Amikor a tömegfilmet a posztmodern művészként körülrajongott Quentin Tarantino veszi a kezébe, az olyan mint egy menüsor, amely bár a kaviáros előételtől a bifszteken és nehéz sajttortán át a sűrű feketéig ível: a kávéban mégis édesítőszer van. Hogy nehogy már hizlaljon.
Hogy is nézne az ki, ha a Mester kamaszoknak való kalandfilm-készítő volna csupán? (Gyermekeink számára – már akié számára – manapság a kiontott belek, kiloccsantott agyvelők, korbácsolás és egyéb vérfürdőzések mindennapos fogyasztása magától értetődik.) Akkor miért lelkesedik érte a kritikushad szerte a világon s ír köteteket össze a munkáiból kiolvasható rafinált újraértelmezési technikákról? Pedig egyszerűbb lenne bevallani: nem egyéb ez a posztmodern narratíváról s egyéb, felettébb bölcsész fogalmakról való locsogás egyféle magyarázkodásnál. A pőre igazság az, hogy szeretjük nézni az általa teremtett hősök fordulatos kalandjait, szeretünk belefeledkezni az álomvilágba, ahol egy hős jól rendbe teszi a dolgokat. És szeretjük azt a magabiztosságot, azt a hibátlan profizmust, ahogyan elénk varázsolja és újra működteti a régi meséket.
Ezt kapjuk a Djangóban is. Nagy kalandot: egy kifinomult modorú fejvadász és általa megmentett segítője lepuffantgatja a gonoszakat, megmenti az ártatlan virágszálat, még ha az életükbe kerül is (az egyikébe, legalábbis). Nagy hősöket: főszereplőink oly belevalóak, oly bátrak, oly kemények, amilyenek mi is szerettünk volna lenni még az óvodában. Nagy poénokat: azért maradt még valami a Kutyaszorítóban meg a Ponyvaregény beszólós, abszurd humorából erre a filmre is. Tessék csak a Ku-Klux-Klán-os töketlenkedést figyelni: az, ahogy a sok kretén igazgatja a fején az elszabott csuklyákat és közben pöröl egymással, tisztára olyan, mintha a gimi tornatermének öltözőjében vitáznának arról, hogy kinek büdösebb a lába – s nem épp lincselni indultak volna. Ja, igen, Ku-Klux-Klan. Arról, persze nincs, nem lehet még szó, a történet ugyanis az amerikai polgárháború előtti években játszódik, de – ahogy a pesti vicc mondja, más, de hasonló összefüggésben – „igény már van rá”. Az egyik főhős ugyanis – fekete. Miszerint néger. Sőt, itt kifejezetten: nigger. Akit a rabszolgasorsból emel ki az európai származású (német) fejvadász, s aki aztán megadja a fajgyűlölőknek, ami jár. Csúnya véget ér még a nagyon gazdag és nagyon gonosz ültetvényes is. Ugyanis ez a film legnagyobb találmánya: a Nagy igazságosztás. Hogy a főhős nem egyszerűen valami legkisebb királyfi, hanem kifejezetten egy emberszámba se vett senki, egy haszonállat, sőt egy tárgy. Aki azonban öntudatra ébredt igazságosztóként vonul be ezúton a Nagy Amerikai (hollywoodi) Filmálom csillogó panteonjába a többi nagyon hősies, nagyon férfias, nagyon nagyszerű – és nagyon valószerűtlen hősök közé.
Ajánljuk: az akciófilmek szerelmeseinek, de a QT-kézjegy miatt entellektüelek is elvihetik rá a csajokat.
Nem ajánljuk: Utóbbiaknak, hogy a mozit követő más jellegű szabadidős tevékenység végén mentegetőzniük kelljen. Ez Jamie Foxx széles vállainak látványa után nem bevállalható.
TPP
Django Unchained – színes, magyarul beszélő amerikai western, 2012. Rendezte: Quentin Tarantino. Szereplők: Jamie Foxx (Django), Christopher Waltz (dr. King Schultz), Leonardo DiCaprio (Calvin Candiel), Kerry Washington (Broomhilda), Samuel L. Jackson (Stephen), Sacha Baron Cohen (Scotty), Kurt Russel (Ace Woody). 165 perc. Forgalmazó: InterCom
Hazai bemutató: január 17.
