Aki szereti keresni a jeleket, összeesküvéseket, annak ajánlom figyelmébe Magyarország EU-ba lépése alkalmára, 2004. április 30-án a Hősök terére celebrált műsort. Ennek fő fellépője (Medgyessy Péter miniszterelnök mellett természetesen) egy olyan ír arc volt, aki azzal írta be magát a rocktörténelembe, hogy iszonyú rondák a fogai, elállóak a fülei, bambán néz maga elé, mata-alkoholitsa, és – bár hangja nincs – egy folk-punk zenekarban énekel. Ő Shane Macgowan, aki tulajdonképpen csak simán punkzenekart akart alapítani a kora nyolcvanas években, de végül ez nem sikerült, vagy nem úgy.
A Pouges a fellépéseivel a dublini kocsmák hangulatát hozza el a koncerttermekbe, fesztiválokra. A produkció csak annyiban punk, hogy – bár van dob meg basszusgitár alap, és a népes zenészgárda nagy lendülettel nyomják az ír dalkincset – a frontember életvitele maga a punk. A több évtizedes kábítószer-, ezen belül főleg az alkoholfogyasztás– nyilván orvosi csodaként – nem elpusztították, hanem gyakorlatilag konzerválták Macgowant. Így, ha kikísérik a mikrofonhoz, merev testtartásban, világra rácsodálkozó és egyben azt lesajnáló arckifejezéssel végül is elénekli a dalokat. Na jó, rosszul lép be, elfelejt itt-ott szövegrészeket, nem találja a ritmust, de ez is csak egy újabb show-elem, amit imád a közönség. Mint ahogy imádja a szűkszavú, ám teljesen artikulálatlanul mikrofonba mondott felkonferálásait is.
Kattintson a képre a szombati napért!
Fotók: Neményi Márton
Láttuk már Magyarországon ezt a produkciót kétszer is: a már említett uniós ünnepen és 2003-ban a Szigeten. Akkor épp nem volt jóba Shane a Pogues-szal, nem tolerálták eléggé a zenésztársak az alkoholizmusból fakadó kiszámíthatatlanságát, így maga köré gyűjtött néhány új zenészt, és megalakította a The Popes-t. Az eredeti zenekar pedig nélküle próbálkozott. Ki is adott két lemezt, sőt a Petőfi Csarnokban 1995-ben bemutatta az egyiket. Nem volt rossz, sőt zeneileg mindenképp jobb volt a koncert, mint az ősfelállás éveiben a legtöbb fellépés, de hiányzott valami. Ez pedig a frontember karizmája.
Néhány éve újra valószínűleg ivócimbikre talált a régi társakban Shane, azóta évente adnak néhány koncertet a régi dalokból. A koreográfia ugyanaz: a zenészek néha atyáskodva ölelgetik, biztatgatják az énekest, akinek, ha sikerül a mikrofonállvány biztonsága közelébe kerülnie, már nem lehet nagy baj. Csak arra kell figyelni, hogy mindig legyen ital és cigi a közelében. Ez utóbbit persze meg is kell gyújtani, s ez sem könnyű egy ilyen típusú karizmáért „sokat tett” fickónak. Szombaton is – a közönség derültsége kísérte – ahogy próbálkozik az öngyújtó rendeltetésszerű használatával. Általában a roadok segítették ki. Még két showelemben vett részt az énekes: az egyik számban odabicegett a dobhoz, és a cint ütögette, egy másik számban pedig fémtálcához verte ütemesen az amúgy is sokat tűrt kobakját.
A koncert a régi dalokból egy amolyan best of műsorra épült. Az első húsz percben iszonyúan szólt a zenekar, recsegett-ropogott valami, nem lehetett hallani több hangszert, és az éneket sem. Ráadásul a kivetítőn ekkor még Sziget-hirdetések vakítottak a mindennek ellenére lelkes közönség szemébe. A hangzásprobléma fokozatosan elmúlt, de a fénytechnika nem talált magára. Konkrétan elfelejtették megvilágítani az énekest, és a frontvonalban játszó zenészeket, sokszor csak sziluettekket láttunk. Szerencsére egy idő után megtalálták a „kamera képét a kivetítőre”-gombot, így láthattuk közelebbről is a hírhedt fogsort, valamint bamba nézést.
A képre kattintva galéria nyílik!
Volt Dirty old town, Irish rover, Hell’s Ditch, ahogy kell. Néhány számot a többiek énekeltek, nyilván énektanári szemszögből sokkal jobban, mint a főfrontember, de ilyenkor a közönség a „we want Shane” rigmussal jelezte, hogy kire kíváncsi igazán. (Én azonban hálás vagyok azért is, hogy a bendzsós elénekelte személyes kedvencemet, a Young Ned of the Hill-t)
Szűk másfél óra után lementek a színpadról, majd a Kukorelly Endrére emlékeztető harmonikás térden becsúszásával, és Shane merev-bizonytalan kitotyogásával visszajöttek, lenyomtak még néhány számot. Ezt a ki-bevonulást még egyszer eljátszották, majd a Fiestával végleg befejezték 11-kor a koncertet.
Az ország uniós belépésének Shane-nel jelképezett részegségét nyilván másnaposság kellett, hogy kövesse. Shane túlélte. Nincs jobb bőrben, de él. És énekel.
| The Pogues |
| A Pogues ugyan stúdióalbumot több mint másfél évtizede nem készített, munkásságával kiemelt helyet érdemel a rockzene történetében. Olyan nagy hatású lemezeket készítettek, mint a Rum Sodomy & the Lash (1985) vagy az If I Should Fall from Grace with God (1988). A frontember és a többiek 1991 és 2001 között külön zenéltek: ekkor lépett fel a Pogues 1995-ben a Petőfi Csarnokban, az énekes pedig a Shane MacGowan & The Popes nevű formációjával kétszer is járt Budapesten, 2003-ban a Sziget fesztivál világzenei színpadán, 2004. április 30-án pedig a magyar EU-csatlakozást kísérő kulturális rendezvények sorában a Hősök terén. |
Ha kíváncsi az összes szigetes képre, kattintson ide!
