Kultúra

85 éves Kertész Imre

Az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas 1929. november 9-én született Budapesten.

Kertész Imre tizennégy éves volt, amikor 1944. június 30-án a Budapest környéki csendőrpuccs következményeképpen Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták zsidó származása miatt. A lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza Magyarországra. Az érettségi vizsga letétele után, 1948-ban a Világosság, majd az Esti Budapest című lap munkatársa lett. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa volt. Azóta szabadfoglalkozású író, műfordító. Negyven éven át egy apró garzonban – “önkéntes börtöncellájában” – élt feleségével. Kenyerét az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején zenés komédiák és bulvárdarabok írásával kereste.

1960-ban kezdte írni első regényét, a Sorstalanságot, amelyen tizenhárom éven át dolgozott. Kertész műve holokauszt-történet, egy zsidó fiú elhurcoltatásának, lágerbeli hányattatásainak, életben maradásának, megtört élete folytathatóságának a könyve. Amikor a regény többéves várakozás után 1975-ben megjelent, teljes csend fogadta. Ezt fogalmazta meg az író a folytatásban, A kudarcban (1988). A trilógia harmadik része a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), amelyben újra megjelenik a főszereplő Köves György, és elmondja kaddisát (imáját) a gyerekért, akit nem hajlandó a világra nemzeni, arra a világra, amely megengedte Auschwitzot.

“…ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azaz, hogy akkor mi magunk vagyunk a sors…”  (Kertész Imre: Sorstalanság)

A Sorstalanság-trilógia folytatásaként 2003 szeptemberében látott napvilágot a Felszámolás című regény, amely a rendszerváltozás utáni budapesti értelmiségről ad képet. A 2006-ban kiadott K. dosszié című önéletrajzi dialógusregény az író életéről, szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadságról és arról szól, hogyan függ össze saját élete hősei sorsával, az élet az irodalommal. Az író 2008-ban adta ki Európa nyomasztó öröksége címmel az elmúlt húsz évben született esszéit, 2009-ben – 80. születésnapja tiszteletére – jelent meg A megfogalmazás kalandja című kötete, amely eszmefuttatásaiból közöl válogatást, és több vele készült interjút is közread.

Számos más elismerés mellett Kertész Imre 1989-ben megkapta a József Attila-díjat, 1997-ben a Kossuth-díjat, 2000-ben a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját, 2001-ben a német Becsületrendet, 2003-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét (polgári tagozat). A 2002. évi irodalmi Nobel-díjat – az indoklás szerint – munkásságáért ítélték neki, “amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. A Sorstalanságot számos nyelven kiadták, filmadaptációját Koltai Lajos rendezte Ennio Morricone zenéjével.

“Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, íly roppant gyorsnak és rettentő homályosnak, úgy, hogy “jött”: most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük. No meg persze, ha előre tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mindössze az idő múlását tarthatjuk számon.”
(Kertész Imre: Sorstalanság)

Az író 1998 óta tagja a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtungnak, 2009 óta pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 2002-ben Budapest díszpolgára, 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete lett. A felváltva Budapesten és Berlinben élő és alkotó író műveit több nyelvre lefordították. Nagy sikere van német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt kiadó gondozásában jelentek meg. Ő maga németből fordít, mások mellett Freud, Hoffmannstahl, Nietzsche, Canetti és Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.

2012-ben munkássága dokumentumaiból archívumot hoztak létre a Berlini Művészeti Akadémián. Többek között itt őrzik a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és a K. dosszié című kötetek, számos esszé és beszéd kéziratát, továbbá az író 1961 óta vezetett naplóit, valamint 1988 óta keletkezett levelezését. 2014. augusztus 20-án Kertész Imrének a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adományozta Áder János köztársasági elnök a Sándor-palotában.

Fotók: MTI/Kovács Attila

Kitüntetésekről, díjakról, hülyeségről 

Az írót többen támadták, amiért elfogadta a kitüntetést, a Jobbik pedig elvitatta érdemeit. Kertész Imrét ugyanakkor megvédte Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Kertész Imre egy interjúban Friderikusz Sándornak azt mondta, hogy amit kínálnak, „azt el kell fogadni. Sokan lebeszéltek róla, hogy ez valami bűncselekmény elfogadni. Menjenek a francba, ez hülyeség!”. Szerinte a díj átvétele miatt most kifejezetten utálják, bár nem olvas magyar sajtót, mert szerinte az nem magyar nyelven van írva. Kertész tavaly a HVG-nek azt mondta, soha nem fordult meg a fejében, hogy megkapja, vagy visszaadja a Nobel-díjat, és nem is a Sorstalanságot tartja a legjobb regényének, hanem A kudarcot, amit a közönség a legkevésbé ismer.

Sem a jelenkor nem érdekli, sem az utókor. A Berlinben, A végső kocsma címen kiadott naplójegyzeteit hiúságból adta közre, miután kiderült számára, hogy „jó írói szöveg”, hülye lett volna elrejteni, „pláne eltépni.” Kertész Imrét az alkotói düh, a végtelen kétségbeesés inspirálja írásra. Mindig nagyon sok adrenalinra volt szüksége ahhoz, kibírja a mindenkori hülyéket, és elbújjon előlük. „Az ember mindennel próbálkozik, előveszi, erősíti magában például azt a belső meggyőződését, hogy ő titokban valami óriásit csinált, de ezt sosem fogja megtudni senki”.

“…nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság… Mindenki csak a viszontagságokról, a “borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S ha csak magam is el nem felejtem.”
(Kertész Imre: Sorstalanság)

Hazatérését Berlinből kizárólag betegségével magyarázta. Fölösleges fenntartani két háztartást – „annyi azért nem maradt a Nobel-díjból”. Berlinben nem tudták meggyógyítani, „igaz, a Parkinsont nem is lehet, csak valamennyire karbantartani”. A kényszerűség hozta ebbe a végső kocsmába, ebbe a szobába, ahol változatlanul remeg a lába, ahol utálattal néz körül, „s minden valószínűség szerint az ördög innen is” viszi majd el. Szerinte a magyar helyzet „végtelenül szánalmas”. Untatják „ezek a jobbik meg balik izék”, untatja, hogy „Magyarország egyszerűen képtelen összeállni és egy országot megcsinálni, pedig minden lehetősége megvolna hozzá”.

Kertész Imre az interjúban helyénvalónak nevezte azt a kérdést, hogy az öngyilkosság helyett, miért döntött mindig az élet mellett. „Dosztojevszkij vagy Camus írta azt, hogy az egyetlen komoly filozófiai probléma az öngyilkosság”. Ő nem gondoskodott „öngyilokeszközről”, mindig azt gondolta, ha majd eljön az idő, kiugrik az ablakon. „Most, hiába jött el a pillanat”, az ablakig sem tud egyedül elmenni. „Már nem fog történni semmi. Legfeljebb… mikor is jelenik meg ez az interjú?” – zárult az akkori beszélgetés.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha elkészül a koronavírus-vakcina, csak akkor jön majd a neheze

Néhány hónap múlva forgalomba kerülhetnek az első koronavírus-vakcinák, de azokat el is kell juttatni az emberekhez. A feladat összetett, és egyelőre az is kérdés, mennyit tudnak majd rövid idő alatt gyártani az oltóanyagból. Meg persze az is, hogy kinek jut belőle.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.