„Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy nemzedék abban a tudatban, hogy a Szépművészeti gyűjteménye véget ér a 20. század elején. A megújult 20. századi és kortárs állandó kiállítást ezért azzal az igénnyel hoztuk létre, hogy a látogatót elvezessük a századelőtől a máig” – mondta el a tárlat sajtóbemutatóján Baán László főigazgató.
Rényi András, az ELTE Művészettörténeti Intézetének vezetője annak fontosságát emelte ki, hogy a múzeum mint intézmény egyaránt reflektáljon a múltra és saját korára is, így hozzájárulva a társadalmi emlékezet folytonosságának fennmaradásához. A kiállítás két fiatal kurátora, Fehér Dávid és Orosz Márton ebben nagy munkát végzett – tette hozzá.
Geskó Judit, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni gyűjteményének vezetője felidézte, hogy a múzeum – később meghiúsult – térszint alatti bővítésének tervezésekor egy jóval nagyobb szabású 20. századi és kortárs kiállításban gondolkodtak.
Az intézmény így a mintegy 800 műből álló 20. századi gyűjteményének csak töredékét tudja bemutatni a rendelkezésre álló hat teremben – fűzte hozzá Fehér Dávid. Mint elmondta, sem a helyszűke, sem az anyag szórványos mivolta miatt nem törekedhettek teljességre, ehelyett minden teremben egy-egy tendenciát, motivikus vagy stiláris összefüggést mutatnak be.
A kiállítást Renoir „Távollévő lány” című festménye kapcsolja a 19. századhoz, a nagy francia mester remekművére azonban rögtön reflektál is Tót Endre parafrázisa. A Németországban élő magyar művész „Távollévő képek” című sorozatából egy Cézanne-parafrázist ajándékozott a Szépművészetinek, kapcsolatot teremtve így a múzeum éppen futó időszaki tárlata és az ugyanakkor nyílt állandó kiállítás között is.
Szintén Cézanne egyik – „Mont Sainte-Victoire” című – alkotását dolgozza fel Molnár Vera, míg Michelangelo Pistoletto, Joseph Beuys és Lakner László a műalkotás ontológiai státuszára kérdeznek rá, különböző megközelítésben. A következő termek a századelő avantgárd tendenciáit, az informelt, az akcionizmust, a kinetikus művészetet, az op-artot, illetve a pop-artot vizsgálják, laza történeti-stiláris rendszerben, olyan alkotók munkáin keresztül, mint Bortnyik Sándor, Fernando Botero, Anthony Caro, Eduardo Chillida, Hantai Simon, Oskar Kokoschka, Kepes György, Moholy-Nagy László, Hermann Nitsch, Reigl Judit, Alekszandr Rodcsenko, Jesus Rafael Soto, Antoni Tápies, Günther Uecker vagy Victor Vasarely.
