Vadnai Éva platinaszőke hajacskával született. Az apja, egy közkedvelt, életvidám egyetemi orvosprofesszor Bébinek becézte, és aztán ez a név felkapott lett az Andrássy út környéki palotákban. Az úri társaság, amelyben kicsi korától kezdve olyan sokat forgott, viccelődve Budapest szépének is aposztrofálta. Egyetlenke volt. Nem várt ajándékként, a bátyja csecsemőkori halálát követőleg jött világra, és az öregedő apa, amikor csak tehette büszkén magával vitte látogatóba, zsúrokra, még táncestélyekre is a gyönyörű, okos kislányt. Kezdetben Vadnainé is elkísérte őket, de később, ahogy Bébi egyre divatosabb lett, az anyja hízásnak indult, inkább otthon maradt a Vadnai család öröklött neoreneszánsz palotájában, és engedte, hogy elhatalmasodjon rajta a depresszó. Tout Budapest ismerte őket, az Operaházzal szemközt laktak, és – dicséretére legyen mondva a házitanítóknak – apa és lánya németül, franciául társalgott egymással, ezért Bébin még úgy is ironizált a társaság: a Várkisasszony.
Közelben volt még a Moulin Rouge nevű mulató a maga világszínvonalú műsoraival. Apja halála után végleg az lett Bébi törzshelye, ott fogadta rajongóit, és azok éjszakánként ott vártak rá, ha éppen másfelé járt.
Forrás: Fortepan
Ahogy múltak az évek, az érdekesnél érdekesebb emberek és az örömteli fürdőhelyek, Bébi haja alig sötétedett valamit. Erősen rúzsozott, viszont alig használt púdert, hogy vakító bőre szabadon érvényesülhessen. Mert számos büszkeségének a tenorja a bőre volt, Bébi abban volt nyerő, hogy fénylett. Szeme, haja, bőre. Igyekezett is, hogy mindezt matt alaptónusú ruhákkal fokozza. Amikor elsőáldozóként fehérben a templomba indult, a tükörben nézegetve magát, elhatározta, hogy na, ilyet soha többé. Apja széleskörű, drága temetésekor már valamivel kevésbé előnytelennek találta a gyászfeketét, mert az a szemét, a tekintetét hangsúlyozta ki, viszont azt, amiben Bébi first class volt, a sugarakat aljasul magába temette. Véleménye szerint, mint egy karikatúra, keshedt arc nézett rá vissza a tükörből. Akkor még nem tudta, mennyire sugárzó az arca is. Megengedhette magának, hogy felvetett fejjel járjon. Még hátulról nézvést is szembetűnő volt lényének az az önveszélyes tulajdonsága, hogy ő nem ismer hazugságot. Arra az élete árán sem volt hajlandó Bébi. Nem. Még elképzelni sem tudta magáról. Márpedig olyan korban született, amiben az ő csodafegyvere, a női vonzerő is fokról fokra smafu lett, és aligha biztosította a legfontosabbat, a túlélést a hatalmi mániával szemben a sárm.
Apja haláláig, 1942 végéig kizárólag három fiú volt Bébi életében, bár a közvélemény jóval többet sejtett, mert sok volt a jelentkező.
Lulu, a gyerekkori játszótárs volt az első. Aztán jött Carl, a svéd attasé, majd Tipsi, az erdélyi menekült ügyvéd. Hódolók voltak mind a hárman. És – talán nem tartozik ide, de mi nem tartozik most ide – jóképűek és remek táncpartnerek. Egymást követve jöttek, szimplán, mint egy-egy flört, majd a szakítások után, az évek múlásával, egyre mélyebb benyomást tettek. Közülük még a középső, Carl is, aki gyorsan jött, hamar eltűnt, idővel mégis végzetesnek bizonyult. Nem engedték, hogy Bébi elfeledje őket.
Lulu apja Vadnai professzornak egyik jóbarátja volt. A két család összejárt. Az apák remekül vették egymás humorát, legalább egy évszázad óta kikeresztelkedett, gazdag famíliából származott mind a kettő. Kereskedők, gyárosok, katonatisztek, orvosok, bohémek és költők az elődök sorában, akikre márványkripták vártak nemzeti temetőben. Kitűnő kapcsolatokat ápoltak, az információkat megosztották egymással, és nem ismertek kikalkulálhatatlan történelmi szituációt. Hangversenyre, színházba jártak, vérükké vált a szellemi izgalom. És szeretetreméltók voltak. Lulu is imádta az apját, pedig ő nagy kritikus volt. És szintén egyetlen gyermek, mint Bébi. Talán az anyák hibájából történt ez így, jóllehet mindkét család sok gyerekről álmodott.
Nagy házat vitt mindkét család, de a két gyerek igazából az intim baráti összejöveteleket élvezte. Olyankor, míg egymásnál pompás szobákban látogatóban voltak és a személyzet épphogy elkezdte a szervírozást, a két gyerek azzal állt elő, hogy akkor ők most elmennek játszani. „Jó, jó, menjetek csak” – biztatták őket a derűs szülők, akik tudták, miről van szó. És Bébi és Lulu valami búvóhelyre kézenfogva elmehetett orvosost játszani. Már abban a korban voltak. A szülők pedig cinkosan összenéztek, mintha büszkélkednének kicsinyeik nemi érettségével, elővigyázattal meg akarnák óvni őket a természetellenes bűntudattól, és a más kultúrájú személyzet rosszindulatú véleményétől. Bébi és Lulu szülei ebben függetlenek voltak a korabeli erkölcsi nézetektől. A két családban nyílt, hasznos és derült játéknak minősült a nemiség, gondolták, jót tesz a gyerekeknek némi előgyakorlat. Meg hát vágytak is az unokákra. És abban is reménykedtek, hogy Lulu és Bébi közt az érzékiség által életreszóló bizalom szövődik. Egyszer a szülők a gyerekek lelkére kötötték, ha játszani mennek, jól bújjanak el az értetlen személyzet elől.
*
Hogy mindebben mennyire játszott közre az akkoriban bontakozófélben lévő háborús légkör? Bébi későbbi véleménye szerint semennnyire. A háború gondolata akkor még halvány flört volt, egy a többi közül, messzi hatalmak bizonytalan előjátéka, még csak készülődés sem a nagyobb aktusokra. Nemzetközi találgatások egyike. De Budapesten még az sem. Bébiék világában még tudat alá sem volt képes behatolni. Magyarország – állította később Dobrovicsnak Bébi – a maga speciális semmijében lebegett akkoriban.
És ami a két gyerekszobában a cselédség elől a szekrény mögé bújva, egymást nézegetve, tapogatva történt, abban, mint a későbbiekben kiderült, az életreszóló kölcsönös bizalom megteremtése volt a lényeg. Lulu és Bébi egyszerre és ugyanolyan örömmel csodálkoztak a másikon és önmagukon is. Együttérzéssel fedezték fel a vad szagot árasztó nedveket, és nem idegenkedtek, ha görcsbe rándult a másik. Rövid szavakkal biztatták egymást, kölcsönösen kielégítettek bármely kíváncsiságot.
Azután kezet mostak, megfésülködtek, úgy mentek vissza piros arccal a nagy lakás legfényesebb szobájába a felnőttekhez. Azok meg, mintha gyermekeik egy nyaralásból érkeztek volna haza, humorral örvendeztek nekik. Bébi pedig felkapta az üveget és obligát francia konyakot töltött az apjának. Azt mindenki tudta, hogy Vadnai professzor rettentő nagy konyakbolond.
*
Később Luluék kitelepültek Argentínába. Ez már az első európai hadüzenetek után történt, és szakadatlan levelezés követte.
Bébi azt is megírta Lulunak, hogy a Moulin Rouge–ba jár, és hogy mennyi ismerőse, barátja van mindenfelé Pesten. Külön–külön jellemezte is őket, mint egy büszke gyűjtő. Majd Lulu rákérdezett, mi igaz a Buenos Airesbe kijutott pletykából, miszerint Bébi a svéd követség ifjú attaséjával szűrte össze a levet, és ezt neki miért kell mástól megtudnia? Csak nem komoly a dolog? Erre Bébi úgy referált, hogy semmi szívügy, csak táncpartnerség. De mire kiért a levele Argentínába, már komolyabb lett a dolog, pontosabban egy száguldó hóbort. Legalábbis Bébi részéről, Carl, a Budapestre akkreditált svéd fiú annál inkább forszírozta.
Az egyik autós kirándulás alkalmával meg is kérte partnernője kezét. „Édesanyám el van ragadtatva tőled.” „Áprilistól Londonba szól a kinevezésem. Mit szólnál egy ottani esküvőhöz?” „Nem baj. Akkor sem. Miért? Túl szögletes vagy nekem, Carl. Mások az álmaim. Mik? Apám sírhelye is itt van. Maradok, Carl.”
Bébi egy levelében úgy nyugtatgatta Lulut, hogy ennek a kapcsolatnak a reprezentáció a tenorja, egyszerűen jólesik neki Carllal fellépnie. Közvélemény szerint ő és a svéd fiú egy álompár, ahogy Pesten mondják, ők isteniek együtt. Újságok írtak róluk fényképekkel, vakítóan elegáns megjelenéseikről még divatlap is tudósított.
Saját bevallása szerint Bébi affektált volt akkoriban. Anyját súlyosbodó kedélybetegségével együtt különféle szanatóriumokra bízta. Könnyen megtehette, mert Vadnai professzor halálával nagy örökség zuhant rá.
Mielőtt Carl elment és Tipsi befutott volna, Bébi még utoljára eljátszott a gondolattal. Végülis már huszonkét éves. De nem tudta beleélni magát a diplomatafeleség szerepébe. A legutolsó cabriolette kiránduláson Carl szokása szerint fényképeket készített a lányról, méghozzá ahogyan szerette, tájban. Exponált és exponált, közben azzal állt elő, hogy gyereket akar, méghozzá sokat és Bébitől. „Nem, Carl, értsd már meg. Miért? Azért, mert nem szeretlek. Meg ne bántódj, nem te vagy az oka, hanem én.” Németül társalogtak. „Én egyetlen embert szerettem eddig, az apámat. Mást képtelen vagyok. Nekem sem könnyű, hidd el. Nem tudtad? Mert nem mutatom ki. Jó, akkor hideg vagyok, beleegyezem. Ha neked így konveniál. Én nem fogom opferolni magam, szívecském.”
Megírta Lulunak a lánykérést, a kosarakat, és azt is, hogy Carl elutazott Budapestről, hogy mégsem Londonba, hanem Berlinbe akkreditálták, ahonnan a hírek szerint egyszer csak nyomtalanul eltűnt a svéd.
*
Közben a Moulin Rouge–beli megszokott társaságban felbukkant Tipsi. Jobban mondva nem csak ott, hanem előzőleg az Andrássy úton, a palotában tette meg az első belátogatást, mint divatos ügyvéd, az örökségi eljárás garantált kezelője, és Bébi meghívta még aznap estére a Moulinba, az ő törzshelyére. És ott fényesen kiderült, hogy Tipsi nagyrészt jó nexusban van a társasággal. Cabriolette-je volt neki is, akárcsak Carlnak, Bébi szőkesége tovább loboghatott.
Tipsi eredetileg Temesvárról jött át Pestre, és itt remekül sikerült megvetnie a lábát. Nagyon tudott alkalmazkodni ez a tapadós olajszemű srác, brillantinos, mélyfekete hajában a néhány hullám mintha oda lett volna nyomva. Jómodorú, mégis nyegle. Ám nem is lehet tudni, esetleg Bébi kedvéért vett magára cinizmust, hogy megfeleljen neki. Mert Bébi akkortájt veszettül kezdett viselkedni, amint az el is terjedt róla az éjszakában.
Jópofa eset volt, ahogy Tipsi a mulató nyilvánossága előtt legyen a feleségemet játszott Bébivel, és a lány azzal vette fel a kesztyűt, hogy jó, Tipsike, de csak az eljegyzésig, amire Tipsi helyben előhúzott a zsebéből két jegygyűrűt, mondván, hogy azokat elhalt szülei örökítették őrá. Ugyanis Tipsit egy tragikus kettős halál után az anyai nagynénje nevelte fel, örök hála neki ezért.
Óriási szertartást csaptak még azon éjjel a Moulin Rouge–ban. A zenekar nekik játszott hajnalig. És azután, tán még aznap, Bébi teherbe is esett Tipsitől.
Ezt követte néhány hét múlva a megtartsam, ne tartsam meg játék. Persze ugyanott, ugyanazok előtt, a mulatóban. A törzsszeparéban felvillanyzott, röhögős vita robbant ki. A társaság az aznap esti műsor zenei lármáját is túlkiabálta, és a jegyesek királyi pár módjára udvari nyilvánosságtól övezve igyekeztek döntésre jutni.
A többség – korabeli aranyifjak és úrilányok, mind keresztény – Bébi pártjára kelt. Adott helyzetben a leghelyesebb küretre menni. Úgy van.
Tipsi mindvégig megőrizte jópofaságát, ebben mindhalálig adott magára, mégis, valami fájdalomhoz hasonló komolyság húzódott meg a viselkedésében, amikor ellenkezett. Maradjon meg az a gyerek. Ha Bébi nem, majd ő fogja szeretni.
– Gondolja meg, dárling. Micsoda szépség lenne a mi kettőnk gyermeke. Hát már a vére sem szólal meg?
– Mim nekem? – nevetett Bébi a képtelenségen. – Micsoda ez a védőbeszéd?
– Igenis, a vére magának. Végül is, akárhogyan nézzük, maga zsidó. És azoknál szentség a leszármazás.
Az ovális asztal két végében ültek, ki–ki a maga társaságával. Bébivel a lányok, Tipsivel meg a szmokingos fiatalemberek, közöttük pezsgős poharak, az üvegek is két külön tükröző vederben.
– Legalább kifejtené, szívecském. Indokolja meg. Én, mint apa nem smakkolok magának? Akkor küldjön világgá, de akkor is függetlenítse tőlem ezt a magzatot, és hagyja meg élni. Ne legyen olyan, akibe nekem fájnom szerelmesnek lennem. – Közben úgy grimaszolt, hogy röhögést robbantson ki vele. – Vagy az édesapja halála miatt lett ilyen? Hisz unokát vágyott ő is. Nem? Milyen boldogságos érzés lenne a túlvilágon neki! Vagy a politika aggasztja? Hogy a németek már Bécsben vannak? Fél? Maga sosem szokott félni.
Erre Bébi is áthajolt a poharak fölött az angol jazz band ricsajában, és kifejtette, hogy ő sosem mond indokot. Mert az indok az mindig csak adott pillanatnyi rögtönzés. Mert évek múlva úgyis rájön az ember, hogy nem azért döntött úgy, ahogy képzelte évekkel azelőtt, hanem valami más miatt. Aztán újabb évekkel később kitalál egy harmadik belemagyarázást, és így tovább. Végül aztán homályban marad a miért. És az nem is érdekes. Ígyhát ő, Bébi nem hajlandó itt miértet magyarázgatni, csakis kijelenteni, hogy mi a meggyőződése. Ő, Bébi küretre akar menni és kész. A miért, neki, Bébinek is legyen homály. Vagy most hazudjon itt gyorsan valamit? Ezt még Tipsi sem akarhatja őtőle.
Minden jelenlévő tudta, hogy a vőlegénye le fogja tenni a fegyvert Bébi előtt. Nem csak akkor, ott, a Moulin Rouge–ban, hanem bármikor, bárhol.
– Szerez orvost nekem, vagy más szerezzen? De sürgősen.
Bereményi Géza: Vadnai Bébi
Magvető, 2013
