Kultúra

Csodaszer mentette meg a kislány életét

Jók tudnak lenni a regénybe oltott valós sztorik. Mai Matinénk a huszadik század egyik orvosi csodája, a gyógyíthatatlan cukorbetegséget kezelő inzulin felfedezése körül pörög. A főszereplő egy halálán lévő kislány, aki retteneteket él át, de az utolsó pillanatban rátalál a fehér köpenyes bácsi. Az benne a jó, hogy tényleg így történhetett.

Antoinette, Elizabeth és Blanche 1922. augusztus 15-én érkezett meg Torontóba, ahol kibéreltek egy nagyobb lakást az Athelma apartmanházban a Grosvenor Streeten. Másnap reggel a trió taxin hagyta el a lakást, és egyenesen Banting Bloor Street-i rendelőjébe hajtottak, hogy a doktor megvizsgálja Elizabeth-et. A Fiziátriai Intézet személyzete sokat emlegette dr. Bantinget és az ő hihetetlen felfedezését, és természetesen Elizabeth és Blanche is olvasták az újságcikkeket, így aznap reggel mindannyian jókedvűek voltak. Elizabeth mindig is szívesen találkozott ismert emberekkel, és alig várta, hogy találkozzék egy komoly tudóssal. Ám minden optimizmusa ellenére Elizabeth olyan gyenge volt, hogy még járni is alig tudott. Mégis elhatározta, hogy a saját lábán üdvözli dr. Bantinget. Blanche támogatásával kikászálódott a taxiból, és elindult a rendelő bejáratáig vezető falépcsőn. A fáradságos mutatványt a nyugati Bloor Street 160-as számú rendelő várójának ablakából több páciens is végignézte, így dr. Fred Hipwell, Banting unokatestvére és egykori osztálytársa, aki osztozott vele a rendelőn.

Banting behívta a vizsgálatra Elizabeth-et, Antoinette-et és Blanche-ot is. Jóval fiatalabb és csiszolatlanabb volt, mint amilyennek Antoinette várta. A haja egészen rövidre volt nyírva (Antoinette azt gyanította, talán magának csinálta). Rosszul szabott öltönyt viselt, amely hosszú, kalandos élete során tán még sosem látott vasalót. Amikor Banting kinyújtotta az asszonynak hatalmas medvemancsát, Antoinette meglepetten érzékelte, mennyire durva tapintású egy orvoshoz képest. Akaratlanul is átfutott a fején a gondolat, hogy talán teljesen hiábavaló ez az egész. Lehetséges volna, hogy ez a rosszul fésült alak megmentse Elizabeth életét? Vajon nyugodt szívvel rábízhatja a lányát?


Fotó: Hír24

Elizabeth első benyomása Bantingről merőben más volt. Ő csak annyit látott, hogy a doktor beszéde és mozdulatai szöges ellentétben állnak dr. Allenével. Akkor sem okozott volna neki csalódást a doktor, ha netán szárnya van és rímekben beszél.

Banting kiment a helyiségből, miközben Elizabeth átvette a kórházi vizsgálóruhát. Miután visszatért, az orvos megmérte a lány testsúlyát és magasságát. Belenézett a szemébe, az orrába, a fülébe és a szájába. Megvizsgálta a kézfejét és a lábujjait. Egy háromszög alakú gumikalapáccsal a térdére és a bokájára ütve ellenőrizte a reflexeit. Kitapintotta a lány nyaki és hónalji nyirokcsomóit. Aztán a következőket jegyezte fel: „Magasság: 1 méter 50 centiméter. Testsúly: 20 kg. Kórosan sovány. Száraz bőr. A bokákon enyhe ödéma. Töredezett és vékony haj. Puffadt has. Látható gyengeség.”

– Fáj, amikor itt megnyomom? – kérdezte.

– Nem – felelte a lány.

– És itt?

– Itt sem. De megkérdezhetem, hogy ön hány éves, dr. Banting?

– Harminc.

– Az pontosan duplája az én koromnak. Illetve négy nap múlva lesz a duplája, mert akkor leszek tizenöt éves. És házasember?

– Nem. És maga?

– Ó, én igen – felelte a lány nemtörődöm hangon. – Több férjet is elfogyasztottam már.

A doktor Elizabeth-re nézett. A lány állta a pillantását. Aztán mindkettőjük arcán széles mosoly jelent meg. Antoinette a fejét ingatta, Blanche pedig igyekezett elrejteni mosolyát, és fejét lehorgasztva a szoknyáját nézte.

– Szereti az állatokat?

– Nagyon. Egy farmon nőttem fel.

– Az ott az ön farmja? – mutatott Elizabeth egy félig befejezett olajfestményre az íróasztalon.

– Igen, az ott pont az én farmom.

– És ezt maga festette?

– Ez életem első olyan vizsgálata, ahol a beteg több kérdést tesz fel nekem, mint amennyit én neki! – Banting elfordult, hogy előkészítsen egy injekciós tűt. – Nem bánja, ha vért veszek?

Elizabeth maga elé tartotta mindkét karját, felkínálva neki a választás lehetőségét. 1922-ben a vércukorvizsgálat időigényes és pontatlan folyamat volt. Ráadásul legalább 20 ml vérre volt hozzá szükség.

– Most nem fogja azt mondani, hogy „egy kicsit csípni fog”? Azt hittem, ezt tanítják az orvosi egyetemen.

– A kanadai egyetemen nem tanítják – vigyorgott Banting. Teljesen elbűvölte a lány.

– És mi a kedvenc állata? – kérdezte Elizabeth, igyekezve elterelni figyelmét a fecskendőben gyűlő vérről.

– Talán a kutya. Sokszor úgy érzem, jobban kijövök velük, mint az emberekkel.

– Nos, velem eddig egész jól kijött.

– Igen, én is úgy gondolom. Eddig egész jól.

Banting kihúzott egy széket az íróasztal mögül, és a vizsgálóasztal elé húzta. Megfordította úgy, hogy a háttámlája nézzen előre, és kezével megtámaszkodott rajta, ahogy leült. Komoly ábrázattal nézte Elizabeth-et.

– Hogy érzi magát általában?

– Éhesnek.

– És azon kívül?

– Szomjasnak.

– És mióta érez így?

– Három éve és kilenc hónapja. – Elizabeth a vizsgálat kezdete óta most először komolyodott el.

– Betegnek néz ki, de nem úgy viselkedik, mint aki beteg. Mi ennek az oka?

Elizabeth nagy levegőt vett, és rezzenéstelen tekintettel meredt a fiatal orvosra.

– Dr. Banting, érezte már úgy valaha, hogy biztos valamiben? Mintha a csontjaiban érezné? És bár minden jel az ellenkezőjét mutatja, ön mégis biztos benne, hogy igaz?

– Történetesen igen, éreztem már ilyet.

– Igazán?

– A legőszintébben.

– Csak mert én tudom, hogy meg fogok gyógyulni. Elhiszi nekem?

– Igen, el.

– Igazán?

Banting jelentőségteljesen bólintott.

– Akkor maga az első, aki elhiszi.

– Akkor már csak az a kérdés, hogy mikor szeretné elkezdeni a gyógyulást? – kérdezte a doktor.

– Tudja, eddig nagyon sok orvos kérdezett tőlem mindenfélét, de ilyet még soha, egyikük sem.

Banting felállt, és visszatolta a széket az asztal mögé.

– Hogy viszonyul az injekciókhoz?

– Jobban leszek tőlük?

– Igen, azt hiszem, jobban.

– Ez esetben imádom az injekciókat.

Banting leakasztott a nyakából egy zsinórt, amelyen kulcs lógott. Odahajolt a szoba sarkában álló szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. Elizabeth csak annyit látott, hogy valami hűtőszekrényféleség van ott, és mindössze két, kisebb barna üvegcse áll benne. Figyelmesen nézte a doktort.

– Az ott inzulin? – suttogta.

– Igen – súgta vissza a férfi, és letörölgette a lány combját egy alkoholos vattával.

Elizabeth nézte, ahogy felszívja a folyadékot a fecskendőjébe.

Aztán mielőtt még beadta volna neki a szert, Banting megkérdezte:

– Egy dolgot megígér nekem, Miss Elizabeth Hughes? Megígéri, hogy ha majd meggyógyul, mert meg fog gyógyulni, akkor felnőttkorában az lesz magából, aki lenni akar, és nem hagyja, hogy bárki is meggyőzze arról, hogy valaki más legyen?

Elizabeth talán megérezhette, milyen árat fizetett Banting azért, hogy az legyen, aki volt, és milyen árat azért, hogy tűzön-vízen át, minden akadályt legyőzve megvalósítsa az inzulin ötletét, miközben adósságba verte magát, és folyamatosan kételkedtek benne, amíg eddig a rendelőig eljutott. Vagy talán csak a férfi szemében ülő mélységes magányt pillantotta meg egy másodpercre. Bárhogy is volt, ünnepélyesen bólintott, mielőtt a tű behatolt volna vézna csípőjébe. Az arca egy pillanatra megrándult, de nem fordította el a tekintetét, amíg Banting a húsába adagolta a homályos, krémszínű oldatot. Sem Banting, sem Elizabeth nem szólalt meg. Aztán a doktor elfordult, hogy kidobja az üres üvegcsét.

– Várjon! – törte meg a csendet a lány hangja. – Megtarthatom?

– Az üvegcsét?

– Igen.

Ez sem fordult még soha elő Banting praxisában. Finoman a lány tenyerébe helyezte az üvegcsét, ő pedig összezárta körülötte az ujjait.

(…)

Elizabeth jól reagált az inzulinra, és sem az injekció helyén, sem máshol nem mutatott reakciót. Banting azt feltételezte, hogy Antoinette egy darabig Torontóban marad, akárcsak minden más betegének a családtagjai. Antoinette azonban néhány nap múlva tájékoztatta, hogy a férjével együtt hamarosan hajóra száll, és az elkövetkező négy hétben távol lesznek. A kiadások fedezésére jelentős mennyiségű pénzt hagyott Blanche-nak. A pénz még arra is elég lett volna, hogy Elizabeth holttestét elszállítsák a Woodlawn temetőbe a Hughes családi parcellához.

1922. augusztus 18-án George B. Schley, az Eli Lilly and Company szabadalmakkal foglalkozó ügyvédje meglátott egy rövid újságcikket, amely arról írt, hogy az amerikai külügyminiszter lánya Torontóban van, mert cukorbeteg, és inzulinnal kezelik. A cikk dr. Frederick Bantinget nevezte meg az inzulin eredeti feltalálójaként. Ez az aprócska részlet keltette fel Mr. Schley aggodalmát, hiszen tisztában volt vele, hogy a torontói csapat már két szabadalmi kérelmet is megfogalmazott: az egyiket az előállítási folyamatra vonatkozóan Best és Collip nyújtotta be, míg a másodikat a termékre vonatkozóan Best egy személyben jegyezte. Banting neve egyik beadványon sem jelent meg feltalálóként.

1922. augusztus 22-én Schley zord hangvételű levélben tájékoztatta Clowes-t, hogy a törvények szerint a szabadalmi beadványt az eredeti feltalálónak vagy feltalálóknak kell benyújtaniuk. Ha a beadványt nem a feltaláló nyújtja be, akkor a szabadalom teljességgel érvénytelen, amennyiben ezt egy bíróság megállapítja. Ezenfelül fennáll egy hamisítás miatti per veszélye is, amennyiben kiderítik, hogy Best és Collip hamisan állították magukról, hogy ők a termék és az előállítási folyamat feltalálói, miközben az eredeti feltaláló, vagy legalábbis társfeltaláló Banting.

Banting először nem foglalkozott a kérdéssel, ám amikor meghallotta, hogy Best ellen akár büntetőeljárás is indulhat, meggondolta magát. A két amerikai szabadalmi kérvénybe utólag beleírták a nevét, valamint az Egyesült Királyságba, az Európába és a világ minden más részébe benyújtott szabadalmakra is rákerült a Banting név.

 

1922. augusztus 21-én végre megnyitotta kapuit a Torontói Általános Kórház diabétesz- osztálya. 1922 nyarának és őszének nagy részében a kórház betegeit jobbára a Lilly gyár látta el inzulinnal, mivel a Connaughtban még mindig akadozott a gyártás. Banting betegei, akiket Torontóban kezelt, köztük a Torontói Általános Kórházban kezelt betegek is ingyen kapták az inzulint.

 

Elizabeth napi két adagot kapott, a reggeli és esti étkezések előtt tizenöt-harminc perccel. Minden vizeletéből mintát vettek, és amikor cukor jelent meg benne, a dózist kis mértékben emelték. Banting minden nap délután 5 óra 30 perckor meglátogatta Elizabeth-et az Athelma apartmanházban, és vitte magával az esti adag inzulinját. A tesztelés és a dózis megállapításának időszakában a lány kalóriabevitelét fokozatosan emelték, ami rendkívül kényes egyensúlyozást jelentett a beadandó inzulinmennyiség és az emelkedő kalóriabevitel között. Ha ezt az egyensúlyt nem sikerül megtalálni, kettős kockázattal néznek szembe, és mindkettő potenciálisan halálos.

1922 előtt a diabéteszes gyerekhalál 86 százalékát hiperglikémiás kóma okozta, amelyet az inzulin teljes hiánya vagy annak nem megfelelő mennyisége váltott ki. Az inzulin felfedezése után, 1922 és 1936 között a hiperglikémiás kóma halálozási aránya csökkent a diabéteszes gyerekek között, de még így is 56 százalékos maradt. Az első cukorbeteg, akit inzulininjekcióval felélesztettek a hiperglikémiás kómából, a tizenegy éves Elsie Needham volt 1922-ben a Torontói Gyermekkórházban.

Az inzulin megjelenése megkímélte ugyan a cukorbetegeket a hiperglikémiás kómától, ám egyúttal egy második típusú kóma, a hipoglikémiás kóma megjelenését eredményezte. A cukorbeteg gyerekek a felnőtteknél fogékonyabban voltak a hipoglikémiás kómára. Az inzulin felfedezése után nem sokkal egyértelművé vált a dózis ellenőrzésének szükségessége.

A túl nagy mennyiségű inzulin veszélyes szintre csökkenti a vércukrot; a hipoglikémia akkor következik be, amikor a vércukorszint deciliterenként 60 milligrammra süllyed. (Egy egészséges ember vércukorszintje átlagosan 80-120 mg/dl.) A vér túlságosan alacsony cukorszintje, amely mind az autonóm, mint a központi idegrendszert érinti, az alábbi tüneteket okozhatja: zsibbadás, szúró, gyors szívverés, remegés, gyengeség, verejtékezés, sápadtság és émelygés. Ezeket a tüneteket gyakran kíséri zavartság vagy bódultság, ami megakadályozza a diabéteszes beteget, hogy megtegye a megmentéséhez szükséges egyszerű, legfontosabb lépést: az azonnali cukorbevitelt. Amennyiben a hipoglikémiát nem kezelik időben, rángógörcsöt és kómát idézhet elő.

Elizabeth az ilyen hipoglikémiás rohamokat egyszerűen csak „érzéseknek” nevezte, és gyakorta szenvedte el őket: előfordult, hogy naponta háromszor is. Blanche úgy akadályozta meg, hogy Elizabeth-et éjjel, álmában érje a sokk, hogy befeküdt mellé az ágyba, és azonnal reagálni tudott az éjszaka jelentkező rohamokra. Az inzulinkísérletek korai hónapjaiban Blanche vagy tucatnyi alkalommal mentette meg Elizabeth életét, narancslével vagy egy melaszos puszedlivel élesztve őt újra az éjszaka közepén.

A csodaszerrel ezen kívül más problémák is akadtak. A fehérjeszennyezettség sok betegnél tályogokat okozott, az oldatba kevert sók pedig fájdalmassá tették a tűszúrásokat. Elizabeth csípője és combjai hamarosan tele voltak tojás nagyságú foltokkal. Az újabbak lilás színt öltöttek, míg a régiek zöldes-sárgás színűek voltak. Banting megtanította Blanche-nak, hogy a foltok színe szerint hová adja be a következő injekciót. Amikor az inzulin gyengébb hatóanyagú volt, az injekciók szükségszerűen nagyobb adagok voltak. Októberben olyan gyenge potenciájú inzulint kaptak, hogy Elizabeth-nek alkalmanként 5 köbcentiméternyi adagot kellett beadni. A fecskendő azonban csak 2 cm3-t volt képes tárolni. Blanche ezért megtöltötte a fecskendőt 2 köbcenti szerrel, beadta az injekciót, ezután lecsavarta az üvegcsét a fecskendőről, de a tűt benne hagyta Elizabeth csípőjében, beletöltötte az inzulint, és újra visszacsavarta a fecskendőre. Ezt is beinjekciózta, és ezt még egyszer megismételte, amíg az utolsó mennyiséget is be tudta adni. A folyamat legalább húsz percet vett igénybe, Elizabeth csípője ezalatt megdagadt, a lába pedig zsibbadni kezdett. Körülbelül egyórás óvatos sétát követően tért vissza az élet a zsibbadt lábakba, de megérte, ha ez azzal járt, hogy újra normális ételeket ehetett.

Blanche-nak és Elizabeth-nek is alaposan el kellett mélyednie a steril injekciózás és a vizeletvizsgálat folyamataiban. Elizabeth-nek élete végéig magával kellett hordoznia az ehhez szükséges felszerelést. Az inzulin beadásához szüksége volt két fecskendőre, kettő rozsdamentes, 3/8 inch átmérőjű, 25-ös tűre, egy adag inzulinra, egy kisebb fedővel ellátott edényre a sterilizáláshoz, tiszta vattára az alkohol kenéséhez, valamint egy szivacsra és tisztítóruhára a tű megtisztításához. A vizeletvizsgálathoz szüksége volt egy adag Benedict oldatra, két kémcsőre, egy szemcseppentő pipettára, egy teáskanálra, egy széles szájú üvegre a vizeletvételhez, és egy alumíniumcsészére. Mindehhez csatlakozott még az a precízen vezetett táblázat, amelyen részletezte napi kalóriabevitelét, testmozgását, az inzulinra adott reakcióit, a vizeletvizsgálat eredményeit. Amint azt Frederick Allen mondotta: az inzulin javította a diabétesz kezelését, de nem egyszerűsítette.

A kivonat potenciájának problémája folyamatosan fenyegette Elizabeth gyógyulását. A Lillytől érkező egyik szállítmány minősége annyira elégtelen volt, hogy Bantingnek Joe Gilchrist esetében napi 15 cm3-re kellett növelnie az adagolt mennyiséget, mégsem ért el kellő hatást. Ha pedig nem állt volna rendelkezésre elegendő hatékony inzulin, akkor Elizabeth-nek és a többi diabéteszes betegnek vissza kellett volna térnie Allen koplalásos módszeréhez. Banting augusztus 21-én a szokásos időben, délután 5 óra 30-kor felkereste Elizabeth-et, hogy beszámoljon neki: a Connaught hamarosan előállítja az első nagyobb adag valóban hatékony inzulint. A kivonat olyan magas potenciájú, hogy Elizabeth-nek mindössze alkalmanként 1 cm3-t kell beadni belőle. A doktor még hozzátette, hogy hamarosan ugyanannyit ehet, mint egy normális lány: napi 2240 kalóriát.

Banting közel sem volt olyan óvatos betegei kalóriabevitelének növelésében, mint Allen, így Elizabeth hamarosan olyan, korábban tiltott ételekkel kezdett kísérletezni, mint a gabonapelyhek, a kenyér, a burgonya és a rizs. A tiltott ételek birodalmában naponta újabb és újabb felismeréseket tett. Elizabeth ezeket „kimondhatatlanul csodásnak” írta le.

Augusztus 25-én három és fél év után először evett meg egy szelet fehér kenyeret.

Augusztus 29-én három és fél év után először evett kukoricát.

Szeptember 7-én három és fél év után először evett sajtos makarónit.

Szeptember 13-án három és fél év után először evett szőlőt.

Szeptember 21-én banánt evett.

Szeptember 22-én szilvát evett.

A New York-i Rochesterben James Havensnek hasonlóan eksztatikus élményekben volt része. Bantingnek így írt erről: „Egy héttel ezelőtt, múlt csütörtökön történelmi esemény következett be: megettem életem első tojásos pirítós kenyerét. A tojásos pirítós az egyetlen étel, amire a mennyországban szükségem lesz. És ha odafent nem osztanak eleget belőle, akkor inkább a másik helyet választom.”

Banting arra biztatta Elizabeth-et, hogy egyen, amit akar. Reggelire őszibarackot evett egy kis adag összetört keksszel és tejszínnel, megevett egy omlettet egy kis vajjal, némi bacont és egy hatalmas szelet pirítóst. Ebédre húst evett valamilyen sült zöldséggel, zellerrel vagy paradicsommal, majd desszertnek egy nagy adag pudingot. Vacsorára ehetett hideg roast beefet krumplisalátával és padlizsánnal, rengeteg vajban párolt zellert, kakaót, krémsajtos kekszeket, gyümölcsjoghurtot és egy nagy fürt szőlőt.

Bár Elizabeth nem tudott az anyjának Brazíliába levelet küldeni, Swalm ezredesnek megígérte, hogy továbbra is minden nap írni fog valamennyit, így a leveleket továbbra is írta az anyjának, a nővérének, Catherine-nek és a bátyjának, Charlie-nak is.

 

Dr. Bantingen kívül errefelé senki nem tudja, milyen diétán vagyok, sem azt, hogy milyen ételeket eszem, mert ha megtudnák, lefordulnának a székről. Ez a mi óriási titkunk! (Elizabeth napi 2512 kalóriát evett meg.) Betelne egy egész oldal, ha csak felsorolnám azt a sokféle ételt, amit mostanában eszem, és úgy tűnik, mintha minden nap valami újat ennék, amit több mint három éve nem kóstoltam, és fogalmatok sincs arról, hogy ez mennyire jó, és mennyire élvezek minden elfogyasztott morzsát.

 

Elizabeth számára a megsemmisítés egyet jelentett a megerősítéssel, míg a tagadás a fennmaradással. Pontosan ez Elizabeth történetének lényege, munkássága kalligrafikus vonása. A négy, éhezéssel töltött év emléke olyan, akár egy folyó felszínén megjelenő hullámverés azon a helyen, ahol egy nehezebb tárgyat ejtünk a vízbe. Ha emberi szemszögből nézzük, nehéz nem érezni egyfajta győztes empátiát iránta. Elizabeth-nek sikerült megvalósítani legnagyobb álmát, amely legtöbbünk számára hétköznapi alapvetés: esélyt egy normális életre. Kevés ember értékeli élete különleges hétköznapiságát annyira, mint ő tette.

 

Thea Cooper – Arthur Ainsberg: Áttörés

Az inzulin felfedezésének kalandos története

Sanoma, 2013

Ajánlott videó

Olvasói sztorik