Én kivételt képeztem, bennem ugyanis már körülbelül 15 perccel korábban megfogalmazódott a kérdés, amikor az énekes és csapata az orrom előtt sétált le a hajóra egy piros biciklit tolva, aminek az elejére egy anarchiajellel díszített fehér műanyag táblát rögzítettek. Helyzeti előny ide vagy oda, válaszolni viszont mostanáig sem tudtam arra, hogy mégis mi történt ezen a koncerten.
A főállásban jógaoktatóként dolgozó, mellesleg pedig füstös és elhaló hangon, nyöszögve éneklő, valamit szürreálisan rappelő (satöbbi satöbbi) művészt persze már lemezen is elég nehéz befogadni, de ott azért a Flying Lotus, Gaslamp Killer és Mainframe által összepakolt különleges zenei alapoknak van logikája. Itt viszont biztos kezű producerek helyett egy szétütött zenekar állt Gonjasufi mögött, akik gyanúm szerint még saját magukat is meglepték néha azzal, amit csináltak, úgyhogy elég nehéz volt eldönteni, hova is kéne tenni ezt az egészet. Az elején például úgy tűnt, hogy a TV on the Radio jammel a Kornnal, a korai Pink Floyddal meg mondjuk Little Axe-szel. Utána bejött a képbe Hendrix is, majd ezen elemek fluktuáltak és keveredtek egymással egy ideig, néha némi reggae-s gellert is kapva, mígnem aztán egyszer csak felhangzott egy Jean Michel Jarre-t idéző téma, és végképp elvesztettem az amúgy sem létező fonalat. Pedig ekkor még a Smells Like Teen Spirit riffjének megidézése legalább tízperces távolságban volt.
Látvány tekintetében mindehhez azt kell hozzáképzelni, hogy a dobos pólóban és ingben izzadva üti nagyon keményen a hangszerét, a gitáros láthatóan egy felhőn érzi magát, miközben riffel, a kalapos basszer az arcára kövült vigyorral járkál fel-alá, Gonjasufi pedig derékból hajolgatva headbangel, és néha eltűnik a színpad hátuljában. A tekinteteket azonban mégsem ők vonzzák, hanem az ismeretlen rendeltetésű ötödik tag (?), ő ugyanis egy fényképezőgéppel cirkál a zenekar körül, és fotókat készít, de közben néha odarohan a pódium közepére, és kicsal pár vijjogó hangot a földön elhelyezett thereminből is, ha pedig nincs jobb dolga, akkor átszellemülten nyúlkál a reflektorok felé. (Megjegyzem: emlékeim szerint ő tolta az elején a biciklit is.)
Gondolom, ezután senkit nem lepek meg vele, ha azt mondom, hogy ugyan Angelo Badalamenti hatása pont nem jelent meg a zenében, de ennyire határozottan még sosem éreztem úgy, hogy a Twin Peaks álomvilágában járok. Azt azonban még a sorozat nagy rajongójaként sem mondhatom, hogy jó volt a koncert, bár igaz, ami igaz, azt se, hogy rossz, mert ezek a kategóriák többé-kevésbé teljesen irrelevánsak Gonjasufi élő teljesítményével kapcsolatban. Párszor simán el lehetett rá bólogatni, néha azonnal haza akart menni az ember, megint másszor mintha mi se történt volna – az egészből pedig zenei értelemben az maradt meg a leginkább, hogy az együttes levonulása után megszólalt a Black Sabbath-tól a The Wizard. Maradjunk tehát annyiban, hogy Gonjasufi első budapesti fellépése érdekes volt. Mint egy lázálom.
