga Zsomborral, a vezető rendezővel összefogva értük el, hogy ez a család legyen. Jó együttműködés alakult ki az HBO-val, mert azért ez egy amerikai multi, csak európai fazonírozással, pontos, kristálytiszta rendszer, amiben rengeteg ember dolgozik ugyan, de mindenki tudja, hogy kinek mi a feladata, és nekünk nagyon jó volt ezt megtanulni.
Már folynak a második évad munkálatai. Hol tartotok, mi változik?
Már elkezdődött a forgatás, de a részletek a május 18-i sajtótájékoztatón derülnek majd ki. Ami biztos, hogy az új évad is nyolc epizód lesz, és ugyanígy november végére lesz kész. Érkezik viszont jó pár új színész, rengeteg helyszín változik, és míg az első évadban Tasnádi István volt a vezető író, addig a második szezonban Lengyel Balázs látja el ezt a feladatot. Az írói csapatban persze továbbra is helyet kap Tasnádi, illetve Zomborácz Virág is. Illetve Fodor Judit kolléganőmmel osztjuk meg idén a produceri kreditet.
Till Attilával minden filmjén együtt dolgoztatok.
Ez úgy indult, hogy vannak közös haverjaink, és egyszer csak felhívott, hogy van egy forgatókönyvem, légyszi, olvasd el. Még aznap elolvastam, mert érdekelt, hogy ez a csodabogár Tilla vajon mit akar. Ez a Pánik című film könyve volt. Aztán volt egy nehéz időszaka a magyar filmnek, és nem lehetett pénzhez jutni, akkor összefogtunk Tillával, Mécs Mónikáékkal, meg Tóth Csaba nevű barátunkkal, és megcsináltuk a Csicskát, ami aztán Cannes-ban debütált és volt minimum ötven fesztiválon és nyert vagy tíz díjat, és Európa Filmdíjra jelölték, ami önmagában is egy elég erős állítás volt. Aztán elkezdtük a Tiszta szívvel című produkciót előkészíteni.
Többször elhangzott, hogy öt éve készül ez a film. Mi történt ebben az időszakban?
Tilla már a Csicska előtt említette, hogy szeretne kerekesszékesekről egy vad filmet forgatni, és az lesz a címe, hogy Tiszta szívvel, mert a filmnek ugyanazt az erőt és lendületet kell majd hoznia, mint ennek a versnek. Az egészről már akkor elképesztő felfűtöttséggel beszélt. Ami jó, hogy rengeteget tanultunk ebben az időszakban – ezek az évek nem azért kellettek, mert bénán jöttek össze a dolgok, egyszerűen szükség volt rá. Például amikor kész lett a könyv, meg az a csomag, amivel el lehet menni külföldre finanszíroztatni, akkor több országban, számos nemzetközi fórumon megmutattuk a tervet. Mindenütt nagyon tetszett mindenkinek papíron, inkább az vetett fel kétségeket, hogy kik ezek a szereplők, soha nem látták őket, Tilla rendezőként sem volt ismert játékfilmmel külföldön. Ez így túl kockázatos volt a nemzetközi finanszírozásnak. Bár jegyzem meg, a Saul fiával is négy országban voltunk, és ugyanez volt, hogy marha jó, csak túl bátor, nem ismerték sem a rendezőt, sem a főszereplőt – hát, most már ismerik.
Hogyan találtátok meg a két fiút a főszerepekre?
Thuróczy Szabolcs már a kezdetektől Tilla fejében volt Rupaszov szerepére, úgy is íródott a könyv, így ő már az elején tudott a dologról, és nagy kedve volt hozzá. Viszont a két főszereplő fiút sokáig, majd egy évig kerestük. Kerekesszékes film kerekesszékes főszereplőkkel, Tilla tántoríthatatlan volt, hogy olyan nem lesz, hogy ezt színész fogja eljátszani. Fenyvesi Zoliról minden kerekesszékes fórumon lehetett hallani, hogy nagyon aktív, sportol, táncszínházban szerepel, divatbemutatókra jár, így elkezdtünk vele próbálni. Egyre jobb lett, fizimiskára meg már alapból is stimmelt. Fekete Ádámot Vajdai Vili ajánlotta, ő a színház világából jön, dramaturg. Vele is viszonylag gyorsan eldőlt, hogy itt a helye a csapatban.
Milyen eredményeket vártok a filmtől?
Szeretnénk, hogy minél többen megnézzék, és legyen egy olyan közönségbarát film, amin lehet gondolkodni is. A mai magyar viszonylatban nehéz normális nézőszámról beszélni, ez egy nagyon összetett kérdés, viszont azt gondolom, hogy a munkának, odaadásnak és tiszta szívű igyekezetnek muszáj, hogy legyen eredménye. Nem sokára elindul a film nemzetközi vizekre is, jó lenne, ha minél több ország fesztiváljára és mozijaiba is eljutna.
Milyen magyar projektjeid jönnek ez után?
Az Aranyélet második évada mellett Tilla új filmjét kezdjük fejleszteni, Nemes Jeles László is a második filmjére készül a Laokoon Filmgroup gyártásában.
Ha már Nemes Jeles László: egy korábbi interjúdban még munkacímen emlegetted a Saul fiát, ami azóta ugye elég messzire jutott. Amikor elkezdtétek, sejthető volt, hogy nagyra nő?
A fejlesztés időszaka még sok kérdést tartogatott, de amikor a forgatás elkezdődött, akkor már lehetett érezni, hogy valami komoly dolog készül, már az ottani atmoszféra is leírhatatlan volt ezekkel a díszletekkel és szereplőkkel. Én vetítőben láttam először egyben a filmet, 35 milliméteres kópiáról. Ekkor már tudtam, hogy remekmű született.
