A nagy gazdasági válságok idején (amikor a kapitalizmust, a nagy nemzetközi gazdasági és szabályozó szervezeteket temetni elég nagy divat) készülnek ilyen filmek, mint a magyar keresztségben Ismeretlen föld címet kapó, eredetileg Még az esőt is névre hallgató dráma. A film formailag érdekes: amellett, hogy egy forgatást rörkít meg, megtörtént esetet dolgoz bele a fikció szövetébe, de azt hiszem, sokkal termékenyebb, ha az általánosabb üzenetre nyitjuk ki a fülünk.
Sebastián és társai filmet csinálni mennek Bolíviába. A(z ottani mércével) nagy költségvetésű film témája Kolumbusz Kristóf partraszállása és az azt követő kizsákmányolás, elembertelenítő, spanyol konkvisztádori gyarmatosítás. Ugyanakkor megjelenik a történetben az az Antonio de Montesinos nevű dominikánus pap is, aki először foglalt állás hivatalosan a klérus oldaláról a rabszolgaság és kizsákmányolás ellen, a történet gerincét pedig egy Hatuey nevű indián vezette ellenállás alkotja. A készülő film tehát kellően haladó, szolidáris a történet és az üzenet szintjén, ám a gyártás maga a régi jó kapitalista üzem szabályai szerint halad – ahol lehet, költségcsökkentés, a statiszták kizsákmányolása, egyszóval ahogy a művelt, felvilágosult, jogtudatos Nyugat szokott viselkedni elmaradottabb (és ezért sokszor lenézett) vidékeken.
A forgatás közben azonban a helybéliek, konkrétan a cochabambaiak felveszik a küzdelmet az országos vízprivatizáció után egyeduralkodóvá váló, és botrányos helyzetet teremtő vízszolgáltatóval. A 2005-ös történtek rendre az első helyeken állnak az antikapitalista, antiglobalista példatárban: a víz ára a háromszorosára nőtt, a nyomorgó, napi 1-2 dollárból élő lakosok nem gyűjthettek esővizet, nem áshattak kutakat. Ez a gyakorlat aztán zavargásokhoz, harcokhoz vezetett, melynek a filmben ugyanaz a Daniel a vezetője, aki Hatueyt is alakítja a filmben. De mi lesz a filmmel, ha az egyik szereplő tüntetéseken és tömegmegmozdulásokon vesz részt? Ha börtönbe zárják? És egyáltalán, mi a fontosabb, a film vagy a víz?
Ez persze álkérdés, mint ahogy Icíar Bollain filmje is kicsit álságos. Ráadásul az időzítés sem tökéletes, most, amikor a világ gazdasága befektetőkre, fellendülésre vár, amikor úgy tűnik, hogy az alternatív gazdaságpolitikai próbálkozások nemhogy nem sikeresek, hanem csak növelik a problémát, amikor az állam gazdasági szerepvállalása sem tűnik ígéretes opciónak – szóval most már mintha nem lenne elég erős ez az antiglobalista érvelés.
Az azonban igaz, hogy a fejlett világ és a nyomorgók (eufémizmussal: harmadik világ) közti abszurd kapcsolatok, a különbségekből fakadó vérlázító találkozások tényleg elgondolkodtatják az embert. Mert hát van a teljesen szegény és vérző Afrika mellett azért egy nyomorgó Latin-Amerika is, ahol bár sokszor dicséretes a gazdasági fejlődés felülről nézve, a számok és makroadatok felől (pl. tudták, hogy Guatemala GDP-je 2001-től 2009-ig megduplázódott?), de máshogy néz ki a dolog a helyi szinteken (egy 2007-es adat szerint Guatemalában a legnagyobb az alultáplált gyerekek aránya egész Latin-Amerikában, a világranglista 6. helyén állnak ezzel) – vagyis a javak nem oszlanak el igazságosan.
Gond tehát van, de nem mindig a legegyszerűbb válasz igaz.
A filmben vannak erős pillanatok, és jól használt archív felvételek, mint ahogy a színészek is megkapják a kellő teret, hogy megmutathassák magukat (bár épp Gael García Bernal nem annyira) . De az ideológiai sodrás túl erős, a karakterek és fordulataik sokszor túl kiszámíthatóak (olykor pedig nem logikusak), ez pedig csökkenti a film hitelességét.
Ajánljuk: akik szeretik a markáns arcú kecsua indiánokat
Nem ajánljuk: akiket zavar, ha Gael García Bernal képességei nincsenek kihasználva
