Már volt sokszor, mégis mindig elővesszük, mert fontos dologra tanít. A nagy generáció című filmről van szó, amelynek alapja az a kétségtelen tény, hogy volt egy nagy generáció, a háború végén-alatt születettek, akik… akik mit is csináltak? Rock and rollt hallgattak (ami nem egy tánc, mint azt Pajor Tamás óta tudjuk), lázadtak, úgymond, Illés, Pierre, Omega, Metró. Másrészt pedig mi is volt itt ’56 után, a 60-as években? Lázadás? Akkor annak tűnt. Ma? Voltak kezdemények, csírák, pár ember, maroknyi, aki nemet tudott mondani a 60-as évek utáni jobblétbe fulladó zsírszagú alkura, aminek kádári Magyarország volt a neve. A többiek? El nem lehet őket ítélni, és azt sem várom el, hogy megtagadják a fiatalságuk, de a mából visszanézve mintha túlságosan kevés néznivaló lenne (vonjunk egy zárójeles párhuzamot Lengyelországgal, Romániával) a nagy generáció lajstromán. Igazságtalanság utólag ítélni? Annak tűnik, meglehet. De a történelemben így szokott lenni.
Nos, erről a generációról szól András Ferenc filmje, amit, Bereményi Géza forgatókönyve ide, Ragályi Elemér kamerája oda, a valóban hiteles ember, színész Cserhalmi György amoda (és Eperjes, Udvaros, Major Tamás- !! -, lehetne folytatni), már annak idején, 1985-ben is támadtak hitelesség tekintetében a kritikai hangok. Itt van tehát egy dupla becsapás, egy kétszeresen torzító tükör – csak meglátjuk benne a valóságot. 18:10, Filmmúzeum.
További legendák következnek, az erre specializálódott Állítólag… (én következetesen és zárójelben Mítoszirtóknak fogom őket hívni) a nindzsák harci erényeiről rántja le a leplet. Bár maga Barack Obama is kezet rázott a fiúkkal, úgy érzem, vannak legendák, melyeket nem érdemes látványosan és diadalmasan megcáfolni, úgy szépek és jók, ahogy vannak. Speciel nekem a nindzsa Franco Nero A nindzsa színre lép-ben 1987-ből, akármennyire is vicc volt az egész, és ez már így is marad. Ma, a töménytelen információ és a hitelességmánia korában könnyen elveszhet a fantázia uralmának gyermekisége, amely nem rugózik állandóan a tényeken. Hát most megtudhatjuk az igazságot 19:00, Discovery Channel.
Oscar-díj-fetisizmus: A kis hercegben mondott példabeszéd mintájára mi is (a fölnőttek) gyakran beleesünk abba a hibába, hogy azt mondjuk „ötszörös Oscar-nyertes film? De jó lehet!” Holott ez nem mindig van így. Pedig hörög, brummog, csillog-villog, nagyszabás és nagytotálok sokasága jellemzi, mégis hiába: a Gladiátor látványos képeskönyv, de nem jó film, hiába nyert 5 db Oscar-díjat. Sztárok légiója ide vagy oda. Aki ellenben szereti a brummogó-dübörgő képeskönyveket, 21:25, TV2.
Hazugságok, blöffök, mítoszok – tán nincs még egy olyan személy a magyar történelemben, aki annyira tragikusan szimbolizálná az őszintétlenséget, a vágyvezérelt gondolkodást, mint Horthy Miklós. Romantikus, mondták rá, aki egy király nélküli királyság kormányzója volt, egy tenger nélküli ország ellentengernagya, egy frusztrált és sokkolt ország feje, ahol a kultúrfölényben látták a környező, ellenséges országok elleni harc szellemi taktikáját, de ahol a parasztok, a munkások, a nincstelenek tömegei döbbenetes szegénységben, nyomorban éltek. No és a háború: valaki szerint háborús bűnös, mások szerint tragikus hős. Megítélése a mai napig vitatott. Róla készített kétrészes portréfilmet Koltay Gábor, s legyen a Horthy, a kormányzó jó vagy rossz, tárgyilagosságra törekvő vagy elfogult, ideológiailag érintetlen vagy vonalas, egy biztos: állásfoglalásra és vad utánaolvasásra fog ingerelni sokakat. 21:40, m1.
Végül egy dolog, amiről nem nagyon lehet süketelni, amely mindenkit elér, és mindenki így-úgy szembenéz vele: a halál. Az Egy kis béke iráni muzulmánok körében játszódó dokumentumfilm, és azt mutatja be, hogy állnak a teokrácia többségi lakói az elmúláshoz, minek tekintik, hogy békélnek meg vele, és hogy ápolják a halottak emlékét. Egy érdekes, különböző, sokkal élettelibb halálkultúrával találkozhatunk ebben a filmben 22:45-től a Duna TV-n.
