De aztán végül mindig hazajön, és mielőtt levetné a kabátját meg a cipőjét, gyöngéden beviharzik a hálószobába, és óvatosan, nehogy fölébredjek, a számba tömköd egy kis citrusolajjal készült pattogatott kukoricát vagy szarvasos gombócot, amiről tudja, hogy ha magamnál lennék, biztosan nem enném meg. Ilyenkor valahogy mindig csak később szabadul rám a meghatottság, és az első gondolatom az, hogy mért is nem haragszom, amiért megint rám és az ágyra borította az újragondolt paprikáskrumplit (tintahallal). Aztán már csak eszem önfeledten, az álomból éppen csak annyira visszatérve, amennyire feltétlenül szükséges, és közben tovább alszom. Félálomban minden finom. Olyan ízű, amilyet ébren sosem érzek.
A nézegetés vagy az ébrenlét megakadályozza, hogy megismerjük az ételek valódi ízét és valódi személyiségét. Egy krumplit például ébren sosem önmagában eszünk, abban benne van minden krumpli, amit eddig ettünk, minden, amiről olvastunk, minden, a krumplival szemben támasztott személyes és társadalmi elvárásunk, aminek egy krumpli soha nem tud megfelelni. Hiszen csak egy krumpli, az Isten szerelmére! Csak egy krumpli, de annak viszont sokkal öntudatosabb, mint amilyen egy fasírt valaha is lesz, mivel az életmódjából következő kényszerű meditáció során hónapokon át elmélkedhetett magányosan a sötétben azon, hogy ki is ő valójában. Néhány téli hónap hallgatag ásványi sók társaságában megacélozza az ember jellemét, utána olyan lesz a személyisége, hogy soha nem fogja igazán megérteni őt se egy narancssárga színű, holland paradicsom, se mi. Mi, akik takarmánykrumplit eszünk, és észre sem vesszük. Egyenlőtlen, igazságtalan a küzdelem egy kicsi, bölcs krumpli és több száz év rossz beidegződése és gyermeteg előítélete között. Pedig nem is az a tét, hogy ízlik-e az a krumpli, hiszen a finomságra való ácsingózásnál még a tarkabab is önérzetesebb, hanem az, hogy fölismerjük-e azt, akinek nem társadalmi szerződés-, hanem krumpliíze van, ha mi is úgy akarjuk. Fölismerjük-e benne a talaj ormótlan, de azért derűs emlékeztetését, hogy állítólag innét jövünk, a figyelmeztetést, hogy ide tartunk, de semmi ok a nyugtalanságra, hiszen ez is csak olyan, mint egy hosszú éjszaka, amikor annyi mindent át tud gondolni az ember, ha már muszáj, mert más lehetősége úgysincs. Persze ha hagynánk, hogy magától boldoguljon az a krumpli, hogy megmutassa, mit tud egyedül, az otromba, álságos segítségünk nélkül, ha tényleg őrá lennénk kíváncsiak, az egyszerire, a megismételhetetlenre, aki csak a mi tányérunkon van, nem pedig a krumpliról alkotott platóni ideánkra, ha beeresztenénk a valóságot, ennek a kicsike, ártalmatlan krumplinak a valóságát a szánkba, hogy végre tisztázhassa magát… hát akkor ki tudja, hány és hány prekoncepciónkat kéne lecserélni igazi koncepcióra.
Fotó: Facebook/Photo Page
Nem kérdezem meg tőle, hogy mit ettem, mert alszom, és éppen elhatalmasodik rajtam ő maga, szalonnás fehércsoki vagy polipbrassói vagy ki tudja mi képében, hiszen őt eszem, és őt fölismerem mindenben, amihez hozzáért. Ez ő, éjjelente rám küldi valamelyik teremtményét, aztán nézi, hogy mire megyünk egymással, hogy elcsábít-e engem az az íz vagy csak flörtölök vele, és másnap eszerint alakítja az étlapot. Ilyen neki egy szerelmes éjszaka, ételekkel szeret, ételekkel beszél hozzám, mert nem tud másképpen, ahogy nappal se tud máshogy, csak akkor nem tűnik föl, márpedig ilyenkor saját maga legnagyobb megdöbbenésére mégiscsak szeretne valamit mondani nekem, de sehogy se sikerül. Talán jobb is, mert azt se tudja pontosan, hogy mit, pedig nagyon szeretné, úgyhogy csak áll az ágy előtt, a kezében tállal, kanállal, és érzi, hogy valami még hiányzik, aztán hirtelen eszébe jut, óvatosan lekucorodik az ágy szélére, és vigyázva, nehogy fölébresszen, a számba kanalazza a mondandóját, nem szól egy hangot se, csak kanalaz, gyöngéden, félreérthetetlenül, végighúzza az ajkam alatt a kanalat, mint a kisbabáknak, le ne csöppenjen a maradék, így szeret ő igazán etetni, saját kézzel, egyedül egy szobában, hogy senki ne zavarja meg őt aközben, ahogy figyeli, mit szól a kiszolgáltatott etetett ahhoz, amit ő… hozzá mit szól, hát rajtam aztán láthatja, azért engem etet éjjelente, mert én hagyom magam a legodaadóbban legyőzetni ezektől az ízektől, tőle, az én arcomon látja leginkább saját magát, ahogy fehérjékké meg szénhidrátokká változik, hogy birtokba vegye az egész testemet, ott legyen minden porcikámban, a keringésemben, a csontjaimban és a hajamban is, hogy értsem végre, amit mond.
Aztán addig etet és sürög-forog, amíg kinyitom a szemem és megdicsérem, hogy ez senki másnak nem jutott volna eszébe, az egész Kárpát-medencében biztosan nem, de valószínű, hogy az Északi-féltekén sem – amiben az a meglepő, hogy tulajdonképpen lehet, hogy tényleg így van –, és akkor végre megnyugszik, mert ha nem dicsérem meg én, akit ez az egész gasztronómiai ámokfutás tökéletesen hidegen hagy, és a kedvenc ételem a kakaóscsiga, néha pedig titokban hamburgert eszem valamelyik gyorsétteremben, akkor becsapva érzi magát, és hiányérzete támad ebben a nagy szerelemben. Aztán részletesen a fülembe suttogja az aznapi menüt, ő azt állítja, hogy altatónak, pedig igazából vallomás, mert végre megjött a hangja.
Csak ő alszik el, néha már a levesnél, én meg addigra teljesen fölébredek, és attól kezdve álmatlanul forgolódom a kispárnák között, annyira fölzaklatott, amit mondott, pontosabban amit mondani szándékozott. Nem tudok már visszaaludni, nem bánom, ilyenkor kihasználom az esztelen magabiztosságot és a kicsinyes, megtévesztő hétköznapok fölött álló éleslátást, amiről elképzelni sem tudom, hogy került ide mellém az ágyba, és ami kizárólag ilyenkor éjjel-hajnalfelé kezd el kerülgetni, hogy elképzeljem a valóságot és kiigazítsam olyanra, amilyennek lennie kéne. Holnapra tökéletesen kialvatlan leszek, és egész nap úgy fogok lézengeni, mint karácsony előtt a pontyok az akváriumban. Mint akinek fogalma sincs, hogy került ide.
Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége
Libri, 2014
