Öt-hat férfi kellett, hogy lefogja őt, kifeszítse a karját a kereszten

Másnap reggel mindannyian elhagytuk a házat. Az egyik férfit, aki még most is jár ide, megbízták, hogy vigyázzon Máriára és rám. Azt mondta, maradjunk mindig mellette, és ne szóljunk senkihez. Szűk utcákon haladtunk, amíg egy emberekkel teli, hatalmas, nyitott térre nem értünk.

– Ezeket az embereket a Templom fizeti – magyarázta kísérőnk. – Valamennyien azért jöttek, hogy ha elérkezik a pillanat, a tolvaj szabadságáért kiabáljanak. Pilátus tudja ezt, a Templom is tudja, hogy sikerülni fog, és lehetséges, hogy még a tolvaj is tudja. Így kezdődik a mi megváltásunk, a világ nagyszerű, új hajnala. Éppúgy el van tervezve, ahogy a tenger és a szárazföld is el volt tervezve.

Mire elhallgatott, kimerültem a gyaloglásban, a cipőm törte a sarkam. Ahogy lehunyt szemmel hallgattam őt, feltűnt valami a hangjában, a hanghordozásában; úgy éreztem, nem hisz abban, amit mond, csak betanulta, és elhitette magával, hogy őszinte és meggyőző.

Nehezen elképzelhetőnek tűnt, hogy a téren mindent megrendeztek, de másfajta légkör uralkodott, mint korábban Kána utcáin vagy magán a menyegzőn – semmi váratlan kiáltozás, hangulatváltozás, eszelős tekintetű csődület. Sok volt az idős ember; kisebb csoportokban jöttek. Úgy tűnt, egyikük sem ismer föl bennünket, mindazonáltal Máriával az árnyékba húzódtunk, próbáltunk úgy viselkedni, mint akik ide tartoznak, mintha gyámolítónkkal együtt a színjáték részesei lennénk.

Eleinte nem hallottam, ami a tér túloldalán álló épület erkélyéről hangzott el, nagyon el se láttunk odáig. Ki kellett lépnünk az árnyékból a napra, azután előrefurakodnunk a tömegben. Pilátus volt az, körülöttünk mindenki az ő nevét mormolta, ő pedig minden szóval egyre hangosabb lett.

– Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen?

És a jelenlévők kórusban kiáltották vissza:

– Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt kezedbe.

A következő mozzanatot elmulasztottam, mert valaki félrelökött, és sokan beszéltek körülöttem, de Mária hallotta, és elmondta, mi volt az. Pilátus fölszólította a tömeget, hogy vegye át a foglyot, és bánjon vele a zsidók törvénye szerint.

Pilátus még mindig egyedül tartózkodott az erkélyen, oldalt egy-két tisztségviselő álldogált. Most meghallottam a tömeg válaszát, mert csak úgy zengett:

– Nekünk senkit sem szabad megölnünk.

Abból, ahogyan ezt mondták, világos volt, hogy mindez, minden egyes mozzanat, aminek tanúivá váltunk, valóban előre el volt rendezve. Nem tudtam, hogy ilyesmi megtörténhet. Azután Pilátus eltűnt, másfajta hangulat lett úrrá a körülöttünk lévőkön, megszűnt a beszéd, a duruzsolás, és valami újat éreztem a levegőben.

Éreztem a vérszomjat a tömegen.

Láttam az emberek arcán, megfeszülő állukon, izgatottan csillogó szemükön. Egyesek arcán üresség tátongott, és ezt az űrt kívánták kegyetlenséggel, fájdalommal és sikollyal betölteni. Már csak valami gonoszság elégíthette ki őket, miután felhatalmazást kaptak, hogy erre áhítozzanak. Parancsnak engedelmeskedő tömegből csőcselékké változtak, valamiféle határtalan kielégülés után sóvárogtak, amely csakis a kín sikoltozása, a hús szaggatása és a csontok törése által teljesülhet.

Ahogy múlt az idő, és a téren várakoztunk, észrevettem, hogy ez a sóvárság ragályként terjed, mígnem minden jelenlévőt elért, ahogy a szívből lüktető vér föltartóztathatatlanul eljut a szervezet minden részébe.

Amikor Pilátus ismét kijött, meghallgatták, de nem számított, mit mond.

– Én semmi vétket sem találok őbenne – jelentette ki. – Szokástok pedig, hogy egyet elbocsássak nektek húsvétkor. Akarjátok-e tehát, hogy elbocsássam a zsidók királyát?

A tömeg kész volt a válasszal.

– Nem ezt, hanem Barabbást – kiáltotta vissza.

Barabbás, a tolvaj pedig megjelent, és a tömeg helyeslő zúgása közepette távozott. Ekkor valahonnét kiáltozás hallatszott, és úgy tűnt, az elöl állók látnak valamit, amit mi nem, emiatt kavarodás támadt a tömegben, és egyfajta türelmetlenség is, annyian özönlöttek a térre, hogy már nem a szélén álltunk, inkább a közepén; hárman együtt maradtunk, meg se mukkantunk, erősen igyekeztünk, nehogy észrevétessük magunkat. A nézők az erkélyt figyelték; tudták, mi tárul rövidesen a szemük elé, és alig várták a nagy-nagy kielégülést.

Be is következett, és felhördült a tömeg, mindenekelőtt gyönyörűségében, de megrökönyödésében is, és valamiféle szorongással, ami további sóvárgásba torkollott, így a felhördülés kiáltozásba, ujjongásba, kurjongatásba és huhogásba ment át, mert az erkélyen véráztatta arccal, valami tövisből font, féloldalasan a fejébe nyomott dologgal, királyi bíborköntösben a fiam jelent meg. A köntöst úgy adták a vállára, amiből rájöttem, hogy hátrakötötték a kezét. Katonák fogták körbe. A katonák körbelökdösték az erkélyen, mire a tömeg kacagni és zúgni kezdett. Abból, ahogy a lökdösést tűrte, sejtettem, hogy történt vele valami, ami elvette az erejét. Levertnek, szinte mindenbe beletörődőnek tűnt. Amint Pilátus ismét megszólalt, a tömeg próbálta félbeszakítani, ő azonban kikövetelte, hogy meghallgassák.

– Íme, az ember! – mondta.

Ekkor elöl és – mint észrevettem – körös-körül a tömeg szélén a főpapok kiáltozásra sarkallták a tömeget:

– Feszítsd meg, feszítsd meg!

Pilátus ismét csendet kért. Közelebb lépett a fiamhoz, hogy állva tartsa, és megakadályozza, hogy a katonák taszigálhassák.

– Vegyétek át ti, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne – szólt a főpapoknak.

– Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiának hívja magát! – kiáltotta az egyik főpap.

Pilátus még egyszer visszavonult, és megparancsolta, hogy a foglyot vigyék hátra vele. Miközben a fiam megfordult – és tisztán láthattam az arcát –, észrevettem, hogy félelemmel és értetlenül tekint a tömegre. Habár ekkor úgy tűnt, Pilátus a szabadon bocsátását fontolgatja, most már tudom, hogy egyedül én tápláltam ilyen sokáig a reményt.

A többiek mind tudták, hogy vége van; föláldozzák a jövő érdekében, és többé nem számít más, csak a gyilkolás.

Pilátus így csupán felbőszítette a tömeget, amikor újra visszatért, és azt kiáltotta:

– Íme, a királyotok!

– El vele, el vele, feszítsd meg! – kiáltották körös-körül, mintha ezek a szavak tettekre váltva végtelen örömöt és gyönyörűséget szereznének, a bőség és beteljesedés érzetét kínálnák.

– A ti királyotokat feszítsem meg? – harsogta ismét Pilátus, és mintha botot hajított volna a kutyáknak.

– Nincs királyunk, csak császárunk! – kiáltották, mintha játszanának.

Ezután Pilátus a tömeg kezébe adta a fiamat, és a tömeg várva várta; egyenként is szívesen segédkeztek volna kínjai szaporításában, ha fölhatalmazzák rá őket.

Lassan, keservesen a szélre oldalaztunk, egy akkor formálódott csoport élére kerültünk, mindenki ordítozott, az emberek harsányan üdvözölték egymást, a vérük megtelt méreggel, olyan méreggel, ami az erő, ügybuzgóság, kiáltozás, kacagás, elharsogott parancsok álcájában mutatkozott, miközben utat adtak a gyászos menetnek, amely egy túlnani hegyre tartott.

Mialatt előrenyomakodtunk, és igyekeztünk együtt maradni, a magunk módján mindegyikünk úgy festett, mint a többi jelenlévő, bizonyára olybá tűnt, hogy mi is kiéhezetten várjuk egy dicsőséges feladat végrehajtását, egy magát királynak nevező személy megcsúfolását, elhajtását, megalázását és haláltusáját fenn a hegyen, a világ szeme láttára. És különös módon az a körülmény, hogy a cipőm feltörte a lábam, hisz nem erre a nyüzsgésre és erre a hőségre készült, időnként lekötötte a gondolataimat, elterelte a figyelmemet arról, ami történt.

Meghökkentem a kereszt láttán. Már előkészítették, várta őt.

Túl nehéz volt ahhoz, hogy cipelje, hagyták, hogy vonszolja át a tömegen. Észrevettem, hogy jó néhányszor megpróbálta levenni a fejéről a töviseket, de hiába erőlködött, ettől mintha csak még inkább belenyomódtak volna a bőrébe, a koponyacsontjába, a homlokába. Valahányszor fölemelte a kezét, hátha enyhíteni tudja a fájdalmat, a mögötte haladók elveszítették a türelmüket, és furkósbottal meg ostorral hajtották előre. Egy időre mintha minden fájdalomról megfeledkezett volna, miközben húzta-vonta a keresztet. Gyorsan elébe kerültünk. Még mindig nem tudtam, vajon a hívei kiterveltek-e valamit, várakoznak-e rá, vagy álruhában váltak láthatatlanná a tömegben, ahogy mi.

Megkérdezni nem akartam, és most már egyébként is lehetetlen lett volna, hiszen tudatában voltam, hogy ebben a tébolyban egyetlen szavunk vagy pillantásunk áldozattá tehet bennünket is, bármelyikünket agyonrugdoshatják, megkövezhetik vagy elhurcolhatják.

Amikor elkaptam a tekintetét, valami megváltozott. Addigra előrébb jutottunk, hirtelen megfordultam, és láttam, hogy ismét megpróbálja kitépni a töviseket, amelyek belefúródtak a homlokába meg a nyakszirtjébe, de sehogy sem bírt segíteni magán, egy pillanatra fölemelte a fejét, és találkozott a pillantásunk. Mintha minden gyötrelem, minden megrázkódtatás a mellkasom egy pontjára irányult volna. Fölsikoltottam, és oda akartam futni hozzá, de társaim visszatartottak, Mária azt suttogta, maradjak csöndben, szedjem össze magam, különben fölismernek és elvisznek.

A fiú, akinek életet adtam, most még védtelenebb volt, mint akkor. Azokban a születése utáni napokban, amikor a karomba vettem és csak néztem őt, gondolataim között ott motoszkált az is, hogy lesz valaki, aki figyel rám, amikor a végemet járom, gondoskodik a testemről, miután meghalok. Azokban a napokban, ha akár csak álmodom, hogy véresen fogom látni őt, miközben a tömeg körülötte lázasan azon igyekszik majd, hogy még több vérét ontsa, éppúgy sírtam volna, ahogy ezen a napon sírtam, és a sírás lényem legmélyéről fakadt volna.

Csak hús és vér és csont maradt belőlem.

Miközben Mária és a kísérőnk szünet nélkül hajtogatta, hogy meg se próbáljak szólni hozzá, és nehogy újra elsírjam magam, követtem őket a hegyre. Könnyen elvegyülhettünk az ott lévőkkel, akik mind beszélgettek vagy nevetgéltek, egyesek lovat, szamarat vezettek, mások ettek-ittak, a katonák valami érthetetlen nyelven kiabáltak, akadtak köztük vörös hajúak, csorba fogúak és durva vonásúak. Olyan volt az egész, mint egy piactér, csak valahogy fölajzottabb, mintha a rövidesen bekövetkező esemény eladónak és vásárlónak egyaránt nyereséget ígért volna. Az utolsó pillanatig úgy éreztem, hogy bárki könnyen elosonhatna észrevétlenül, és reméltem, hogy a követői közül valaki esetleg kitervelte, hogyan szöktessék meg ebben a tolongásban, hogy biztonságos helyre vigyék, el a városból. Ám ezután láttam, hogy a hegy tetején néhányan gödröt ásnak, és ráeszméltem, hogy komolyan gondolják, határozott céllal érkeztek, bármilyen szedett-vedett társaságnak tűntek is.

Vártunk, és egy óra vagy talán több is eltelt, mire a menet megérkezett. Könnyedén meg tudtam különböztetni az egyszerű nézelődőket azoktól, akik határozott céllal jöttek, utasításra cselekedtek, fizetséget kaptak. Meglepett, hogy némelyikük milyen csekély figyelmet fordít arra, hogy mások közben nekiláttak a kereszthez szögezni őt, kötelekkel próbálták a keresztet az általuk ásott gödörhöz vonszolni és abban fölállítani.

A szögezés alatt hátrahúzódtunk. A szögek hosszabbak voltak, mint a kezem.

Öt-hat férfi kellett, hogy lefogja őt, kifeszítse a karját a kereszten, azután pedig, amikor hozzákezdtek, hogy beléverjék az első szöget azon a ponton, ahol a tenyér a csuklóval határos, felordított fájdalmában, és ellenszegült nekik, miközben sugárban fröcskölt a vér, és kezdetét vette a kalapálás, ahogy igyekeztek a szög végét a fába ütni, kezét és karját a kereszthez szorították, ő pedig üvöltve vonaglott.

Amikor ezzel elkészültek, minden erejét összeszedte, hogy ne tudják a másik karját is kifeszíteni. Egyikük lefogta a vállát, egy másik a felkarját, de így is sikerült a karját a mellkasához húznia, úgyhogy segítséget kellett hívniuk. Azután lefogták, beverték a második szöget, és most már mindkét karja kifeszült a fán.

Próbáltam az arcába nézni, mikor fölsikoltott kínjában, de úgy eltorzította a kín és beborította a vér, hogy rá sem ismertem. A hangját ismertem föl: csak a hangok, amelyeket kiadott, azok voltak a sajátjai. Fölálltam és körülnéztem. Közben egyebek is zajlottak – lovakat patkoltak és abrakoltattak, szerencsejáték folyt, sértések és tréfák röpködtek, főzőtüzeket gyújtottak, a fölszálló füst belengte a hegyet.

Szinte fölfoghatatlan, hogy ott maradtam, és végignéztem, hogy nem rohantam oda hozzá, nem kiáltottam neki. De nem tettem.

Elszörnyedve figyeltem, de nem mozdultam, meg se szólaltam. Semmi sem hatott volna akkora elszántsággal szemben, semmi sem hatott volna azzal a felkészültséggel, cselekvő lendülettel szemben. Mégis furcsán hangzik, hogy tétlenül tudtuk nézni, úgy tudtam dönteni, hogy nem sodrom magam veszélybe. Azért néztük végig, mert nem volt választásunk. Azért nem kiáltottam föl, azért nem futottam oda, hogy megmentsem őt, mert semmi értelme nem lett volna. Félresöpörtek volna, akár tollpihét a szél. De az is különös, ennyi esztendő múltán az is különösnek látszik, hogy képes voltam uralkodni magamon, mérlegelni a dolgokat, ölbe tett kézzel figyelni, tudván, hogy így helyes. Visszatartottuk egymást, és hátrahúzódtunk. Igen, így tettünk. Visszatartottuk egymást, és hátrahúzódtunk, miközben a fiam szavakat üvöltött, amelyeket nem értettem. Pedig talán el kellett volna indulnom felé, bármilyen következményekkel jár is. Nem számított volna, de most legalább nem kellene újra meg újra ezen tépelődnöm: hogyhogy nem futottam oda hozzájuk, hogyhogy nem rángattam el őket, hogyhogy nem kiáltoztam, hogy bírtam némán, mozdulatlanul nézni. De hát így történt.

Mihelyt alkalom adódott rá, megkérdeztem a kísérőnket, mennyi időbe telik, hogy meghaljon, és azt a választ kaptam, hogy tekintettel a szögekre, a láthatólag tetemes vérveszteségre meg a perzselő napra, hamar kiszenvedhet, de még így is eltarthat egy napig a dolog, hacsak föl nem gyorsítják azzal, hogy odamennek, és eltörik a lábszárát.

Úgy hallottam, a parancsnok tudja, miként sürgetheti vagy lassíthatja a folyamatot, igazi szakértő, éppúgy ért a gyilkoláshoz, mint mások a terményekhez és az időjáráshoz, ahhoz, hogy mikor kell leszüretelni a gyümölcsöt a fáról, vagy mikor érkezik el az ideje egy gyermek világrahozatalának. Úgy hallottam, ügyelni tudnak rá, hogy ne ontsanak több vért, vagy akár el is fordíthatják a keresztet a naptól, vagy lándzsával szurkálhatják a testét, ami azt jelentené, hogy órák alatt, még az est leszállta előtt meghal. Azt jelentené, hogy még szombat előtt meghal, de ahhoz, mint hallottam, engedélyt kellene kérni a rómaiaktól, magától Pilátustól. Ha pedig Pilátust nem találják, mindig akad valaki, aki Pilátus helyett engedélyt adhat. Majdhogynem megkérdeztem, nem tudnánk-e mégis megmenteni a fiamat, hogy életben maradhasson, de valójában tudtam, hogy már késő. Láttam a szögeket, mielőtt behatoltak a csuklója és a tenyere közötti részbe.

Azután láttam, hogy más kereszteket is emelnek, amelyekhez kötéllel rögzítették az embereket, de úgy tűnt, vagy túl nehéz a fa, vagy gyatrán ácsolták a kereszteket, mert valahányszor fölállították őket, a keresztek elcsúsztak, visszazuhantak a földre.

Mindenfélét nézegettem, felhőgomolyt az égen, követ, előttem álldogáló embert, bármit, hogy eltereljem a figyelmemet a közvetlen közelből hallatszó nyöszörgésről. Föltettem magamban a kérdést, vajon mímelhetném-e valamivel, hogy ez nem most történik, hogy valaki mással a múltban történt vagy pedig a jövőben fog megtörténni, amit egyáltalán nem kell átélnem. Mivel ennyire elmélyülten nézelődtem, tudtam, hogy oldalt egy csoport áll, lovasok, részint rómaiak, részint vének, és ahogy a jelenetet szemlélve kerülgették egymást, rádöbbentettek, hogy ők az irányítók, sok más itteni esemény véletlenszerű, a szombat előtti nap hozadéka, ezek a jól táplált férfiak azonban megközelíthetetlenül komoly, eltökélt benyomást keltettek. Hirtelen megpillantottam közöttük Marcust, a rokonomat, és láttam, hogy ő is észrevett engem. Mielőtt a többiek megállíthattak volna, odafutottam hozzá, és tisztában voltam azzal, milyen ostobának, tehetetlennek, szerencsétlennek és tolakodónak tűnhetek. Azt hiszem, kitártam a karom, azt hiszem, könnyek szántották az arcomat, és azt hiszem, teljesen értelmetlenül viselkedtem. Emlékszem, a többiek közül néhányan közönyösen vagy enyhe ingerültséggel tekintettek rám, és Marcus arcán is ugyanez tükröződött, ami azután sötét kegyetlenséggé változott, amikor rám szólt, hogy táguljak onnét. Tudom, hogy nem ejtettem ki a nevét. Tudom, hogy nem neveztem rokonomnak. Láttam a félelmet az arcán, és láttam, milyen gyorsan illan el, változik elszántsággá, hogy eltávolítson e férfiak köréből, akik közül senki máshoz nem mertem fordulni.

Biccentett valakinek, aki később a keresztre feszítettek közvetlen közelében kockázott, és közben engem figyelt, láthatólag tudta, ki vagyok, és azt hiszem, utasítást kapott, hogy fogjon el, amint beáll a halál és szétoszlik a tömeg. Később rájöttem, mind azt hiszik, kivárjuk a végét, hogy magunkkal vigyük és eltemessük. Azt már megtanulták rólunk a rómaiak, hogy nem szolgáltatjuk ki a halottakat az elemeknek. Bármekkora is a veszély, várni fogunk.

A kísérőm, aki manapság ebben a házban látogat, és az a másik, akit még kevésbé kedvelek, azt óhajtja, hogy egyszerűen írjam le ezeket az órákat, a szavakra kíváncsiak, amelyeket hallottam; a fájdalmam csak akkor érdekli őket, ha a „gyász” vagy a „bánat” szó formájában hangzik el. Bár egyikük maga is tanúja volt annak, aminek én, nem óhajtja zűrzavarnak nyilvánítani az elsötétülő, majd ismét kiderülő ég különös emlékét, se a többiek hangját, amint dühösen próbálják elhallgattatni a sóhajtozást, jajgatást, nyöszörgést; még a kereszten függő alak némasága is irritálja őket. A rőzsetüzek egyre maróbb füstje vadul csípte a szemünket, mert mintha semmilyen égtáj felől nem fújt volna a szél. Nem akarnak tudni róla, hogy az egyik kereszt rendszeresen ledőlt, föl kellett támogatni, és arról az emberről sem akarnak tudni, aki nyulakkal etetett egy vad és méltatlankodó tekintetű madarat egy olyan kicsi kalitkában, amiben az ki sem terjeszthette rendesen a szárnyát.

Annyi minden történt azokban az órákban, ahány pillanat az élet. Előbb azt hittem, tehetek valamit, aztán rádöbbentem, hogy nem. A hűvösen józan gondolatok már nem tudták elterelni a figyelmemet arról, hogy ha ez nem velem történik, elvégre nem engem feszítenek keresztre, akkor meg sem történik. A gondolatok a kisdedről, aki a részem volt, szíve a szívemből sarjadt. A gondolatok, hogy a többiekhez futok, akiket szintén el akarnak fogni vagy ki akarnak kérdezni. Vagy figyelek, hátha valaki jelt ad, hogy hamarabb véget érjen. Vagy megértem, hogy Marcus azért csábított a városba, azért adott egy címet, hogy elfoghassanak, amint vége, sőt már előtte.

Az utolsó órában, miközben megritkult a tömeg, és az emberek egy része lefelé indult a hegyről, már nem jutott idő se csodálkozásra, se felismerésre, se gondolkodásra. Nem maradt idő nézelődésre, figyelemelterelő látnivalók keresésére. Abban az utolsó órában mintha nőtt volna a napsütésben átszögezett kézzel-lábbal függés kínja, amely velőtrázó sikoltozásban, majd levegő után kapkodásban nyilvánult meg. És mindannyian várakoztunk, mindannyian tudtuk, hogy közeleg a vég, és mindannyian figyeltük az arcát, a testét, nem voltunk biztosak benne, tudja-e, hogy mellette vagyunk, egészen a legvégéig, amikor kinyitotta a szemét, és mintha szólni próbált volna, de egyikünk sem értette a szavait, a túlzott erőlködéstől nem hallottuk őket. Ezek adták tudtunkra, hogy még él, és különös módon, elszenvedett fájdalma, vereségének nagy nyilvánosság előtti szemléltetése dacára, noha egész idő alatt kétségbeesetten szerettem volna, hogy gyorsan véget érjen, most nem akartam, hogy véget érjen.

Colm Tóibin: Mária testamentuma

Fordította: Szabó Herta

Park Könyvkiadó, 2012