Akárhogy is jutott egyik helyről a másikra ez a mostani a ragály, szeptemberre nálunk északon kitombolta magát. Mint egy felheccelt vadember, egy darabig tört-zúzott maga körül, aztán, mintha rájött volna, mit művelt, megszeppenve lecsillapodott. A járvány halottait eltemették, a lázadás résztvevőit felakasztották, akiknek pedig csak enyhébb bűnük volt, megkezdték raboskodásukat Sárospatak, Terebes és Sátoraljaújhely börtöneiben. Mert a kolera egyetlen valóságos következménye, amellyel a mi életünk dimenziójába lépett, az volt, hogy megmutatta, meddig terjedhet a gyűlölet és a gyanakvás, amit ezen a földön egymás iránt táplálunk, urak és parasztok, otthon lévők és idegenek. Lemeztelenítette hiedelmeink és meséink természetét, és olyasmiket tudtunk meg önmagunkról, amire egyikünk sem számított.
A parasztok úgy cselekedtek, amilyenné tettük őket: vadak voltak és kegyetlenek, mint a gyerekek. Borzalmas meséik gomolyogtak bennük, és ők úgy viselkedtek, mint a meséik szereplői. Úgy gondolkodtak, ahogy az eszüktől kitelt: eltántoríthatatlanul biztosak voltak abban, hogy a járványt kútmérgező zsidók, az urak és az orvosok okozták. Nem is történhetett volna másképp: egy ilyen horderejű esemény nem maradhatott magyarázat nélkül. A járvány önmagában nem volt elég csapás: ahogy a gyógymódok, úgy a magyarázatok is nagyobb bajt okoztak, mint maga a betegség.
Az állam szemében a szegénység és a vele járó mocsok volt a bűnös, végső soron tehát mégiscsak maga a paraszt: a paraszt szemében pedig az állam volt a bűnös, és mindaz, ami vele járt: a katonák, nemesek, a hivatalok, a papírok, a könyvek, az orvosok és az idegenek. Ahogy egyre több áldozatot szedett a járvány, a parasztok egyre több mindenkiben láttak ellenséget: először csak a zsidókban és az orvosokban, aztán az urakban és a városiakban és a katonákban, végül önmagukban is. Képzeletük megtelt démonokkal és boszorkányokkal, s a körbezárt, éhhalállal küzdő falvakban végül egymásnak estek.
A piacot kivételesen a megyeháza előtt állították fel.
A régi vásártér, ahol a járvány tombolása idején a halottakat halomba gyűjtötték, még mindig rossz emlékű helynek számított. A lesoványodott, sápadt, elgyötört városlakók, akik a vesztegzár hónapjai alatt alig jutottak élelemhez, most kábán tébláboltak a sókristályos madzagon himbálózó pácolt sonkák, nagy táblákra hasított lépes méz, bükkfafüst-illatú kolbászfürtök, sáros cékla- és káposztagúlák, és összekötözött lábbal verdeső tyúkok között. Alig volt család, amelyet ne sújtott volna haláleset: még mindenkiben friss volt a gyász és a rémület. Senki sem értette, mért pont ő lett a kiválasztott, mért pont ő élte túl; a múltjukban fel nem fedezett erények és jótettek után kutattak, amelyek ellentételezhetnék a nem várt, égi kegyet, s az elhaltakéban korábban észre nem vett bűnöket találtak. A kolera főleg a gyerekeket és az öregeket ritkította meg; ezt is elég nehéz volt megmagyarázni; a kalkulus mindig sántított valahol.
Szédelegve járkáltam az árusok között. Úgy éreztem magam, mint aki hónapok óta éhezik, s már az étel gondolatára is halálfélelem fogott el. Felvettem egy céklát, megszorongattam, belevájtam a körmöm. Kibukkant a bíborvörös, levedző hús. Végigsimogattam a kolbász fénylő, feszes bőrét, megtapogattam a hús ruganyos dudorait, és lenyaltam a kezemről a paprikapiros, fokhagymás zsírt. Belenyomtam az ujjam a lépes mézbe, beszakítottam az opálos viaszréteget. Az ujjaim közt kitüremkedett a sűrű, sötétbarna méz, amelynek illatán a Tátra fenyveseinek fanyar sötétzöldje érzett. Kedvem lett volna felemelni egyet a rémülten pislogó tyúkok közül, és úgy tollastól-mindenestül kiharapni belőle egy darabot. Azt se tudtam, mit csinálok. Járkáltam, mint egy bábu. Szédültem. Fulladtam. Úgy éreztem, vége az életemnek.
Mindenki engem nézett. Nem formáltak kört, nem torpantak meg, inkább csak lassan köröztek, összehajolva sugdolóztak, miközben felém tekintgettek, de én voltam, egyértelműen én, a középpont. Mint egy lassú, rituális vadászaton, amely tánccal kezdődik és gyilkossággal ér véget. Egymáshoz hajoltak, összesúgtak, szétváltak, továbbmentek, aztán újra összehajoltak.
Tudtam jól, hogy min suttognak.
Hogy Kazinczyné, bár sose volt épeszű, most, hogy a kolera elvitte azt a cingár kis urát, egészen és végképp megbolondult. De hát milyen is legyen egy alkimista lánya? A hibbant aranycsináló, ördöggel cimboráló apja, a bolond gróf ugyan miféle főzetek gőzében nem ringatta, nedvével nem itatta meg? Ki tudja, milyen titkos, ördögi nyelv gonosz tanaival tömte tele a fejét az átkozott, vén szabadkőműves? Talán nem is a rendes módon fogant és született, hanem istentelen praktikával, apa és anya nélkül, s nem a teremtéstől rendelt természetes út és mód szerint. Hiszen az arca sem arányos, keze-lába suta, a járása olyan, mintha jégen csúszkálna, magában mindig dudorászik és motyog, és egyáltalán nem olyan, mint egy grófkisasszonynak lennie illene. Semmi elegancia! Semmi méltóság! Semmi tekintély! Na de persze, hogy is lenne bármelyikből is neki, amikor egy vasa sincs. Legalább a becsülete meglenne – de hát becsületről aztán itt végképp nem beszélhetünk. Szegény asszony, persze, akarhatna bármilyen lenni, az élet alaposan megtáncoltatta és kiforgatta. Milyen is legyen egy valamikori halálraítélt, börtönviselt államfogoly felesége? Mennyi becsület marad neki? Milyen legyen egy asszony, akinek az ura reggeltől estig leveleket körmölt, s olyan szavakat talált ki, amiket senki sem ért, és semmit nem jelentenek? Az az ember, az a Kazinczy Ferenc, én mondom, éjszaka a kertben halottak szellemeivel pörölt. Sétapálcájával csapkodta a galagonyabokrokat, néha órákig, amíg egészen széljel nem verte. Ősz haja szétbomlott, ide-oda lengett, mint egy kísértetnek. És közben kiabált, olyan nyelven, amit senki sem ért. A saját szememmel láttam! Az asszonyka meg rángatta volna vissza a házba, mert perzselte szegényt a szégyen, de az a kerge ura csak nem nyugodott, amíg az ártatlan bokrot gyökérig el nem pusztította. Hát mit ártott neki az a bokor? Jobban járt volna mindenki, ha a fejét veszik neki is Budán, mint a többi istentagadó, királygyilkos latornak. Régen volt már, nagyon régen, negyvennél is több esztendeje, de az idő csak nem segít az ilyen bűnökön! Amikor a bolond franciák lenyakazták a királyukat, meg a szegény kis királynét, a mi öreg királynőnk lányát, ennek itt szintén kedve támadt nyakazni. Meg akarták ölni a papokat, lerombolták volna az egyházat, istállót csináltak volna a templomokból! Még jó, hogy időben elcsípték az egész kompániát, mielőtt még nagyobb galibát csináltak volna! Kész csoda, hogy csak néhánynak üttette le a fejét a jóságos uralkodó, ennek a féleszűnek meg megkegyelmezett. Na de én mondom, nem sok haszna származott abból a nagy kegyelemből. Hisz a saját anyja szégyellte, amikor kiengedték a tömlöcből! Hát nem érted, a saját anyja szégyellte, és Regmecen, a főút közepén nem egyszer maga kiabálta a képibe, hogy bárcsak lenyakaztak volna téged is a többivel együtt, s nem kéne ezt a szégyent viselnem miattad! Szégyent hoztál a nevemre és apádéra! A húgaid nem tudnak férjhez menni miattad, az öcsédet a főispán nyilvánosan szégyenítette meg a megyegyűlésen, hogy egy börtönviselt halálraítélt testvére ő előtte többé nem ember! A saját anyja kiabálta rá ezeket! Én azt mondom, bár nyakaztak volna le inkább százszor, mint hogy ekkora szégyent megérjek! Hát egy ilyen ember özvegye mit is csinálhatna Sátoraljaújhely piacán? És miként viselkedjen egy friss özvegy, akinek az imént árverezték el a házát, s most aztán mehet alamizsnát koldulni a hét gyerekével? De ki tudja…! Talán nekik épp, hogy javukra vált a járvány, s szegény asszonyka végre megszabadult egy reménytelen tehertől. Soványka is, vénecske is, de legalább egy kicsit még élheti világát!
A Szent Mihály-templomban már elharangozták a delet.
Kint csilingelt, csörömpölt és kacagott Bécs.
Az október végi napfény laposan tűzött be a tetőablakokon, a fénypászmákban mozdulatlanul lebegtek a porszemek: órák óta álltam a fekete test és a néma nyáj előtt. Fáradt voltam, beteg voltam, mosdatlan voltam és kétségbeesett.
Három napig utaztam, és hajnalban érkeztem Bécsbe, akárcsak negyvenhárom éve az első alkalommal, amikor apám elhozott Ónodról a szaléziánus nővérek kolostorába, hogy kezdetét vegye hét évig tartó neveltetésem, amelynek végeredménye a tökéletes grófkisasszony volt, a hibátlan feleségnek-való, a legnemesebb alapanyag, amelyből egy férj hozzá illő asszonyt faraghat: most az alapanyagból készült végső szobor érkezett vissza a városba, ahonnan elindult.
Az orrom megcsapta az réges-rég nem érzett Bécs-szag, amelyben a cukrászdák édes kigőzölgései keveredtek a lovardák csípős párájával és az asztalosműhelyek friss lakk- és forgácsszagával, a színházak jelmezeinek illata és a bordélyházak édes bűzei a könyvtárak papírillatával a Stephansdom katakombáinak csontszagával. Mintha megint elkezdődhetne valami, mintha nem lenne semmi helyrehozhatatlan, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy mi volt, mintha csak a jelen számítana. A városnak ugyanolyan bölcs és várakozó, játékos és démoni atmoszférája volt, mint annak idején, azzal a különbséggel, hogy most kölcsönzött valami dionüszoszit a must és az erjedő törköly illata, s az a különös derű, amely helyrehozhatatlan katasztrófák után eluralkodik a világon: a túlélők eufóriája, hogy a véletlen nekik juttatta a főnyereményt.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, és előre küldettem a csomagomat a szállásomra, ahová estére meg akartam húzni magam, lesétáltam a Grabenre, ahol felidéztem az elmúlt évtizedek epizódjait, amelyek a Habsburg birodalom e kitűntetett színpadán estek meg velünk, Ferenc gyerekkori megaláztatása, emlékezetes sétájukig Angelo Solimannal, és az az esős, november huszonegyedike 1796-ban: mióta Ferenc mindent elmesélt, már nekem is mást jelentett a tér, mint azelőtt. Ettem valamit, beültem egy kávéra, bámultam az üzletek kirakatait, pisiltem, aztán kilenc órakor, pontban nyitásra megálltam az Udvari Könyvtár bejárata előtt, és tíz perccel később, elhaladva a könyvtár hatalmas olvasótermei mellett, beléptem a tetőtérbe vezető ajtón.
Ezernyolcszázharmincegy október 27-e volt, a férjem hetvenharmadik születésnapja. Ezt a napot választottam arra, hogy szembe nézzek azzal, amit rám hagyott.
Hogy szembenézzek Angelo Solimannal.
Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Kalligram, 2014
