Bagossy László rendezése végig a frissen betonozott lelátón mondja el a dán királyfi, és Dánia tragédiáját. Evidens, hogy a nagy stadionépítési láz, és a hozzá kapcsolódó hatalmi gőg jut eszünkbe erről. Szerencsére a Hamletből nem lesz ellenzéki pamflet, bár kár volna eltagadni, hogy van benne kritikai él.
A kétrészes darab első fele tulajdonképpen helyzetleírás – ez van, ide jutottunk. Dánia stadion, ahol a nép szurkol, pfujol, a pályán persze sehol egy Puyol (amúgy a darab tele van ócska szójátékokkal), kispályás hatalmi ügyek zajlanak. A kizökkent idő problémájával szembesülő Hamlet (Polgár Csaba) nem egyszerűen az igazság tehetetlen tudója, de a hatalmi elit része, az általa amúgy kedvelt művészekkel szőrmentén, sőt megalázó módon beszél – ő rendel, ő fizet. És szerepekbe is kényszerül, hol mikrofonba kiabál, hol táncol, bohócot csinál magából, de ez nem pusztán kétségbeesett taktikájának része. Ez kényszer, avagy tiltakozás, performansz – mert Dánia nem ért a józan és racionális beszédből, és nem is kíváncsi az igazságra. Dánia vikingsisakos szurkolók csürhéje, akiket elvakít a show, legyen az meccs, valóságshow, tehetségkutató. A lényegre zártak a fülek, s Hamlet tudja, az igazság nem érdekel senkit.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Ez a helyzet, s a folytatás sem vidámabb. A szerepekbe és pózokba széteső Hamlet és környezete kapcsán egyre többször hangzik el: tehetséges, jobb sorsra érdemes ember volt, kár hogy ez lett belőle. Bagossy ravaszul megvezeti a nézőt, a stadionnal, Claudius és Polonius (Csuja Imre plasztikus alakítása) Berlusconi-paródiává és oligarcha-maffiózóvá, ősbunkókká formálásával lépre csal minket, hisz publicisztikára számíthatunk, aztán lassan kisül, hogy a dráma, a történet, a tragédia, benne Hamlet belső vívódásával, és őrültségének kettősségével (valódi vagy színlelt-e) mind egyre kevésbé fontos.
Kispályás dolgok ezek.
Sokkal nagyobb tragédia a pusztulás, ahogy a közember, a művész, a közéleti tehetség (mindhármat Gálffy László alakítja, ami ritka jó húzása Bagossynak) elvész, elsatnyul, elszegényedik, megromlik, eltapossák, megzápul. Ahogy Ady írja A magyar Ugaron-ban: „A dudva, a muhar,/A gaz lehúz, altat, befed.” Dánia ellenségképet csinál Fortinbras norvég seregeiből, alpári stílusban gyalázza őket. Holott a norvégoknak nincs dolguk a dánokkal. Nem Claudius becstelensége kiált az égre, hanem Dánia szellemi-lelki állapota.
A darab zárlata pedig már a (közel?)jövő. Vörösmarty Mihály még úgy vélte, a sírt, hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, s az ember millióinak szemében gyászköny űl. Egy frászt. A pályára ömlött-öntött Dánia földi maradványai már csak pár norvég polgár percnyi mobilos fotótémáját jelentik – ahogy furcsán és értetlenkedve nézik, miért is jutott ide ez a tehetséges emberekkel teli, egykori futballnagyhatalom.
