Kultúra
Budapest, 2011. december 14.
Bornai Tibor, a KFT zenekar billentyűse interjút ad az MTI újságírójának a Bakelit Multi Art Centerben. Az együttes december 28-án a Papp László Budapest Sportarénában „ufóshow”-val ünnepli harmincadik születésnapját.
MTI Fotó: Mohai Balázs

Az, hogy egy gyerek kapjon enni, Európa közepén a minimum

László Pál
László Pál

újságíró. 2015. 09. 25. 12:55

A mindenkori kormány dolgozzon ki olyan új gyermekétkeztetési hálózatot, amellyel minimalizálni lehet az éhező gyerekek számát Magyarországon, és garantálja erre a fedezetet a költségvetésben – ezt szeretné eléri a Nemzeti Minimum csapata. A civil csoport a célért szeptember 26-ra maratoni koncertet szervez a Sportarénába. A helyszínt ingyen bocsátotta rendelkezésükre az emberi erőforrások minisztere. A koncert célja nem a pénzgyűjtés, hanem a figyelemfelhívás. Sorozatunkban a fellépőket kérdezzük arról, hogy nekik mi a minimum. Villáminterjú Bornai Tiborral.
Korábban a témában:

Gyerekdarab, musical is van az életműben. Bornai Tibornak mi a viszonya a gyerekekhez?

Talán az, ami mindennek az alapja, hogy én, ha jelen pillanatban önazonosságom gyökerét keresem, akkor valahol az óvodában találom meg magamat. Ezt egyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy nagyon nagy mértékben maradtam gyerek. Lehet, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy kivételesen jó memóriám van, és nagyon tisztán látom magam előtt azt a világot, amit én gyerekszemmel néztem, vagy amit kaptam.

Ez infantilizmus vagy őszinteség?

Azt hiszem, hogy a gyermeki őszinteségemet egy kicsit elhomályosították azok a bizonyos társadalmi szokások, úgynevezett jólneveltség és egyéb káros szenvedélyek. Néha szeretnék olyan őszinte lenni, de nem merek. Ebből a szempontból jobban hasonlítok a felnőttekre. De a játékosság és a kíváncsiság szempontjából is gyerek maradtam. És ha ennyit még megengedhetek magamnak, és nem hangzik dicsekvésnek, akkor az eredeti megoldások tekintetében is gyerek maradtam. Talán egy kicsit függetlenebb vagyok az átlagnál, függetlenebb a sablonmegoldásoktól. Úgy értem, hogy én gyereknek képzelem magam még most is, nagyon-nagyon eleven gyerekkori élmények élnek bennem, és ezek befolyásolják a mindennapi életemet, a mindennapi döntéseimet és a váratlan helyzetekre is tudok úgy nézni, mint egy gyerek. Úgy érzem, ez egy nagy áldás, vagy valamilyen tehetségszerűség, amiről én nem tehetek.

Akkor lehet, hogy a Nemzeti Minimum ezért foghatta meg? Mert ez nem egy szokványos kezdeményezés, itt nem pénzt gyűjtenek a gyerekeknek.

Az ember nem nagyon tudja kiszámítani előre, hogy melyik az a probléma, amelyik szíven találja. Azt hiszem, hogy egy átlagember hétköznap, reggeltől estig találkozik körülbelül nyolc-tíz égető problémával. De a legtöbbször egyik sem találja szíven, vagy sóhajt egyet és megy tovább, mert másfelé van dolga. De amikor valakit szíven üt egy probléma, személyében találja meg, akkor egész biztos, hogy mindent letesz a kezéből és azzal kezd el foglalkozni. Mondjuk, én nem tettem le mindent a kezemből és nem hagytam abba mindent, de azzal, ahogy a problémát a telefonban annak idején Horgas Péter (az ötletgazda – a szerk.) két mondatba belesűrítette, hirtelen az én problémám is lett. A személyes problémám. És ennek köszönhető, hogy nem azt mondtam Péternek, hogy hát, tudod, nehéz ügy ez és szerintem megoldhatatlan és hagyjuk a francba, hanem elkezdtünk ezen gondolkodni, hogy mit csináljunk. És azzal az igénnyel kezdtünk el ezen gondolkodni, hogy meg akarjuk ezt oldani. Nem körbenyalni, nem szépíteni rajta, nem kicsit vidámabbra színezni, a szélébe egy kicsit belevakarni, hanem úgy, ahogy van, meg akarjuk oldani.

Fotó: MTI / Mohai Balázs
Fotó: MTI / Mohai Balázs

Egyszer csak úgy éreztük, hogy elegünk van abból, hogy Magyarországon gyermek éhezhet. Nem tűrhetjük tovább. Szóval egy nagyon radikális érzés volt ez. Mindennek ez az alapja, hogy egy gyermek nem tehet semmiről, és nem tehet szinte semmit érte, hogy megváltozzon a probléma.

Ezért koncentráltunk arra, hogy gyermekéhezés, tehát nem a szegénység, nem a gyermekszegénység, nem a felnőtt éhezés, mert ezek ugye mind rokon területek. És nagyon könnyen elcsúszhat ez a kihegyezett magatartás, amit mi egy éve tanúsítunk, hogy a gyermekéhezésről van itt szó. A gyermekszegénység már egy akkora probléma, aminek nem mernék nekiállni, de az, hogy egy gyerek kapjon enni, az szerintem Európa közepén a minimum.

Azzal kapcsolatban nem volt szkeptikus, hogy lesz-e olyan pillanat a magyar politikában, hogy az összes parlamenti párt egyszerre akar bármit? Még akkor is, ha ez egy nagyon jó cél? Az elmúlt 15 évben biztos, de lehet, hogy az elmúlt 25 évben, nem volt ilyen Magyarországon.

Ez egy csoda, mert az egésznek ez tényleg a csodával határos pontja. Féltünk tőle, hogy nem fog sikerülni, de ez volt az egyik legkomolyabb célkitűzésünk. És ennek érdekében azt a módszert követtük, hogy megpróbáltunk a legszelídebbek lenni. Amennyire csak lehet. Nem követelőzni akartunk, nem az asztalt verni, hanem kérni. Egy csendes kérés, aminek azt gondoltuk, pont a csendességében és szelídségében lesz majd az ereje. És sikerült ezt a dolgot úgy tálalni a kormánypártoknak, hogy azok nem érezték kritikának. És sikerült az ellenzéknek úgy tálalni, hogy nem érezték, hogy azt kritizáljuk, amikor ők voltak kormányon. Próbáltunk senkit nem megijeszteni ezzel, hanem inkább a szívére hatni. És magam sem hittem el, amikor egyszer csak megvolt a létszám. Minden egyes párt vállalta az ebben való szereplést. És ez különösen akkor volt csoda, amikor az egymástól legmesszebb lévő, politikai nézeteket vallók is beleegyeztek abba, hogy feljönnek a színpadra, egyszerre. Tehát egy légköbméterben lesznek, és ugyanarra néznek. És hát, amilyen optimisták mi vagyunk, meg talán naivak is, ha nem is infantilisak, abban bízunk, hogy esetleg ez példává válhat. Hogy ha még valaki segít keríteni még egy ilyen alapvető kérdést, amiben egyet lehetne érteni, akkor ezek egyre szaporodnak. És akkor nem is lesz olyan nagy csoda, hogy ha néha egyetértünk valamiben.

Ha ez ennyire jól sikerült, akkor lehet, hogy van már egy következő dolog, amiben ismét „egyetérthetünk”?

Nincsen jelen pillanatban. Az van, hogy ez az év a politikai szakadék szélén táncolással telt el. De még most is, ahogy beszélgetünk, kicsúszhat a számon valami akaratom ellenére, ami ezt az egész ügyet véletlenül, akaratom ellenére valamelyik politikai oldalhoz csatolja. És ez a hihetetlen figyelem és feszültség, amiben mi ezt próbáltuk távol tartani a politikától, ez szombat után talán majd oldódik bennem, és jól fog esni pár hónap pihenés. De ha ugyanígy szíven talál valami, ugyanúgy személyes problémámmá válik, mint ahogy ez, valószínűleg akkor is tehetetlen leszek, és nem állhatok ellen. Olyankor az ember érzi, hogy csinálni kell valamit, nem fordíthatja el a fejét. Azt hiszem, ez egy felelősségérzetből fakad. És onnan jön, hogy az én szám előtt gyakrabban van mikrofon, mint az átlagember szája előtt. És a hangom ettől kicsit hangosabban szól, és ez felelősséget ró rám, és innen táplálkozik ez az egész.

(Interjúsorozatunk korábbi, Szinetár Dórával és Beck Zolival készült beszélgetését ide és ide kattintva olvashatja!)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.