Guillermo Del Toro neve sokaknak ismerősen csenghet, miután a mexikói származású forgatókönyvíró, rendező és producer az első hollywoodi mozija, a Mimic – A júdás faj óta olyan rendkívüli mesékkel ajándékozott meg bennünket, mint az Ördöggerinc, a Penge 2, a Pokolfajzat-filmek, A faun labirintusa és a Tűzgyűrű. Alkotásait illetően nem véletlenül használom a mese szót, hiszen Del Toro a mai álomgyár egyik legnagyobb mesélője: filmjei mind cselekmény, mind karakterek, mind pedig a bennük lefestett világok tekintetében roppant meseszerűek, miközben rendszerint sötét és vészjósló atmoszféra járja át őket. Kivétel erősíti a szabályt alapon Del Toro két éve tett egy kis kitérőt a végül roppant megosztóra sikeredett Tűzgyűrűvel, melyben a kellemesen borzongató hangulatot intenzív óriásrobotos zúzás váltotta fel, viszont idén a legújabb mozijával visszatért önmagához, sőt: a Bíborhegy csaknem minden korábbi Del Toro-mozinál sötétebb lett, mindazonáltal hiába is harangozták be horrorként, annak azért túlzás lenne nevezni.
A történet valamikor a 19. század vége táján játszódik, és főhőse az írói ambíciókat kergető fiatal Edith Cushing (Mia Wasikowska), aki minden erejével azon van, hogy kiadassa az első kísértetes kéziratát. Egy napon aztán beállít a lány apjához, a vagyonos Carter Cushinghoz (Jim Beaver) egy rejtélyes baronet, Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), mivel befektetőt keres a lepukkant birtokát fellendítő találmánya megépítéséhez. Noha Mr. Cushing a szimpátia totális hiánya miatt elutasítja Sir Sharpe-ot, azzal szemben már tehetetlennek bizonyul, hogy a fess úriember és leánya egymásba habarodjanak. Cushing megpróbál véget vetni a románcnak, azonban váratlanul elhalálozik, így Edith otthagyva az Egyesült Államokat feleségül megy Thomashoz, majd a férjura és annak mufurc húga, Lucille (Jessica Chastain) ódon kúriájába költözik. Eleinte minden rendben is alakul Edith új otthonában, mígnem egyre-másra hátborzongató jelenéseket kezd tapasztalni a házban, melyekre magyarázatot keresve lassacskán rájön, hogy Thomas és Lucille múltja iszonyatos titkokat rejt.
A filmet szépen keretbe foglalja a Mia Wasikowska szájából a legelején és a legvégén is elhangzó tényszerű megállapítás, miszerint “kísértetek léteznek”, ami szép és jó dolog, mi több: a cselekmény felvezetéseként felettébb izgalmasan is hangzik. Igen ám, csakhogy a főszereplő kijelentését követően hiába is indít máris egy ígéretesen rémisztő szellemezéssel a mozi, végül mindössze odáig jut, hogy nézőként utólag a fél kezünkön megtudjuk számolni a lidérces jeleneteket. Márpedig ez egy kísértethistóriától vajmi kevés, pláne úgy, hogy az egyébként első osztályú CGI segítségével megteremtett és remekül dizájnolt rémségek csupa sablonos beijesztéssel próbálkoznak, melyek közül is jó, ha egy vagy kettő működik valamelyest. Magyarán a film még a tagadhatatlanul minőségi körítés ellenére sem válik félelmetessé, ami nagy kár, mert egyébként mind a környezet, mind a hangulat remekül ágyaz meg egy valódi horrornak. Helyette kapunk egy pár véres és moderáltan durva jelenetet, melyek ahhoz már elegek voltak, hogy a Bíborhegy R-besorolású, azaz 18-as karikájú legyen, amivel egy kemény produkció benyomását kelti, pedig nem az.
Igazából amennyire nem horror, annyira kamaradráma a Bíborhegy, melyben kiváló színészek mutatják meg nekünk, mit tudnak nyújtani egy nagyban rájuk építő filmben. A három központi szereplőre Del Toro és kollégái a tehetséges és szép Mia Wasikowskát, illetve az egyaránt zseniális Tom Hiddlestont és Jessica Chastaint nyerték meg, akik nem is okoznak csalódást. Miközben a játékidő dandárját megkapó Wasikowska ártatlan virágszál-üzemmódba kapcsolva főként a bájával játszik, addig kollégái egymást váltva lopják el előle a show-t, ami igazából nem azt jelenti, hogy a fiatal színésznő rosszul teljesít, hanem egyszerűen Chastain és Hiddleston ennyire nagyszerűek. A történet első felében inkább a Marvel-mozik Lokija domborít, aki gyakorta már a puszta jelenlétével is uralja a jeleneteket, míg az eleinte inkább sablonosan undok Chastain a produkció második felében és a végjátékban bontakozik ki, méghozzá olyannyira, hogy végül mindenkit lejátszva ő nyújtja a legparádésabb alakítást. A trió mellett még az Edith iránt gyengéd érzelmeket tápláló Dr. Alan McMichaelt megformáló Charlie Hunnam figurája hangsúlyos, viszont őt már jóval kevesebbet látjuk, így nagyon nincs is lehetősége kibontakozni.
Egy kamaradrámában kevés szereplő van és jobbára csak egy helyszínre korlátozódik az egész, ami tökéletesen igaz a Bíborhegyre, hiszen a cselekmény kb. hetven százaléka a Sharpe-birtok centrumában hatalmasodó udvarház falai között játszódik. Így aztán a lepusztult, ám briliáns belső terekkel rendelkező épület maga is fontos szereplőjévé válik a történetnek. Na mármost ha van valami, ami még az alakításoknál is nagyszerűbb a produkcióban, akkor az az udvarház díszlete. Komolyan mondom, az amerikai filmakadémia tagjai jobban tennék, ha idén kihagynák a jelöléses mizériát és kapásból odaadnák a Bíborhegy díszlettervezőinek az Oscart, mert a megépített környezet olyan szinten hátborzongató és gyönyörű, hogy az minden díjat megérdemel. Mindazonáltal még a szenzációs díszlet hatása sem lenne tökéletes az ugyancsak fantasztikus kosztümök nélkül, amelyek közül érdemes külön kiemelni – és a film közben is alaposan szemügyre venni – a női karakterek által viselt ruhakölteményeket, ugyanis némelyik egészen bámulatos lett. Mindent egybevetve tehát mint vizuális élmény rettentően erős a produkció.
Összességében Guillermo Del Toro mozija valójában egy nyomokban kísérteteket is tartalmazó, némi erőszakkal és vérrel megfűszerezett dráma lett, amely annak dacára is élvezetes, hogy horrorfilmként harmatgyenge. A történet nem túl cselekményes, ráadásul menet közben könnyűszerrel össze is rakhatjuk a nagy rejtély kirakósának darabjait, mindazonáltal a remek alakítások, az utánozhatatlan hangulat, és legfőképp a lélegzetelállító környezet kárpótolnak érte. Azt a kérdést kicsit nehéz megválaszolni, hogy a Bíborhegy miért is készült ennyire korhatárosnak, miközben ha nem számítjuk azt az egy-két durvább pillanatot, bőven beleférne az alacsonyabb besorolásba is, azonban miután a Matthew Robbins forgatókönyvíróval közösen a szkriptet is jegyző Del Toro állítólag már közel tíz éve kitalálta a sztorit, így nyilván nem véletlenül valósította meg úgy, ahogy. Furcsaság ide vagy oda, több olyan értéke is van a filmnek, amelyek miatt kár lenne kihagyni.
Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) – Értékelés: 7/10
Színes, szinkronizált amerikai misztikus dráma, 119 perc.
