Romológiát tanítasz az egyetemen. Ez is számított, amikor igent mondtál a Nemzeti Minimumra? Vagy egyszerűen minden olyan dolgot elvállalsz, amiről azt gondolod, hogy jó?
Részben éppen azzal foglalkozom, hogyan ne íródjanak át szociális kérdések etnikus dimenzióba, ily módon inkább mondanám szinte véletlen egybeesésnek. A másik oldalról pedig azt hiszem, hogy a társadalomban való élésnek van egyszerűen egy nagy személyes felelőssége. Az én személyes felelősségem tágan értelmezve az, hogy felvállaljam azokat az ügyeket, amelyek arra vezetnek, hogy egy zárt társadalom nyitottabbá vagy dialógusképesebbé váljon.
Azzal, hogy nem pénzt gyűjtötök szegény gyerekeknek, hanem egy törvényt akartok elérni, azzal direktben politizáltok.
Abban a tekintetben igen, hogy minden, a társadalmat érintő nyilvános részvétel – politika. És szerintem így is volna rendjén: a társadalmi nyilvánosság arra való, hogy megbeszéljünk dolgokat. Szerintem mi – vagy beszélek inkább a magam nevében: azért gondoltam, meg kell szólalni, hogy a „megbeszélni a dolgokat” evidens ügy legyen.
Szóval az nem a civilek támogatói feladata, hogy a gyerekek ne éhezzenek Magyarországon. Az a meggyőződésünk, hogy ez a mindenkori kormányok feladata. A társadalomnak meg kell egyeznie, kezet kell fognia mindenkinek egymással (hogy ilyen olcsó képpel éljek), amelyben megállapodunk alapvető dolgokban. Hát ebben a tekintetben ez politika. De nem pártpolitika, ahogyan nem is az érdekek megjelenítése. Jó volna a politika alatt azt a dolgot érteni végre, hogy közös dolgainkat nyilvánosan beszéljük meg.
És Beck Zoli egyébként más kérdésekben is ezeket a dolgokat érvényesíti? Vagyis te egyébként egy aktívan társadalmi életet élő vagy politizáló ember vagy?
Abban a tekintetben igen, hogy azt hiszem, nyilvánosságpárti vagyok. Abban az értelemben biztosan, hogy jobban érdekelnek általában a kérdések, mint a válaszok. Jobban kedvelem azokat a beszélgetéseket, ahol alternatívák merülnek fel, mint ahol ilyen affirmatív kimondások vannak. Jobban hiszek abban, hogy meg tudjuk teremteni a saját történetünket, mint hogy egy nagy történet van, amiben mindenkinek részt kell venni. És nyilván azzal, hogy ezzel nap mint nap foglalkozom, politizálok. Ami annyit jelent, hogy gondolkodom emberi közösségeket érintő ügyekről, és ennek hangot adok különféle formákban.
És bár a 30Y dalai apolitikusak abban az értelemben, hogy nem a direkt társadalomkritika felé mozdulnak, ugyanakkor van nézőpontja, beszédmódja, saját világa a dalainknak: emberi történeteket beszélnek el, és ezekben a történetekben morális döntések, az emberi élethez kötődő egzisztenciális kérdések merülnek fel.
De közben meg ez is egy szokás Magyarországon, hogy minél ismertebb vagy, minél több helyen lépsz fel, annál többen követelik tőled, hogy ne csak általános kérdésekben foglalj állást.
A pártpolitika elől egyszerűen ellépünk. Nem veszünk részt ilyen rendezvényeken, a megkeresésekre egyszerűen csak kedves „nem”-et mondunk. Az mindig egy veszélyes játék, hogy úgy kerülsz bele egy történetbe, hogy annak a történetnek nem vagy alakítója, nem vagy tematizáló erő, hanem a tematizáló erő kezében vagy egy eszköz. Onnantól kezdve az történik, hogy egyszer csak egy jelvény leszel egy kabát hajtókáján. És az nem véleményformálás.
Egyébként most a zenekar hol tart? Vége van a fesztiválszezonnak, te elkezdtél újra tanítani…
Nagyjából ott tartunk, hogy egyfelől végeztünk a Kis Herceg című balett zenéjének az első nagy körével, ezt finomítgatjuk a januári bemutatóig. Ez borzasztó izgalmas vállalkozás egy zenekar számára, alighanem Magyarországon nem nagyon írt még rock&roll zenekar balettzenét. Leszámítva a Bizottságot, de az meg nem nagyon volt balett. Október elején kezdjük a klubturnét, amit Pécsen zárunk decemberben. Közben elindul a kocsmaturné, ami megint arról a hozzáférésről vagy nyilvánosságról szól valahol, amiről beszéltünk az előbb. Arra gondoltunk, hogy óvatos gerillaként meglepünk néhány várost, beköltözünk egy-egy kocsmába és zenélünk. A Művészetek Palotája a kocsmakoncertek záró helyszíne – az év végén.
