Álló hétig részegen

Tudják, ki az a nagy Gatsby? Iszonyú gazdag. Iszonyú titokzatos. Iszonyú nagy kocsit küld érted. És tán még gyilkos is. Gyerünk, utána! Matiné a világ boldogabb feléről.

Nyári éjszakákon zene hallatszott át a szomszédom házából. Kékes fényben derengő kertjében férfiak és fia­tal lányok lebegtek, mint lepkék, suttogás, pezsgő és a csillagok között. A délutáni dagály idején figyeltem vendégeit, ahogy egy tutaj tornyáról fejest ugrottak, vagy napfürdőztek a forró strandon. Két mo­torcsónakja is szelte az öböl vizét, vizisízőket vontatva maga után a hullámok tetején. Hét végén Rolls-Royce-a szinte menetrendszerűen közlekedett New York és Long Island között, hozta és vitte a vendégeket reggel kilenc­től jóval éjfél utánig. Furgonja pedig szorgos, sárga rovarként járt ki minden érkező vonathoz. Minden hétfőn nyolcfős személyzet, köztük egy erre az alkalomra fogadott kertész is, egész napon át szorgosan takarított, sikált, kalapált, bokrokat nyírt, kalapált, hogy eltüntesse az előző éjszaka dúlásának nyomait.

Minden pénteken öt láda narancs és citrom érkezett az egyik New York-i gyümölcskereskedésből, s minden hétfőn ugyanez a szállítmány félbevágva és kifacsarva, gúlákba rakva távozott a hátsó kijáraton. A konyhában volt egy gép, amely félóra alatt kétszáz narancs levét nyomta ki, csak kétszázszor meg kellett hüvelykujjal nyomni egy gombot.

Legalább kéthetenként egy egész vendéglátó vállalkozás jelent meg sátorponyvákkal és annyi színes villany­körtével, hogy Gatsby óriási kertjének fáit karácsony­fákká varázsolhatták volna. Büféasztalokon halomba rak­ták a csillogó előételeket, fűszeres, felszeletelt sonkát, feldíszítve mintásan formált színes aszpikkal és külön­féle salátákkal, az aranybarnára sült máj- és pulykapástétomokat. A nagy előcsarnokban igazi rézkorlátos bárt állítottak fel, és zsúfolásig megrakták ginnel, likőrökel, szíverősítőkkal, köztük olyan rég elfeledett márkákkal, hogy a legtöbb hölgyvendég még ahhoz is fiatal volt, hogy egymástól megkülönböztesse őket.

Hét órakor érkezett a zenekar, de nem holmi nyava­lyás öttagú zenekarocska, hanem egész hangverseny­dobogót megtöltő, valódi nagy zenekar, oboákkal, harsonákkal, szaxofonokkal, csellókkal, kürtökkel, pikolófuvolákkal, kisebb és nagyobb dobokkal. Ekkor a strandról már visszatértek az utolsó fürdőzők is, és most odafent öltöz­ködnek. A New Yorkból érkezett autók öt hosszú sorban parkíroznak a széles kocsifeljá­rón. A hallok, a szalonok és a verandák tarka színek­ben pompáznak, a nők új, soha nem látott frizurákkal kápráztatják a férfi vendégeket, vállukon olyan sálak­kal, amelyekről Kasztília sem álmodott. A bár teljes üzem­ben dolgozik, az inasok tálcákon hordják a koktélokat kinn a kertben; a levegő megtelik csevegéssel és neve­téssel, vadidegen vendégek új barátságokat kötnek, hogy még ott a helyszínen nyomban elfeledjék, s a nők lelkesen csevegnek, holott egymás nevét sem tudják.

A villanykörték fényesebben égnek a leszálló alko­nyatban. A zenekar sárga koktél-muzsikába kezd, és a dzsesszénekes hangja mind magasabbra szárnyal. A ne­vetés percről percre könnyedébben csilingel, és áradva ömlik szét; simogató, vidám szavak hangzanak. A park pázsitján álló csoportok mind gyorsabban cserélődnek, nagyobbra nőnek, ahogy a frissen érkezőktől felduzzadnak, aztán szertebomlanak, majd lélegzetvételnyi idő alatt újralakulnak. A bájaikban bízó ifjú hölgyeket el­kapja a vándorösztönük. Itt is, ott is kígyózva siklanak a lassúbb mozgású, termetes hölgyvendégek között, s egy gyorsan múló, gyönyörrel teljes pillanatra köréjük sereglő csoport középpontjába kerülnek, majd diadalittasan könnye­dén tovasiklanak az arcok, hangok és színek tengerén a váltakozó fényben.

Az egyik ilyen, lidérclángként lebegő leány opálszínű tüllruhában, mintha a levegőben úsznék, elkap egy kok­télt, gyorsan felhajtja, hogy bátorságot nyerjen belőle, majd a revütáncosoktól ellesett kézmozdulatokkal szólótáncba kezd a gyepen felállított egyik sátor pódiumán. Pillanatnyi áhítatos csendben mindenki ráfigyel, a zenekar vezetője új dal­lamba kezd, alkalmazkodik a tánc ritmusához, s már futótűzként terjed a hír a vendégek között, hogy a tán­cos tündér a Follies egyik táncosnője, aki Gilda Gray helyett szokott beugrani. És ezzel el is kez­dődött az estély.

Fotók: outnow.ch

Biztosra veszem, hogy amikor első ízben voltam je­len Gatsby estélyén, alighanem csak én vagy legfeljebb néhányan voltunk meghívott vendégek. Vendégei álta­lában hívatlanul érkeztek – egyszerűen csak megjelentek. Kocsijukba ül­tek, Long Islandre hajtottak, és végül valahogy Gatsby villájának kapujánál kötöttek ki. Mihelyt megérkeztek, valaki, aki ismerte Gatsbyt, bemutatta őket, s nyomban úgy viselkedtek, mintha egy vidámpark ven­dégei lettek volna. Néha úgy jöttek és távoztak, hogy Gatsbyvel nem is találkoztak, és tették mindezt oly ter­mészetességgel, mintha ez lett volna belépőjegyük.

Én azonban meghívót kaptam. Sötétkék egyenruhás sofőr vágott át a házam előtti füvön szombaton kora reggel, és meglepően hivatalos hangú levelet hozott. Gatsby igen nagy megtiszteltetésnek venné – így szólt a meghívó –, ha aznap este megjelennék az általa rendezett „kis össze­jövetelen”. Már többször látott, és régen szándéka volt felkeresni, de különféle okok összejátszása ebben eddig megakadályozta – a levelet Jay Gatsby előkelő aláírása zárta.

Fehér flanell nyári ruhában vágtam át a kerjén, röviddel hét óra után. Feszélyezett hangulatban járkál­tam a nyüzsgő-mozgó ismeretlenek között – bár néhány arcot felismertem a New York-i vonatról. Nyom­ban feltűnt, hogy milyen szép számmal voltak jelen an­gol fiatalemberek, mind kifogástalanul öltözködött, mind egy kicsit kiéhezettnek látszott, mind halk, komoly hangon beszélgetett megfontolt, vagyonos amerikaiakkal. Biztos vol­tam benne, hogy valamit eladtak: részvényeket, biztosí­tási kötvényt vagy autót. Láthatóan kínos pontosság­gal tudták, milyen sok pénz van ezen a tájon, és hogy a pénz az övék lehet, ha kellő ügyességgel ejtik ki a meg­felelő szavakat.

Nyomban megérkezésem után meg akartam keresni a házigazdát, de az a két-három vendég, akinél érdeklődtem hollétéről, olyan meglepetten bá­mult rám, és olyan határozottan kitért a válaszadás elől, hogy sietve távoztam a koktélos asztal irányába. Ez volt ugyanis az egyetlen hely, ahol nyugodtan ottmaradhat­tam, anélkül, hogy céltalan egyedüllétem bárkinek fel­tűnjék.

Már éppen azon a ponton voltam, hogy zavaromban tökrészegre iszom magam, amikor Jordan Baker jött ki a házból, és megállt a kertbe vezető márványlépcső tetején. Egy kicsit hátradőlt, és megvető érdeklődéssel nézett le a kertbe.

Akár szívesen vette, akár nem, szükségét éreztem, hogy valakihez csatlakozzam, mielőtt elkezdtem volna szívélyes szavakat váltani az utamba kerülő vadidegen személyekkel.

– Helló! – kiáltottam harsányan, és feléje indultam. Hangom természetellenesen harsánynak hatott, amint szállt végig a kerten.

– Gondoltam, hogy itt találom – szólt szórakozot­tan, amikor mentem felfelé a lépcsőkön. – Emlékeztem, hogy a szomszédban lakik.

Személytelen bájjal fogott velem kezet, mintha azt ígérné, hogy velem fog foglalkozni. Közben a lép­cső alján álló két, egyforma sárga ruhába öltözött fiatal leányra figyelt.

– Helló! – kiáltották egyszerre. – Kár, hogy nem győzött.

A golfversenyről beszéltek, ahol a múlt héten Miss Baker nem jutott be a döntőbe.

– Biztosan nem tudja, kik vagyunk – mondta az egyik sárga ruhás leány –, pedig ugyanitt találkoztunk körülbelül egy hónapja.

– Azóta más színűre festette a haját – mondta Jordan, s erre felriadtam, de a két lány ügyet sem vetve a megjegyzésre tovább­ment, így Miss Baker szavait a teliholdhoz intézte, amely, akárcsak a vacsora, bizonyosan a vendéglátó vál­lalkozás kosarából került elő. Jordan karcsú, aranyszínű karját a karomba öltötte; lementünk a lépcsőn, s kószáltunk a kertben. Az alkonyi fényben egy koktélos tálca libegett felénk, leültünk egy asztalhoz a két sárga ruhás leánnyal és három férfival, akiket mind Mr. Um-humként mutat­tak be.

– Maguk gyakran jönnek ezekre az estélyekre? – kérdezte Jordan a mellette ülő leánytól.

– Utoljára akkor voltam itt, amikor magával talál­koztam – felelt a leány élénk, magabiztos hangon. Majd társához fordult és megkérdezte: – Te is, Lucille?

Igen, így volt Lucille-lal is.

– Szívesen jövök ide – mondta Lucille. – Nem fon­tos, mit csinálok, ezért mindig jól érzem ma­gam. Amikor utoljára voltam itt, a ruhám beakadt egy székbe, és kiszakadt. Gatsby megkérdezte a nevemet és a címemet. Egy hét sem telt el, a Croirier-től csomagban új estélyi ruhát kaptam.

– Megtartotta? – kérdezte Jordan.

– Persze, hogy megtartottam. Ma este fel akartam ven­ni, de mellben túl bő, és meg kell igazíttatnom. Vilá­goskék, levendulaszín gyöngyökkel. Kétszázhatvanöt dollár az ára.

– Van valami furcsa egy olyan alakban, aki ilyesmit tesz – mondta a másik leány. – Talán nem akarja, hogy bárkivel is baja legyen.

– Ki nem akarja? – kérdeztem.

– Gatsby. Valaki mesélte…

A két leány és Jordan bizalmasan összehajolt.

– Valaki mesélte, hogy azt tartják róla, egyszer megölt egy em­bert.

Mindnyájunkon borzadály futott át. A három Mr. Um-hum előrehajolt, és odaadóan figyelt.

– Szerintem nem ez van a háttérben – érvelt hitetlenkedve Lucille. – Valószínűbb, hogy német kém volt a háború alatt.

Az egyik férfi fejbólintással adott igazat szavainak.

– Én is ezt hallottam valakitől, aki mindent tud róla: együtt nevelkedett vele Németországban – erősítgette.

– Ugyan – mondta az első leány –, nem lehet, hiszen a háború alatt az amerikai hadseregben szolgált – erre inkább neki adtunk hitelt, mire előrehajolt, és lelke­sen így folytatta: – Nézzék csak meg olyankor, amikor azt hiszi, hogy senki nem nézi. Fogadni merek, hogy embert ölt.

Összehúzta a szempilláját és megborzongott. Lucille is megborzongott. Mindnyájan megfordultunk, és Gats­byt kerestük. Ez is a személye körüli regényes találgatásokat mutatta, hogy olyanok sugdolóztak állí­tólagos dolgairól, akik más suttognivalót nem találtak.

Az első vacsora felszolgálása megkezdődött – má­sodik vacsora is következett éjfél után –, és Jordan meghívott, csatlakozzam az ő társaságához, ami a kert másik végében ült asztalhoz. A társaságban volt három há­zaspár és Jordan kitartó udvarlója, egy egyetemi hall­gató, aki szeretett rossznyelvűsködni mások rovására; szemmel láthatólag meg volt róla győződve, hogy előbb vagy utóbb kisebb-nagyobb mértékben sikereket ér majd el Jordannél. Ők nem kóboroltak, ez a társa­ság megőrzött bizonyos méltóságteljes egyneműséget, és magukra vették a higgadt vidéki nemesség képviselőinek szerepét. Ők képviselték a West Egghez leereszkedő East Egget, és gondosan távol tartották magukat vásárian tarka szórakozá­saiktól.

– Gyerünk innen – súgta Jordan, amikor egy félórát keservesen eltöltöttünk velük –, ezek nekem túl finomak.

Felkeltünk, és Jordan magyarázatképpen közölte ve­lük, hogy a házigazdát akarjuk megkeresni.

– Még sosem találkoztam vele – mondta, ami nyugtalansággal töltött el. Az egyetemi hallgató ci­nizmussal vegyes melankóliával bólogatott.

Először a zsúfolt bárba néztünk be, de Gatsby nem volt ott. Nem találtuk meg, amikor felmentünk a lép­csőkön, és a verandán sem volt. Próbát tettünk egy láthatólag fontos helyre nyíló ajtóval, amely angol tölgy­fa burkolatú, gótikus könyvtárterembe vezetett. Bizo­nyosan úgy szállították át, ahogy volt, egy tengerentúli romba dőlt régi kastélyból.

Nagy asztal szélén köpcös, kissé ittas középkorú férfi ült, orrán hatalmas szemüveggel, amely arcának bagolyszerű jelle­get kölcsönzött, s bizonytalan tekintettel bámult a tö­mött könyvespolcokra. Mikor beléptünk, megfordult, és Jordant fürkésző tekintettel tetőtől talpig végigmérte .

– Maga mit gondol? – kérdezte indulatosan.

– Miről?

Széles mozdulattal a könyvespolcokra mutatott.

– Ezekről. Nem kell rajta a fejét törnie. Én már kiderítettem. Igaziak.

– A könyvek?

Bólintott.

– Abszolúte igaziak, valóságos lapjaik vannak és minden. Azt hittem, jó minőségű, tartós kartonpapírból készültek. Ami azt illeti, abszolúte igaziak. Valódi oldalak és … Nézzen ide! Hadd mutassam meg!

Hogy kételyeinket, ha voltak, feltétlenül eloszlassa, odasietett a könyvespolchoz, és a „Stoddard Felolvasá­sok” című sorozat első kötetével a kezében jött oda hozzánk.

– Nézzék! – kiáltotta diadalmasan. – Minden kétsé­gen felül nyomdatermék. Becsapott. Ez a pasas máso­dik Belasco. Az alaposság diadala. Ilyen realizmus! Azt is tud­ta, hol kell megállnia: a lapokat innentől már nem vágta fel. De mit kívánjunk? Mit várjunk tőle?

Kikapta a kötetet a kezemből, és gyorsan visszatette a helyére. Közben dörmögve megjegyezte, hogy ha a könyvtár egy tégláját kiveszi valaki, feltétlenül összedől az egész.

– Magukat ki hozta ide? – kérdezte. – Vagy csak úgy jöttek maguktól? Engem hoztak. A legtöbbünket hozták.

Jordan vidám, óvatos mosollyal nézett rá, de nem felelt.

– Engem egy Roosevelt nevű asszony hozott – folytatta a férfi –, Mrs. Claud Roosevelt. Ismerik? Tegnap este találkoztam vele valahol. Körülbelül egy hete részeg vagyok, és gondoltam, hogy kijózanodom, ha beülök egy könyvtárba.

– Sikerült?

– Némileg, azt hiszem. De még nem biztos. Még csak egy órája vagyok itt. Mondtam már a könyveket? Igaziak. Mind…

– Igen, már mondta.

Komolyan kezet fogtunk vele és kimentünk.

Közben elkezdődött a tánc a gyepen emelt sátorban. Öreg férfiak lökdöstek véget nem érő siralmas körökben fiatal leányokat hátrafelé, táncolni kitűnően tudó párok divatos, nyakatekert tánco­kat lejtettek a sarokba szorulva – leányok szóló táncprodukciókat mutattak be, vagy pillanatnyi pihenőhöz juttatták a zenekar bendzsón és ütőhangszereken játszó tagjait. Éjfélre a jókedv tetőfokára hágott. Egy ünnepelt tenorista olasz-, egy közismert alt hangú énekesnő pedig dzsesszdalokat énekelt. Az énekszámok között egyesek artista mutatványokkal szótakoztatták az alkalmi közönséget, és hangos, léha nevetés szállt a nyári ég felé. Két színésznő, a két sárga ruhás leány, páros jelmezes jelenetet adott elő, és a pezsgőt kézöblítő edény nagyságú poharakban szolgál­ták fel. A hold magasabbra emelkedett, az öböl vizén ezüst pikkelyek háromszöge úszott, finoman reszketve a gyepen szóló bendzsók éles, érces hangjára.

Továbbra is Jordan Baker mellett maradtam. Az asz­talnál egy velem körülbelül egykorú férfi és egy lármás, apró termetű kis nő társaságában ültünk, aki a legkisebb dologra is féktelen nevetésben tört ki. Kezdtem jól érezni magam. Két nagy pohár pezsgőt ittam meg, és a szemem előtt a kép egy­szerre elmélyült, jelentőségteljes, elementáris lett.

Mikor a mulatság némileg alábbhagyott, a férfi rám nézett, és elmosolyodott.

– Az arcod ismerős – mondta udvariasan –, nem szolgáltál te a háborúban az első hadosztálynál?

– De igen, a huszonnyolcadik gyalogezredben.

– Én a tizenhatosoknál tizennyolc júniusáig. Biztos voltam benne, hogy találkoztunk.

Néhány percig sáros, szürke francia falvakról beszél­gettünk. Nyilvánvalóan a közelben lakott, mert közölte velem, hogy egy hidroplánt vett, és másnap reggel próbálja ki.

– Nem jönnél velem, öregfiú? Csak itt, a part­hoz közel az öböl mentén.

– Mikor?

– Amikor neked megfelel.

A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem a nevét, amikor Jordan mosolyogva ránk nézett.

– Jól érzi magát? – kérdezte.

– Jobban, mint gondoltam – majd ismét új ismerő­sömhöz fordultam: – Egészen szokatlan összejövetel ez nekem. A házigazdát még nem is láttam. A szomszéd­ban lakom – egy kézmozdulattal a távoli, láthatatlan sövényre mutattam –, és ez a Gatsby a sofőrjét küldte át hozzám egy meghívóval.

Egy pillanatra rám nézett, mint aki nem érti, mit mondtam.

– Én vagyok Gatsby – mondta.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Ainea Kiadó

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.