Kultúra

Én csak röhögni szeretnék, meg jókat dugni

Vajon megforgatja a nő az egyenes pengéjű, tíz centi pengehosszúságú, ergonomikus tervezésű, rozsdamentes acélból készült kést a pasija szívében.? Berki Judit ma a Matiné. Nagyon vicces.

8:15-kor kelek, legalábbis az óra az éjjeliszekrényen ezt mutatja. A levegő hőmérséklete 20 Celsius fok, páratartalom
3.5, és látok még öt másik értéket, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Óvatosan lefejtem magamról a karját, édesem, suttogja. Enyhén másnaposan kitámolygok a fürdőszobába, pisilek, majd kétszer is ellenőrzöm, hogy visszacsuktam-e a tetőt, mert a múltkor elfelejtettem, aztán megnyomom a szagtalanítót, és Domestost is öntök a vécébe, biztos, ami biztos. Kezet mosok, aztán törölközővel szárazra törlöm a mosdót, pontosabban cseppmentesítem. Zuhanyozni nem zuhanyozok, mert tornára megyek, és itt különben is csak végszükség esetén szoktam, akkor is csak lopva, ímmel-ámmal, mert nem tudom kezelni a zuhanyfejre szerelt kapcsolót, amivel elvileg a vizet kellene elzárnom, miközben szappanozom magam. A Bóna szerint ilyen kapcsoló nincs, csak kitalálom, de van, mondtam, én sem tudtam, de most már tudom, ahogy azt is, hogy le lehet mérni külön-külön, hogy mennyit fogyaszt a tévé, a számítógép, a telefonfeltöltő, ez utóbbi például kevesebb mint 0,05 Wattot, mit szól hozzá. Leszarja, felelte.

Kimegyek a konyhába, az ötféle kávé közül kiválasztom a Nescafét, igazából nem értem, miért tart ennyit, amikor sosem kávézik, de mindegy. Előveszem a tejet, pont elfogy, a dobozt a táskámba rejtem, majd útközben kidobom valahol. A múltkor finoman megemlítette, sőt rövid bemutatóval illusztrálta, hogy bocsánat, de ő elôbb mindig elmossa, és csak azután vágja apró darabokra az üres dobozt, mielőtt a megfelelő zacskóba helyezi. Isten hozta, őrnagy úr!, feleltem, de nem értette. Megkérdeztem a Bónát, hogy szerinte ez a dobozolás természetes-e, szerinte igen, sőt kimondottan dicséretes, de amikor azt firtattam, hogy vajon ő is hasonló alapossággal jár-e el, azt felelte, hülye vagy?

Videók a témában:

A konyhában rendetlenség van, az asztalon ott a tápióka, más néven manióka, illetve  kasszáva maradéka, de nem nyúlok semmihez, pedig nekem kellene elpakolnom, hiszen nála az a szabály, hogy ha az egyik főz, akkor a másik mosogat. Én azonban okulok a néhány héttel ezelôtti incidensből, amikor úgy gondoltam, hogy némi romantikát csempészek a kapcsolatunkba, legalább a külsőségek terén, ám gyertyafényes vacsora helyett kis híján szakítással végződött az este, bár így belegondolva talán jobb lett volna, ha már akkor túlesünk rajta. Úgy képzeltem, hogy majd elüldögél a számítógép előtt, ahogy szokott, én meg majd csendben megfőzöm a világ egyik legegyszerűbb ételét, az Alfredo-spagettit, de nem így történt, végig ott buzgólkodott a hátam mögött, majd megőrültem tôle. Először is egyfolytában szóviccekkel szórakoztatott, például bemutatta a főzőtejszínt a főzőtejszínnek: Főz, ő tejszín, haha, mondtam udvariasan, aztán meg versenyeztette egymással a sonkát és a kaszinótojást, és son ka nyeri. És, kérdeztem optimistán, son-ka nye-ri, ismételte meg lassan szótagolva, igen, mondtam, ezt már az előbb is hallottam, de aztán, a son-ka-nye-ri, emelte fel a hangját, nem értem, feleltem zavartan, ezt még eljátszottuk vagy ötször, hát a Sean Connery, ordította végül, ja, vagy úgy, a Sean Connery, mondtam kényszeredetten. Majd kértem egy edényt a szósznak, bocsánat, kérdezi, de milyen hőáteresztésűt szeretnék, kicsit, közepeset vagy nagyot, mi van, feleltem, és hogy hány centi legyen a serpenyő átmérôje, nagyon könnyű kiszámítani, biztos emlékszem még, dé egyenlő két er. Ő például, ha megvesz egy edényt, első dolga, hogy azonnal lemérje a térfogatát. Hát igen, mondta a Bóna, amikor elmeséltem neki, a nyelvészek mind egy messzi-messzi galaxisból érkeztek.

Aztán kértem sót, bocsánat, de tengerit, asztalit, fl eur de selt, kristályos himalájait vagy kősót, kérdezte, majd ugyanezt eljátszottuk a tésztával, hogy milyet szeretnék, farfallét, fettuccinét, más néven szélesmetéltet, talán sima, spenótos vagy zsályás pennét, esetleg pappardellét, fusillit vagy garganellit, mert bocsánat, csak ezek vannak itthon, no meg persze spagetti, tette hozzá, és ha nem haragszom, akkor most nem gyúrna házitésztát, mert az kicsit macerás. A borsnál kiderült, hogy az egyik cseresznyeszín ajtó egy kisebbfajta fûszerpiacot rejt magában, innen kellett volna kiválasztanom a megfelelő színű és állagú alapanyagot a fekete, fehér, zöld, rózsa-, vörös őrölt, illetve egész borsok közül, de választhattam volna  még szegfűborsot, szecsuánit, németet, csombort és Cayenne-t, bár, mint megtudtam, ez utóbbi igazából nem is bors, csak az alakja miatt nevezik így. Eleinte próbáltam viccelődni, megkérdeztem, hogy gondolt-e már arra, hogy a Nyelvtudományi Intézetben csak az idejét vesztegeti, igen, felelte, szerinte még a zene területén komoly lehetőségei  vannak, Leonard Cohen is csak harmincöt éves kora után futott be, ja, mondtam, én nem egészen erre gondoltam, hanem a vendéglátóiparra.


Fotók: Thinkstock

A késeknél nem bírtam tovább, beültem a fürdőszobába, kinyitottam a vizet, és felhívtam a Dórát, hogy én mindjárt  kezembe veszem az egyik egyenes pengéjű, tíz centi pengehosszúságú, ergonomikus tervezésû, rozsdamentes acélból készült darabot, és megforgatom ennek az embernek a szívében. A Dóra megnyugtatott, hogy teljesen normális, amiért ezek a dolgok idegesítenek, szerinte is kicsit furcsa ez a gyűjtögető életmód, mint egy kibaszott hörcsög, a feje is olyan, szólok közbe, igen, igen, folytatta a Dóra, de próbáljam meg a jót látni, például hogy lehetne akár makettező is vagy
ultrafutó, meg hogy milyen lenyűgöző ez a jól felszerelt háztartás, pasiknál igazán ritka, és hogy biztosan csak imponálni akar. Megkérdeztem, hogy a Majornak vannak-e rigolyái, nem, felelte a Dóra, azon kívül, hogy otthon csak a Sport 1-et és az Eurosportot nézi, a zsalukat sosem nyitja ki, a moziban és színházban csak a sor szélére hajlandó ülni, és nyilvános helyen csak papírtörölközővel fogja meg a kilincset, az égvilágon semmi. Letettük, pont hívott a Bóna is, röviden felvázoltam neki is az eseményeket, hát ez buzi, mondta, tuti, hogy buzi, na csak gratulálni tud, hogy kifogtam egy buzit, érdemes volt ennyit várni. Nem, tiltakoztam, nem meleg, már én is kérdeztem, amikor megláttam az alapozót és az egyéb piperecikkeket a fürdőszobában, de azt mondta, nem az, csak valamivel erősebb az animája, mint egy átlagos pasinak. Szóval buzi, foglalta össze a Bóna egy szóval.

Visszamentem a konyhába, mosolyt erőltettem az arcomra, letörlöm az asztalt, édesem, mondtam, és megfogtam az első rongyot, ami a kezembe került. A következő pillanatban hatalmasat sikított, magas fejhangon, mint a malac, de hát az a törölköző, az kéztörlésre való. Megfordultam, kapkodva összeszedtem a cuccaimat, ô meg rohant utánam, ölelgetett, puszilgatott, hogy bocsánat, bocsánat, ne haragudj, édesem, szeretlek, bocsáss meg, csak nagyon megijedtem. Mitől, baszd meg, kérdezem, egy törölközőtől? Vacsora közben is végig mentegetődzött, hogy értsem meg, öt éve egyedül él, kicsit elvadult, de igyekezik nagyon, húszévesen sokkal rigolyásabb volt, folyamatosan fejlődik. Hilfe, gondoltam.

Most, amíg forr a víz, felöltözöm, megcsinálom a kávét, majd visszamegyek a szobába, pokrócot terítek az ágyra, és ráülök, nehogy összepiszkoljam az ágyneműt. Látom, időközben hálóinget cserélt, és amiben aludt, azt kiterítette, mert nagyon izzad. Számomra a két hálóing teljesen egyforma, halványdrapp, rombuszmintás, de szerinte teljesen más a kettő, nézzem csak meg jobban. Megnézem, ugyanolyan. Először röhögtem rajta, most viszont már nem tudok. Ránézek, és egy rajzfilmfigurát látok magam előtt: öregember hálósipkában, lámpással a kezében. Mondtam is neki, hogy nem lesz ez így jó, hogy vonzódjak így hozzá szexuálisan, megoldjuk, felelte, és valóban, a következő két napban trikóban aludt, sajnos azonban így meghűlt, és egész nap kapart a torka, úgyhogy amikor este átmentem hozzá, éppen látványosan szenvedett, és népi gyógymód szerint kúrálta magát: lábát mustármagos fürdőben áztatta, arcát őrölt lenmaggal borogatta, két fülébe pedig félbevágott hagymát dugott, amit egy nyuszifülre kötött kendő rögzített. Bocsánat, de nagyon könnyen felfázik, magyarázta szemrehányóan, amikor végre abbahagytam a röhögést, és igyekeztem együttérző arcot vágni, ahogy az egy barátnőtől ilyen helyzetben tényleg elvárható. Én is, mondtam, még sincs semmi bajom, olyan vastag ez a takaró. Megkérdeztem, miért nem vesz fel egy boxeralsót, mint valami normális pasi, tettem hozzá magamban, mert szorítja a derekát, felelte. Megpróbálkoztunk egy pizsamafelsővel, az is egy szuperdögös, halványbarna darab volt, elöl gombos, plusz száz százalék pamut, úgyhogy végül is teljesen mindegy, maradjon a hálóing, mondtam.

Ülök az ágyon, körbenézek a lakásban. Két egymásba nyíló szoba, ajtó nincs. A könyvespolcokon szigorú ábécésorrendben sorakozik több száz társával a francia, német, orosz, héber, angol, kis, nagy és közepes szótárak, litván–belorusz szótár, valamint a magyar nyelv több száz szótára az értelmező és helyesírási szótáraktól kezdve a nyelvtörténeti szótárakon át a többkötetes Petőfi-szótárig. Petőfi-szótár, kérdezte a Bóna, az meg mi a faszom? Hányszor írta le, hogy reszket a bokor? Valami olyasmi, feleltem, és az az álma, hogy ugyanezt megírja Csokonaiban. Hát, édes Lillám, biztos bestseller lesz, mondta. De hát ez a munkája, mondta anyám. És legalább nem ijed meg a könyveidtől, mondta a Dóra, mint az a múltkori. Hát azt nem, mondtam, bár könyvtárunk egyetlen közös darabja Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításai, amit én a szakdolgozatomhoz használtam, ő viszont megvette mind a két kiadását, hátha átírt benne egy-két szót. És átírt, kérdeztem. Nem tudja, felelte, még egyiket sem olvasta.

Egy pillanatra elképzelem, hogy odalépek a  polcokhoz, és egy határozott mozdulattal lesöpröm a biokémiai kislexikont, az informatikai értelmező szótárt, a tűzvédelmi szakszótárt, a tejgazdasági kifejezések szakszótárát, az olajipari szótárt és a nyelvészeti lexikonokat, aztán kinyitom az ablakot, és a nyelvészeti közlönyök mint megannyi nagy fehér madár repülnek a Csengery utcában, aztán pedig felveszem a sáros cipőmet, és két lábon ugrálok a hófehér szőnyegen, meg ide-oda csúszkálok, és dupla szalhovokat lejtek a  fényesre polírozott parkettán.

Rengeteg filmje is van, azokat nem ábécé, hanem évszám szerint rendezi, nem érti, miért mondom, hogy kényszeres, amikor mindenhez hozzá szabad nyúlni, csak nála az a szabály, hogy ha egyszer valaki levesz valamit, akkor ne tegye vissza, nehogy rossz helyre kerüljön. Mert különben mi lesz, kérdezem. A falon egyetlen kép sincs, sehol egy fénykép, illetve csak egy, Nefertitit ábrázolja, a volt barátnője csinálta Egyiptomban, állítólag nagyon különleges, legalábbis szerinte. Hogy hívják a volt csajt, kérdezte a Bóna. Cindy Sherman, feleltem. Az ágytól jobbra állnak a gitárok, a hawaii gitár meg az eletroakusztikus, egyszer már elmagyarázta, mi a különbség közöttük, valamint a blockflöte. Az nem furulya, kérdeztem, amikor először megmutatta a gyûjteményét. Bocsánat, de nem, felelte, bár a köznyelv hajlamos ezzel a névvel illetni, ő azonban szereti a pontos fogalmazást, tehát ez utóbbi elnevezést fenntartja a hatlyukú népi hangszernek, míg a blockflöte nyolclyukú, és valahonnan a barokk zene környékéről datálható, noha van egy ilyen nevû orgonaregiszter is, igaz, azt inkább cölöpflótának szokták nevezni.

Köszönöm, mondtam, már megint tanultam valamit, mint mindig, ha nála vagyok, szívesen, felelte, és szemmel láthatólag nem vette észre a hangomban a szinte már állandósult gúnyt, amit, bármennyire is igyekszem, úgy a kapcsolatunk harmadik hete óta egyre kevésbé tudok elfojtani. Sőt még ki is fejtette, mennyire örül, hogy végre megtalált, hiszen mindig ilyen tartalmas kapcsolatra vágyott, ahol mindkét fél folyamatosan épül és fejlődik, biztos én is így vagyok vele. Hát nem egészen, feleltem, én csak röhögni szeretnék, meg jókat dugni, hahaha, érkezett a válasz, és látszott rajta, hogy azt hiszi, viccelek, az a jó, hogy nálunk ez is megvan, tette hozzá végül. Nem szóltam semmit. Neki a zenélés a hétköznapok szerves része, magyarázta tovább, talán emlékszem is rá, a bölcsészkaron is mindig ő gitározott a rendezvényeken, nem, mondtam, sosem mentem el rájuk, eszembe sem jutott. Ő viszont, mint kiderül, ott volt elemében, ott bontakozott ki igazán, és a Szép szó meg a Tiszta beszéd versenyektől kezdve mindenen indult, és nemcsak ott, hanem a Kaláka dalnokversenyen is, rendszeresen, minden évben, fel is tette magát a Youtube-ra, amint Vas István verseit énekli, saját maga kíséretében.

És a Kóbor János-hasonmásversenyen nem indult, kérdeztem, amikor megláttam a haját a felvételen. Bocsánat, de nem, felelte, az 1962-ben a Ciklon és a Próta együttes összeolvadásából keletkezett Omegától csak az 1968-as Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albumot szereti, és a ’69-es 10000 lépést, no meg a Naplemente címû kislemezüket ugyanebbôl az évből, és persze Banovich Tamás ’67-es filmjérôl, az Ezek a fiatalokról sem szabad megfeledkeznünk, de szerinte Presser, Laux és Adamis ’71-es kiválása az együttesbôl maradandó csapást mért rájuk.

Melléléptem, hogy megnézzem, mindezt vajon honnan olvassa, de kiderült, hogy sehonnan, fejből, mondta, sőt még a szemét is lehunyta közben, miközben az adatokat sorolta. No de, visszatérve a zenéléshez, folytatta, ahogy azt a múltkor is megemlítette, bocsánat, hogy ennyit ismétli magát, igazából még mindig nem tett le róla, hogy egyszer még befut mint gitáros-énekes, mit gondolok. Hát, kezdtem, de aztán gyorsan elharaptam a mondatot, mert eszembe jutott egy pár évvel azelőtti párbeszéd egy pasival, aki bár napi néhány órai munkával rengeteg pénzt keresett mint szinkrontolmács, szuper, kétszintes lakása volt, és harmincéves korára beutazta a világot, az életét mégis folyamatos kudarcsorozatnak érezte, mert nem vették fel sem színház-, sem filmrendezőnek, sem fotósnak, így kitalálta, hogy akkor drámaíró lesz, aztán meg azon kesergett, hogy nem megy az írás, úgyhogy azt javasoltam, próbálkozzon talán festéssel vagy gobelinhímzéssel. Hát, mondtam végül, nem értem, mi a baj azzal, ha valaki tudományos munkatárs. Egy héten háromszor kell bemennie, akkor is délre, és azt csinálja, amit egyébként is, mindent rendszerbe meg táblázatba foglal, és még pénzt is kap érte.

Később a szokásos mederben folyt az este, én a kanapén ültem, és filmet néztem, ő pedig a számítógép elôtt, és a virtuális farmján munkálkodott, bár szerinte ő is velem együtt mozizott, csak „az ő recepciója alapvetően impresszionisztikus”. Ezt nem inkább koncentrációzavarnak hívják, kérdeztem, bocsánat, de nem, felelte, épp ellenkezőleg, ő egyszerre több dologra is kiválóan tud figyelni, mindig is egy „multi-task” személyiség volt. Értem, mondtam, és ennyiben maradtunk. Gyanútlanul üldögéltem tovább, amikor egyszer csak felpattant, átszökkent a hálószobába, felkapta a gitárt, és lassan elindult felém, miközben teli torokból, magas, vékony fejhangon azt énekelte: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még reszket a nyárfa az ablak előtt.” A döbbenettôl elôször szóhoz sem jutottam, tágra nyílt szemmel néztem vastag, nőies combjait, ahogy egymáshoz súrlódtak, a drapp térdzokniját és a hagyományos, fecskeszerű alsógatyáját, mert otthon mindig nekivetkőzik, aztán arra gondoltam, hogy fogom majd ezt a Bónának elmesélni, és majd vele mekkorákat fogunk röhögni. Ugyanakkor megint szégyenkeztem, és haragudtam magamra, hogy itt van egy fiú, gitározik nekem, de nekem ez sem jó, képtelen vagyok értékelni, pedig más nő már biztos, hogy az első akkordnál elélvezett volna, de legkésôbb a látod amottannál.

Például a magyar szakos bölcsészlányok, akik között öt évig ő volt az Isten a hosszú hajával és a szakállával, a fél kezén hosszabb körmével, és a húszéves rajongói is, akikkel mostanában járni szokott, legalábbis saját bevallása szerint. Elég csak megnéznem a Facebook-oldalát, minden megnyilvánulását általában tíz-tizenöten lájkolják, kommentelik, poke-olják, és kizárólag lányok. A Bóna ezt nem akarta elhinni, mert mégiscsak egy százhetven centis, kövérkés tudományos  munkatársról beszélünk, nem a Johnny Deppről, pedig így van, mondtam, higgye csak el, nekem is furcsa, sőt inkább szomorú, hogy ennyire rossz a helyzet. Jó, nem azok a csajok, akik neki tetszenek, sőt, hanem inkább a natúrok, a smink, a sport és a hónaljgyanta elszánt ellenzôi, akik kizárólag a belsô értékekre helyezik a hangsúlyt. Van közöttük egy  kedvencem, egy lelkes, szemüveges buci baba fejű kis illető, legalábbis a képe alapján, naponta tíz-tizenöt magvas gondolatot helyez el a pasi oldalán: jaaj, hűűha, uupsz és társaikat, mindezt átlag negyvenkét mosolygó arc kíséretében. Ugyanazokba a fórumokba ír, mint a pasi, a Koncz Zsuzsába, a Zoránba és a Bródy Jánosba, aztán egy topictalálkozón megismerkedtek személyesen is. Hányban, kérdeztem, 1962-ben, miközben feljegyeztem az újabb kifejezést, amit tanultam. Őt megmutattam a Bónának is, szegény azt a nevet használja az interneten, hogy a Kárpátiék lánya, magyaráztam, miért nem inkább azt, hogy X-akták, kérdezte. Régen mindig azt gondoltam, hogy fórumokba írni, ráadásul egyszerre többe, minden éjjel hajnali négyig, az már a magány, az elidegenedés és az elmebaj egy egész súlyos változata, mondtam, és most, kérdezte a Bóna. Hát, most még inkább azt gondolom, feleltem.

Továbbra is az ágyon ülök, erőt veszek magamon, és ránézek. Csak a feje látszik ki a takaró alól, hatalmas, mintha az egész ember csak egy óriási fejből állna. Nézem, és próbálom felidézni, hogy mikor romlott el, mikor kellett volna először bevallani magamnak, hogy nem ez az, nem ezt akarom. Volt idő, pontosabban egy-két hét, amikor tetszett, jólesett, hogy akar és vár, de már elmúlt, és igazából nem is értem, mit  találhattam benne vonzónak. Hálásnak kellene lennem, mert az elmúlt évek elidegenedett próbálkozásai után, a megannyi pasi után, akik már eleve egy hatalmas stoptáblával a kezükben indítottak, kapcsolatot, szeretet és odafigyelést kapok tőle, főz nekem, és megkérdezi, hogy vagyok, ám amíg eleinte imponált a rajongása, most már egyre jobban irritál, és bármenynyire is próbálok küzdeni az ösztöneim ellen, ahelyett hogy kötődnék hozzá, és ha már szerelmes nem vagyok belé, legalább megkedvelném vagy elviselném, már az utcán is szégyellek végigmenni vele, sőt még ki is gúnyolom a háta mögött.

Néha megsajnálom, de ez a legpozitívabb érzés, amit ki tudok magamból sajtolni, például most is, amikor álmában hozzám bújik, és nem is sejti, hogy én éppen azon gondolkozom, mikor kellett volna felállnom. Talán amikor először feljöttem a falanszterbe, ahol él, és pár percig sötétben kellett várakoznom az előszobában, amíg behúzta a függönyöket, nehogy az utca túloldaláról belásson a III/III-as vagy a nem tudom pontosan kicsoda az ablakon. Vagy a negyedik randin, amikor ötvenegy tévécsatorna kínálata közül a választása a Csárdáskirálynő című régi operettfilmre esett Németh Sándor és Psota Irén fôszereplésével. Ám sajnos a Lepkének köszönhetôen gyakorlatilag az összes dalt tudom kívülről, így ahelyett, hogy elmenekültem volna, csak ültem a bézs színű kanapén, aminek a helyét gondosan kiszámított pontok jelölik a parkettán, mert ott a legtökéletesebb az akusztika, és önfeledten énekeltem öszszebújva egy hónaljig érő farmert viselô emberrel, hogy húzzad csak kivilágos virradatig, meg hogy beugrom a nagybőgőbe. A Bóna meg azóta is leesik a székről a röhögéstôl, ha eszébe jut, és Maricának szólít, hiába mondom, hogy az nem ez, hanem egy másik operett.

Vagy ha akkor nem, legkésôbb két hét múlva, amikor a rádióban szerepelt. Kiderült, hogy rendszeres résztvevôje egy politikai vitaműsornak, élő adás, büszke is voltam rá nagyon, úgyhogy péntek estére meghívtam a Bónát meg a Vági Katit vacsorára, meg hogy együtt hallgassuk a beszélgetést. Rajta kívül még öten szerepeltek, ő sokáig szóhoz sem jutott, a Bóna már türelmetlenkedett is, hogy mi lesz már, mikor jön, kuss, mondtam, aztán végre a pasi következett, szép jó estét kívánok, kezicsókolom, szeretettel köszöntöm a kedves hallgatókat, fuvolázta a műsoridő felénél, a Bónának meg majdnem a torkán is akadt a kaja a meglepetéstôl, aztán pedig rámutatott arra, hogy ebben az országban nagy a korrupció, bizony nagyon nagy, de még mekkora, meg sikk be nem fizetni az adót, meg sikk jegy nélkül utazni. Azt mondtam, okos, jegyezte meg a Bóna, de a Kati lepisszegte, hogy inkább figyeljünk, mire akar kilyukadni, de amikor a pasi elmesélte, hogy rendszeresen beírja a taj számát az Ügyfélkapuba, és ellenőrzi, hogy milyen visszaéléseket követnek el a nevében, mert hát ugye az egészségügy meg a helyzete, az tényleg valami katasztrofális, ő is csodálkozva olvasta, hogy egyszer három egymást követő nap is leszedték a fogkövét valamelyik bajai kórházban, akkor már a Kati arcára is ráfagyott a mosoly. Jól van na, mondtam, és kikapcsoltam a rádiót.

Igazából már két héttel ezelôtt is majdnem kirúgtam, a Kati szülinapi buliján, ahova úgy volt, hogy valami halaszthatatlan dolog miatt nem tud jönni, gondolom, aratnia kellett a farmján. Kérdezte, nem haragszom-e, jaj, dehogy haragszom, édesem, feleltem megkönnyebbülten, biztos, érdeklődött tovább, biztosbiztos, tudom, milyen elfoglalt, de aztán mégis utánam jött, én meg olyan arcot vágtam, amikor becsöngetett, hogy a Kati meg is kérdezte, hogy ne küldje-e haza azzal, hogy már elmentem. Aztán egész este ott állt mellettem a konyhában, gondolom, beljebb nem mert merészkedni, mert meglátta a földön a diszkréten ottfelejtett kutya- és macskaeledel kupacait, a bútorokat borító macskaszőrről már nem is beszélve, és bőszen markolászta a karomat, én kényszeredetten mosolyogtam, a Bóna meg a kanapéról integetett, hogy milyen jó pasim van, kedves, szimpatikus fiú, igazán összeillünk, már így ránézésre is, kurvaanyád, sziszegtem a fogam között, ő is szeret, felelte. Egyedül csak annak örültem, hogy a pasi legalább kussol, talán sikerült megértenie, hogy ez most egy buli, és nem akadémiai székfoglaló, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy elmentem vécére, és amire visszajöttem, éppen a protestáns ethosz és a Madonna-kultusz viszonyát taglalta a Kati munkatársainak, két alaposan berúgott titkárnőnek, majd hozzám fordult, és megkérdezte, hogy és szerintem mindez hogyan érhető tetten a késő reneszánsz angol művelődéstörténetben. A miben, feleltem, úgyhogy egész úton hazafelé azt fejtegette, hogy egész egyszerűen nem érti, miért nem válaszoltam, amikor dobott nekem egy ilyen klassz, magas labdát, csak le ellett volna csapnom, fel sem fogja, miért titkolom, hogy doktorim van angol irodalomból, mikor a tudás arra való, hogy megosszuk másokkal. Két eszméletlen részeggel egy konyhában, kérdeztem. Akkor nem is aludtam nála, de aztán arra gondoltam, hogy mindjárt itt a karácsony, addig valahogy ki kellene húzni, az mégiscsak egy érzelmileg igen nehéz időszak, jobb, ha az embernek olyankor van egy pasija, most viszont arra gondolok, hogy végül is mi a baj azzal, ha anyámékkal karácsonyozom hármasban, sôt kifejezetten vonzó alternatívának tűnik, hogy velük nézzem a tévében A szerelem hullámhosszánt, különösen, hogy ott a lábamat is feltehetem az asztalra.

Ránézek az órára, mindjárt háromnegyed kilenc, édesem, suttogom, a hangom hamisan cseng, kérlek, engedj ki. Nem akarom, hogy elmenj, mondja, és átölel, megcsap az erős izzadságszag. Mindig elmész, és ez olyan rossz. Mivel általában kettôkor kel, nem tudom, hogyan építeném azzal a kapcsolatunkat, ha én a következő öt órát a szomszéd szobában tölteném néma csendben. Pár percig fekszik, édesem, elkésem, mondom, erőt veszek magamon, megsimogatom, majd egy önkéntelen mozdulattal lopva a lepedőbe törlöm a kezemet, aztán felállok, és kimegyek az előszobába. Bocsánat, mondja, majd nagy nehezen feltápászkodik, és lassú, komótos mozdulatokkal felveszi a köntösét. Siessél már, baszd meg, ordítanám legszívesebben, mert elkések, és jól meg is ráznám, hogy mozogjon már. Már nem bajlódom azzal, hogy  felhívjam a figyelmét a tényre, hogy ez itt az ő otthona, ne mondja percenként azt, hogy bocsánat, mert mindjárt sikítok,  főleg, hogy azt mondta, bocsánat, már nagyon sokan próbálták leszoktatni róla, de mindeddig eredménytelenül.

Végre kinyitja a biztonsági zárakat, majd a rácsot, majd megindul szokásos reggeli menetünk, ő elöl, én utána végig a folyosón az újabb rácsig. Nem is említette, mondtam, hogy a Pentagonban lakik, amikor először haladtam át ezen a páratlan biztonsági rendszeren, ne is mondjam, feleli, amikor ide költözött, napokig aludni sem bírt, amíg fel nem szerelték a rácsot az ajtajára, annyira félt. Kértem, adjon kulcsot, este mindig visszaadom, akkor nem kell felkelnie, nem, mondja, bocsánat, de nála az a szabály, hogy csak akkor ad kulcsot, ha odaköltözöm hozzá, kösz, de nem, feleltem, nem akarok vigyázzállásban fingani. Röhög, valamiért mindig azt hiszi, hogy viccelek. A rácsnál a nyakamba borul, ölelget, én közben újabb segélykérő pillantásokat vetek a semmibe, máris hiányzol, mondja, én lefejtem magamról a karjait, megkönnyebbülten lerohanok a lépcsőn, és bár azt még nem tudom, hogy hogyan és mikor mondom meg neki, de azt igen, hogy most voltam itt utoljára.

 

Berki Judit: Ülök a matracon

Scolar, 2013

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.